Hónapról hónapra ezek az igék bátorítsanak bennünket szolgálatunk végzésében és egymás támogatásában, segítésében. A gyülekezeteink, az iskoláink és a szociális intézményeink egymásért vannak és azokért, akikkel együtt élünk.
Az egész év hónapjainak igéit és gondolatait tartalmazó plakátját innen tölthetjük le:
Kedves Testvérem!
A MEÖT elnökségének javaslata alapján az ökumenikus imahét a tagegyházak aktuális járványügyi intézkedéseinek betartása mellett tartható meg.
A nyitó istentiszteletet 2021. január 17-én, vasárnap 17 órától tartjuk a Szent István Bazilikában. Sok szeretettel várunk mindenkit!
Az ökumenikus imahét anyaga letölthető: HUN / ENG
Az ökumenikus imahét plakátja letölthető itt: JPG
Az ökumenikus imahét liturgiája letölthető itt
Másodéves teológusként, 1994 szeptemberének egyik csütörtöki istentiszteletére érkeztem először az Angyalföldi Baptista Gyülekezetbe. Az imaház még a klasszikus karzatos, szimmetrikus berendezésű imateremből és egy kisebb helyiségből állt, de rögtön megfogott kedves hangulatával, ahogyan beléptem. Nem volt sok időm a külsőségeket szemlélni, mert rögtön kedvesen megszólított egy idős bácsi (19 éves voltam, és a nagypapám korosztályába soroltam öntudatlanul is őt), bemutatkoztunk, mondtam, hogy ide lettem teológusként beosztva, ő pedig mondta, hogy nyugdíjas lelkipásztor, de nyugodtan tegezhetem. Hát ez eleinte nem tűnt egyszerűnek, de közvetlen modora hamar feloldotta félénkségemet, és beszédbe elegyedtünk közös ismerősökről, sőt teológiai témákról is.
Ez a beszélgetés, ha nem is megszakítatlanul a külföldi munkáim miatt, de alapvetően folyamatos volt egészen a kórházi ágyáig – mindig úgy vettük föl a fonalat, mintha csak pár perce hagytuk volna abba az előző témát.
Magyar–ógörög szakos diákként csodáltam, hogy mennyire ismerte a magyar nyelv stilisztikáját, helyesírását, retorikáját. Amit én akkoriban az egyetemen tanultam, ő kapásból tudta, és rögtön szívesen el is mondta, hogy miért úgy helyes. De történelmi, egyháztörténeti témákhoz ugyanúgy hozzá tudott szólni, s ami felbecsülhetetlen érték, hogy szóban mondott el sok mindent, amit ő maga élt át a második világháborúban vagy az utána következő, nem kevésbé vészterhes 50-es, 60-as években. Ha jól emlékszem, 53 fotóalbuma volt, nagyméretű rajztömbökbe gondosan beragasztott fotókkal, gyönyörű kézírással aláírva a képeken látható személyek, vagy megnevezve az ünnepség, melynek alkalmából a fotók készültek. Ezek ma már valóságos egyháztörténeti értékek – hiszen a jelenkor kutatói nem is tudnának mindenkit beazonosítani a régi fotókról. De gondosan vezetett feljegyzéseket igehirdetésekről, egyházi eseményekről is – melyek szintén értékesek lehetnek ma.
Történelmi és tudományos érdeklődése mellett a lelkiségét is csodáltam – számontartotta sok-sok ember imakéréseit, és imádkozott is értük rendszeresen. Egy időben például a gyülekezetben lévő fiatalokért imádkozott, hogy jó házastársat kapjanak az Úrtól, ezek után történtek jó házasságkötések, értem például 1994–2003-ig imádkozott, de meg is hallgatta az Úr.
Mivel orosz hadifogságban volt, az orosz nyelvet még idős korában is tudta gyakorolni, az IBLA-ról (Nemzetközi Baptista Laikusképző Akadémia, 90-es évek) hazautazó orosz nyelvű diákokkal sokáig tartotta a kapcsolatot, követte életük alakulását.
