Azt olvasom: „a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők…” (Róm 12,10) Másutt pedig: „Mindenkinek adjátok meg a tiszteletet, a testvéreket szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek.” (1Péter 2,17) Íme a NORMA!
Azzal találkozom, hogy rám kiabál harciasan lehúzott ablakán és dübörgő zenéjén keresztül a sofőr, akinek a vezetési hibáját az imént igyekeztem kivédeni. Azzal szembesülök, hogy az internet valódi híreit keresve át kell küzdenem magam a szabadon áradó áskálódásokon, gyűlöletbeszéden, tiszteletlen és goromba megnyilvánulásokon. Aztán szomorú mosolyra indít, hogy társasházunkhoz hazaérkezve immáron sokadszor köszönök rá ismerős vagy ismeretlen szomszédaimra, akik némán és értetlenül válaszolnak erre.
Tisztelet… Milyen ismerős és milyen ismeretlen ez a szó! Nem tudok elmenni mindezek mellett szó nélkül. Isten és az Ember iránti tiszteletből sem!
Hadd tegyek hát hitvallást:
Meggyőződésem szerint az a NORMÁLIS, ha tisztelem szüleimet, az előttem levő nemzedékeket. Nem azért, mert ők tökéletesek lennének. Nem azért, mert sokat kaptam tőlük, illetve rajtuk keresztül (életet, tudást, hitet, javakat, korrekciót…). Nem is azért, mert önző módon, magamra gondolva (hasonlót várva a következő generációktól) akarok eljárni. Egyszerűen azért, mert beleilleszkedem a teremtettség rendjébe, és igazodom az Isten által kijelentett és évezredeken keresztül „belénk égetett” törvényekhez. No meg azért is, mert egyszerűen jó tisztelni őket!
Meggyőződésem szerint az a NORMÁLIS, ha tisztelem a gyermekeimet, unokáimat, az utánam jövő nemzedékeket. Nem lekezelem őket, nem uralkodom rajtuk, hanem igyekszem felismerni értékeiket, lehetőségeiket, és ezekben való kibontakozásukat segítem. Számomra a gyermekek és fiatalok nem negatív példálózás tárgyai, éretlenségeik ellenére sem ellenfelek. Bennük a magam és az Isten jövőképét látom, és mindez tiszteletre indít. Még akkor is…! Még annak ellenére is…! Még azután is, hogy…! Egyszerűen azért, mert beleilleszkedem a teremtettség rendjébe, és igazodom az Isten által kijelentett és évezredeken keresztül „belénk égetett” törvényekhez. No meg azért is, mert egyszerűen jó tisztelni őket!
Meggyőződésem szerint az a NORMÁLIS, ha tisztelem a társadalmi, önkormányzati, politikai és közszolgálati vezetőket. A körzeti orvost, az autómat megállító rendőrt, a buszvezetőt, a szirénázva igyekvő tűzoltókat, a hivatalban ülő dolgozót, az országházban ülő képviselőt, a tv előtt nyilatkozó országvezetőt.
Na, ezzel darázsfészekbe nyúltam?! Igen, tisztelem. Annak ellenére. Akkor is.
Tudnék én is történeteket, okokat sorolni, hogy miben, miért hibásak. Van véleményem, időnként erős véleményem is. DE akkor is tisztelem őket. Ez nem belőlük fakad. Belőlem, pontosabban Őbelőle. No meg abból a megértésből, hogy a társadalom nem működhet úgy, ha a működtetőit tiszteletlenség, ellenállás és gyűlölet veszi körül. Meg abból a tapasztalatból is, hogy a tiszteletadás sokszor formál. Akaratlanul is. Szóval, tisztelem őket egyszerűen azért, mert beleilleszkedem a teremtettség rendjébe, és igazodom az Isten által kijelentett és évezredeken keresztül „belénk égetett” törvényekhez. No meg azért is, mert egyszerűen jó tisztelni őket!
Meggyőződésem szerint az a NORMÁLIS, ha tisztelem a feljebbvalóimat. Így igyekeztem élni mind ez idáig, és nem akarok leadni ebből ezt követően sem. Tiszteltem a tanáraimat, a katonai szolgálat során a parancsnokaimat, folyamatosan a gyülekezeti/közösségi vezetőimet. Most, amikor felső vezető lettem, tisztelem azokat a testületeket, amelyeknek beszámolással tartozom. Tisztelem munkatársaimat, lelki tanácsadóimat. Tudom, hogy mindig lesznek feljebbvalóim, és ez így jó!
Tiszteletem nem megalkuváson vagy naivitáson alapul. Folyamatosan igyekszem magam és mások hibáiból is tanulni, de ezekkel együtt is tisztelni, megbecsülni, értékelni.
Egyszerűen beleilleszkedem a teremtettség rendjébe, és igazodom az Isten által kijelentett és évezredeken keresztül „belénk égetett” törvényekhez. Jó így élni!
Meggyőződésem szerint az a NORMÁLIS, ha tisztelem a gyengéket, az elesetteket, a fogyatékkal élőket, a hátrányos helyzetűeket. EMBERNEK látom őket, és törekszem felfedezni bennük a jót, az értéket, a „mi lehetne, ha esélyt kapna” kérdés alapján a bennük rejlő lehetőségeket. Tiszteletemben törekszem arra, hogy ne a sajnálat vagy szánalom domináljon. Megpróbáltathat a türelmünk, elfogyhat az erőnk, kiapadhatnak a segítés ötletei, de a tiszteletnek meg kell maradnia. Azért, mert beleilleszkedünk a teremtettség rendjébe, és igazodunk az Isten által kijelentett és évezredeken keresztül „belénk égetett” törvényekhez. No meg azért is, mert egyszerűen jó tisztelni őket!
Meggyőződésem szerint az a NORMÁLIS, ha a tiszteletadásban nem egymásra várunk, hanem egymást megelőzőek vagyunk. Aki előbb a másikra vár, az nem tisztel igazán. Aki a másiktól teszi függővé, az belül hiányos.
De akiben jelen van a SZERETET, az ad. Előzékenyen, számolatlanul, készségesen és kitartóan. Mert tisztelni jó.
Belül a lelkünkben ezzel pendül meg egy húr, ami örökkévaló. Akkor ránk mosolyog az Isten is. Mert még ő is tisztel. Bennünket, teremtményeit például azzal, hogy jogot adott nekünk a szabad döntésekre. Arra is, hogy válasszuk a tisztelet és a szeretet útját.
Neked mi a meggyőződésed?
Papp János egyházelnök
