Tard Matyóföld szélén fekvő kis község, de jelentősége és sajátosságai nagyon különösek. Egyszer a nyaralóknak így mutatta be az idegenvezető: „Itt minden vallás jelen van, és az emberek is egészen különös dolgokkal foglalatosak.” Az első magányos világutazó, aki vitorláson átkelt az óceánon, hajóját így nevezte el: „Tardi harmat”. Fa Nándor az első útján a maga tervezte hajóval átkelt vitorlásával a félelmetes Horn-fokon. Két borulást élt túl. Keményebb próba volt a „tardi harmatnál”, ami gyakran a hegyekből lezúduló árvizet jelentette.

Nemeshegyi Gyu­la lelkipásztor testvér Hencidán született 1920. augusztus 4-én. Szüleit az első világháború sodorta ide és próbálta meg. 1942-ben kapta meg a szépen hangzó „Ne­meshegyi” nevet. 14 éves korában Berettyóújfaluban vette föl az újszövetségi keresztséget. Szabómester lett, szakmáját kiválóan végezte, és gyakran járt Tardra prédikálni. Korán elhunyt édesanyját az Úr gondviselése pótolta. Ő volt baptista hívő, és bizonyságtevő jó hatására tért meg a család. A bihari Hencida a Berettyó folyásával szemben a harmadik község. A gyülekezet szinte egyidős Nemes­hegyi testvérrel, Berettyóújfalu viszont népesebb, jelentősebb volt az ipara, és a hívő gyülekezet már két emberöltő óta működött. A húszas, harmincas években mindenütt fellendülőben volt a missziói élet. Főleg kétkezi munkások csatlakoztak a baptisták táborába. Berettyóújfaluban különösen szép evangéliumi ének- és zenekar tevékenykedett. Aki képes volt beilleszkedni egy négyszólamú énekkarba vagy egy önképzéssel formálódó zenekarba, sőt még az igehirdetés evangéliumi szolgálatában is jeleskedett, akadt feladata otthon és a környékben. Márpedig Nemeshegyi testvérnek ezek a tulajdonságai megvoltak.

A tardi gyülekezet csak 14 évvel hosszabb múltra tekintett vissza, mint az igehirdető szabómester. A testvériség megszerette őt és családját, és meghívta prédikátorának. 1949-ben felavatták. 45 éves korában hiányát érezte a mélyebb bibliai ismereteknek, és a budapesti teológiai szemináriumban kedvezményes idejű teológiai tanfolyamra iratkozott be. Vállalta, hogy évenként a tanulmányi időben népes családjától távol marad.

A gyermekeiket az édesanyjukra (Török Irénre) bízta a hét minden köznapjára, és csak vasárnaponként utazott haza. Akkor viszont a gyülekezet kötötte le az idejét. 1966-ban alapvizsgát tett jó eredménnyel. Megnyerő magatartását a tanári testület és a diákság körében kedvelték. A fiatalabb diáktársak szívesen vették „Gyula bácsi” tapasztalataiból adódó bölcs tanácsait. Három év alatt befejezte a szemináriumi tanulást. Összességében Tardon, Recsken, Salgótarjánban, Fóton és Galgagután végzett pásztori szolgálatot. Nyugdíjba vonulása után 3 évet még Albertirsán ügyintézőként is vállalt missziós szolgálatokat. Engedelmesség, türelem és Jézus Krisztus iránti hűség volt lelki életének legszebb jellemzője.

Hat gyermeke volt már, és mellettük a konyhában, azok játszadozásától nem zavartatva készült lelkesen valamennyi szolgálatára. Ehhez felhasznált iratait rendben tartotta. Amikor még Berettyóújfaluban lakott, szerette az azóta szinte teljesen megszűnt pengetőszenét, és ahol rendszeresen szolgált, segítette őket a zeneművészet alapfokán élvezhető szolgálatokra. Ő maga önszorgalommal megtanult hegedülni, és a kis zenekarokkal együtt a gyülekezeti ifjúságnak hasznos vezetőjévé vált. Vidéki helységekben szinte csodálták művészetüket.

Az üdvözítő Jézus Krisztusra terelte sokak figyelmét. Bár előfordult, hogy Istentől kapott szép hanggal megáldott emberek az ének- és zenekarokban kotta nélkül képesek voltak tevékenykedni, vidéken, ahol szinte nem létezett az iskolákban képzés a „Kodály-módszer” bevezetéséig, ezek az olcsóbb hangszerek önképző munkával és sok gyakorlással képesek voltak élvezhető zenei élményeket nyújtani. Akik emellett még prédikáltak is, valóban eljuthattak a missziói élet krémjéhez.

A hangszeres szolgálatok mandolinokat, egy-két gitárt, gordont, sőt többfelé cimbalmot alkalmaztak. Az instrumentális zenei eszközök közé nem vették föl a gyülekezeti éneklés szakrális hangulatát erősítő harmóniumokat. Ezekkel a gyülekezeteket kísérték. A harmóniumot hazánkban nem is gyártották. Külföldről kellett behozatni. A hegedűk között egyet egy szamosszegi későbbi szobrászművész jó száraz mestergerendából és válogatott fákból több évtized alatt faragott ki. Aztán egy amerikai művész hangversenyezett rajta. Bodó Sándor pedig világhírű szobrászként kilencvenévesen hazatért. Három lakásban helyezte el Budán a javait, és kincseivel elhunyt feleségének és természetesen saját szülőföldjének helyi önkormányzatát gazdagította. A falvak gyakran lenézett lakossága körében ilyen meglepő példákkal találkozhatunk. A kivételes jellemű emberek az istentisztelet után nem a korcsmákban bonyolították társadalmi életüket.

Nemeshegyi Gyula testvér 1982 késő őszén egy pillanatnyi ösztönzésre vállalta, hogy elmondja elhívatása történetét. Voltak idősebb prédikátorok (id. Török József, Békefi Pál, Asztalos Imre), akik buzdították az igehirdetések és evangelizálások tartására, a szent szolgálatra, még akkor is, ha elkerülhetetlenül jelentkeznének a próbák. Talán jelentős áldozatokkal járna a szent munka. „Úgy érzem, akiket Isten hív, azokat meg is erősíti” – hangsúlyozta a kispesti beszámolója alkalmából Nemeshegyi testvér.

Most, annyi évtized után gyermekei, unokái, sőt dédunokái úgy emlékeznek rá, mint Jákobra, akit „az Úr nagy néppé tett”. Bár próbák, kísértések, szomorúságok és veszteségek őket sem kímélték. Páratlan örömeiről is gondoskodott a Mindenható. Hetvennél is több leszármazottja közül mindenki, aki abba a korba lépett, hogy döntsön Jézus Krisztus mellett, elfogadta hittel a kegyelmet. Kellő időben valamennyi megtette az életnek ezt a fontos döntését. Valóban ritkaság, hogy egy családban mindenki Jézus Krisztus követője legyen.

Unokái közül többen választották Jézus Krisztus népének szolgálatát. Két unoka a teológiai tanári szolgálatot is áldással látja el. Fia – akkor már maga is pásztori szolgálatban álló személy – bizonyságot tett arról, hogy édesapjának súlyos és igen fájdalmas végső betegségében tanúsított magatartása erősítette őt a hitben. Zúgolódásra, panaszra nem nyílt az ajka, hálára viszont igen. Mert boldognak érezte magát az Úrban. Fóton, saját kis másfél szobás házában zárult a földi léte 1988. február 25-én.

Egy üdvre mutató emberrel gazdagodott a magyar társadalom száz éve.