Manapság, amikor lelkipásztor szakos hallgatókkal is foglalkozom, sokat gondolkodom azon, hogy vajon hogyan lehetne egy picit az ő lelkületéből, szolgálathoz való alázatos hozzáállásából átcsempészni a jelen korszakba. Ma – tisztelet a kivételnek – sokan rögtön vezetők szeretnének lenni (lehetőleg első számúak), megspórolva az odavezető út természetes, fáradságos folyamatát, a szenvedés általi tudást, vagyis patheimathoszt, ahogyan a régi görögök mondták. Pedig rögös utakon való vándorlás és saját bőrünkön érzett tapasztalás nélkül hiába minden elméleti tudás vagy menedzseri, vezetői kézikönyv és bestseller. A valós tekintélyhez nem ezek vezetnek; ha vannak is könnyített utak, megfigyelésem szerint legalábbis utólag meg kell hozzájuk szerezni a tapasztalást, és legalább utólag kell izzadni is egy kicsit.
János bácsi humorérzéke (néha öniróniája) is mulattatott – például teljes szerénységgel és humorral nyilatkozott teológiai munkásságáról –, hiszen felmérte, hogy azért kell bizonyos helyen helytállnia egy embert próbáló időszakban, hogy ne rosszabb legyen ott. A humorérzék egyébként is segít abban, hogy ne vegyük magunkat túlságosan komolyan, hanem közvetíteni tudjunk valamit Isten békés derűjéből a környezetünk számára.
Amit leszűrtem szolgálatából annak idején, hogy a lelkipásztori munkának csak kb. tíz százaléka maga az igehirdetés és az arra való felkészülés, az összes többi szinte láthatatlan, mint a jéghegy alapja: folyamatos kapcsolattartás a gyülekezeti tagokkal és érdeklődőkkel, családlátogatás (ma szintén ritkán gyakorolt erény), informális eseményeken való részvétel, valós szellemi harc az imádság által, tusakodás, és Isten akaratának tudakolása, irányok keresése.
Ő ezt mind valóságosan gyakorolta: hogy még egy példát említsek, édesapám korai halála után két hónappal kerültem az angyalföldi gyülekezetbe, és erről a traumáról legalább egy évig nem is szóltam senkinek, bár tudhattak róla a testvérek. Ő nem faggatott, de figyelemmel követte nem csupán az én életemet, hanem hét testvérem életét is, és többször meglátogatott bennünket, amikor kötetlenül beszélhettünk. Soha nem láttam őt fásultnak vagy kiégettnek, mindig érdeklődéssel kérdezgetett a tanulmányaimról, próbálta kivenni a kissé hosszúra nyúlt tanulmányi időszak mögött rejlő isteni vonalvezetést, gondviselést ő is. Talán a legegyszerűbb és legsokatmondóbb szó János bácsi jellemzésére a szeretet, derűs és türelmes szeretet.
Férjemmel való megismerkedésünknek, megtérésének és szolgálatra való felkészülésének is tanúja volt – mai napig szeretettel emlékezünk rá, hiszen az ő számára is sok mindenben példa. Utoljára férjemmel és édesanyámmal együtt látogattuk meg János bácsit a kórházban, és tudtunk még együtt imádkozni vele.
A nála látott erényeket nemcsak egy klasszikus baptista gyülekezetben kell gyakorolni, hanem gyülekezetplántálásokban is – talán még fokozottabban. Talán fel sem lehet mérni, hogy hány más család életét követte ugyanilyen figyelemmel és empátiával hosszú szolgálata alatt.
Sok áldást adott rajta keresztül az Úr a közösségnek, személy szerint nekünk is, mindig hálásak leszünk érte! Bárcsak még sokan követnék a rá jellemző szolgálattevői mentalitást, jézusi attitűdöt – búvópatakként évtizedekig tartó áldott hatása lenne közösségünkben!
Az alkalmon rövid bátorító üzenetek, imádságok hangzottak el az Aliansz vezetőitől, amit a Golgota gyülekezet ének-zenei szolgálata egészített ki.
A program a következő:
– Köszöntés
– Dicsőítés
– a Golgota dicsőítő csapata
– Szeverényi János videóüzenete az első napi témáról: Olvasd!
– Bánki Lajos: Éld! Ez a második nap témája
– László Viktor: a harmadik nap: Add tovább!
– Mészáros Kálmán: negyedik nap: Hívj meg másokat!
– Szuhánszky Gábor: hatodik nap: Tapasztald meg!
– Dani Eszter: hetedik nap: Hallgasd!
– Horváth István: nyolcadik nap: Imádd!
– A Golgota dicsőítő csapata egy-két énekkel zárja az alkalmat
2020 talán ilyen év volt, nem fizikailag, de lelki-szellemi módon, nemcsak országunk, hanem az egész világ számára. A COVID–19-járvány és annak következményei bekorlátozták a terünket, megváltoztatták az életünket, lehűtötték a kapcsolatokat. Nehezen, keveset láthattunk előre, és alig tudtuk tervezni az életünket. Tudjuk, tapasztaltuk, Isten kegyelme, Lelkének ereje ezekben a helyzetekben is segítségünkre volt. Persze azt is átélhettük, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra munkál…”. Ezzel együtt egy emlékezetesen nehéz és soha előtte nem látott eseményeket hozó év volt 2020.
Amikor imádkozva, Istenre, közösségünkre és a világ egészére figyelve kértünk vezettetést, hogy milyen hangsúlyt adjunk ennek a következő évnek, akkor Pál apostol galáciabeli levelének 6. fejezetéből a 2. vers jött elénk:
„Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.”
Mindannyiunknak vannak terheink. De vannak testvéreink is, akiknek segíthetünk.
Mindannyiunknak vannak örömeink, de vannak testvéreink, akik velünk örülhetnek.
Mindannyiunknak vannak kérdéseink, de vannak testvéreink, akikkel együtt találhatjuk meg a válaszokat.
Mindannyiunknak van szolgálatunk, de vannak testvéreink, akikkel együtt szolgálunk.
Az elmúlt év sok nehézsége között veszteségeket is elkönyvelhettünk. Elmaradó istentiszteletek, táborok, konferenciák… a közösségápolás sok lehetősége. Betegeink lettek, sokan, sokat szenvedtek. Vannak, akik az Úrhoz költöztek a járvány miatt. Veszteségek, hiányok, károk.
De 2021 egy más év. EGYMÁS éve. Tegyünk tehát hangsúlyt a közösség ápolására! Pótoljuk be a kimaradt fontos alkalmakat, de legfőképpen törődjünk egymással! Figyeljünk oda, mi van a lelki testvéreinkkel: hogy van a lelkipásztor, az a fiatal család, a legutóbb jött érdeklődő fiatalember, a mindig elöl ülő idős házaspár… Mi van a testvéreinkkel? Mi van másokkal?
Egymás terheinek a hordozása azt is feltételezi, hogy készek vagyunk többet hordozni. A magunkén kívül másokét is. Elfogadjuk az alaptételt: közünk van egymáshoz! Ha ezt tesszük, akkor át fogjuk élni a csodát: megújul az erőnk, és sokkal többet fogunk elbírni. Másrészt azt a csodát, hogy a mi terheinkbe is belekapaszkodnak mások, és lendítenek, visznek bennünket előre. Legfőképpen pedig azt a csodás ajándékot, hogy Krisztus társai leszünk. Ő hordozta a világ terhét, minden búját-baját, és elbírta. Pedig neki senki sem segített. Krisztus társaiként egy általa alapított ország csodás igazsága tárul föl a számunkra: egymás terhét hordva egyre könnyebbek a terhek. Egymás terhét hordva egyre erősebbek az összetartó kötelékek. Egymás terhét hordva egyre közelebb a menny, és egyre távolabb a baj.
Időnként a Kárpát-medence „felhőpaplanját” is fújni kezdi a szél. Odébbfújja, szétszakítja. Sütni kezd a nap, és felszabadul a lélek. Tudom, az év elején még csak a reményteli jeleit látjuk ennek. Imádkozzunk, hogy Isten hozza el a felüdülés idejét, amikor megváltoznak ezek az egyedien negatív körülmények is!
Legyen tehát 2021 egy más év, EGYMÁS ÉVE!
Szeretettel, reménységgel és hittel:
Papp János
egyházelnök
Az Aliansz-imahét megnyitó alkalmára a Golgota Keresztény Gyülekezetben kerül sor (1073 Budapest, Erzsébet krt. 13.) 2021. január 3-án 17.00-tól.
Mivel az aktuális szabályok értelmében személyesen nem tudunk találkozni veletek, ugyanakkor élő közvetítésre kerül sor, amit itt lehet figyelemmel kísérni: www.golgotabudapest.hu.
Amikor ezt a weboldalt megnyitjátok, kattintsatok az „élő adás” feliratra, így tudtok csatlakozni hozzánk. Arra biztatunk minden lelkipásztort és igehirdetőt, hogy az Aliansz-imaheti tematikát követve – a lehető legszélesebb körben – nap mint nap ossza meg azokat a gondolatokat, melyeket ennek kapcsán Isten Szentlelke a szívére helyez. Lássuk meg és használjuk fel Isten országa építésére azokat a lehetőségeket, amelyeket fontosnak, időszerűnek, tőle származónak ismerünk fel (Ef 2,10)!
Az Aliansz szervezete és szolgálata – az imahét kapcsán is – a következő számlaszámon támogatható: OTP 11706016-20464132.
Köszönettel:
Az Evangéliumi Aliansz elnöksége
Az Aliansz-imahét programja letölthető az ALIANSZ Magyar Evangéliumi Szövetség honlapjáról.
Elemi és polgári iskolai tanulmányait Újpesten végezte, majd a Budai Állami Tanítóképző Intézetben 1940-ben kapott diplomát. Szülei 1921-ben tértek meg és merítkeztek be. A család lelki otthona az Újpesti Baptista Gyülekezet volt. Édesapám mindig hálával emlékezett vissza Révész Zsigmond vasárnapi iskolai főtanítóra, aki által sok szép bibliai történetet ismert meg. Pannonhalmi Béla lelkipásztor igehirdetései, szülei példás hívő, imádságos élete nagyban hozzásegítették a megtéréshez. 1936. július 12-én merítkezett be Pannonhalmi Béla testvér által, s lett tagja az Újpesti Baptista Gyülekezetnek. Aktívan részt vett a fiúköri munkában, megválasztották annak elnökévé. Örömmel énekelt az énekkarban is.
1941-ben a székesfőváros pedagógusa lett. A Fiúárvaházban lett nevelő állandó bentlakással, ezért csak ritkán lehetett otthon mint szabadnapos. Nyáron pedig budapesti gyermekeket üdültetett a Balatonnál.
1938-ban egy Újpesten szolgáló szíriai misszionárius hatására 18 éves korától kezdve éveken át imádkozott azért, hogy Isten válasszon neki segítőtársat, és ne ő maga. Imáira válaszul Isten álomban mutatta meg (1942-ben), hogy Kolozs Ilonát, Kolozs József hajdúböszörményi lelkipásztor legkisebb leányát vegye feleségül. Az Úrtól kapott ajándéknak tekintették egymást, de a frigy megvalósulására hét évet kellett várniuk. Édesapám 1942 októberében bevonult tényleges katonai szolgálatra, s attól kezdve levelezés útján tartották a kapcsolatot, és várták Isten ígéretének és szerelmüknek a beteljesülését.
Először Szatmárnémetiben, majd Tasnádon töltötte katonaéveit (az 1940-ben visszakapott Észak-Erdély területén). 1944 szeptemberében került a frontra a Keleti-Kárpátokba, majd innen visszavonulással megérkeztek Budapest térségébe. Karácsony szentestéjét Budaörsön ünnepelte bajtársaival, amikor riadóztatták a századot. Mint a fogatolt vonatrészleg parancsnoka (hivatalosan: hadapród őrmester), éjszaka összegyűjtötte a faluban különböző helyeken elszállásolt katonákat, lovakat és szekereket. Közben a szovjetek már lőtték Budaörsöt is. Amikor reggel visszaért szálláshelyére, megdöbbenve látta a falat rádőlve arra az ágyra, amelyben addig éjszakánként feküdt. Hálát adott az Úrnak a megmentésért. Ezután Budapest felé indultak, és a lövöldözés, bombázás, gránátbecsapódások közepette csodálatos módon egyetlen karcolás sem esett rajta. Isten ismét megőrizte.
1945. február 7-én a Kis-Gellérthegybe épített Sziklaközpontba vezényelték hat honvéddal együtt egy kút ásása céljából. Itt esett szovjet hadifogságba február 10-én. Sok várakozás és huzavona után a transzport április 9-én érkezett meg az ukrajnai Donbász bányavidék Brjanka nevű hadifogolytáborába. Addigra már elsajátította a legfontosabb orosz szavakat, és megtanult cirill betűkkel írni. Mivel korábban kilenc évig tanult német nyelvet, így a fogság ideje alatt gyakran közvetített a német és magyar hadifoglyok, valamint a szovjet táborparancsnokság között. Brjankában töltött három és fél évet mint felszíni munkás; szabadulása előtt a regisztrációnál már orosz–magyar tolmácsként működött. Megérkezésekor az ő Bibliáját elvették, de egy nyíracsádi barátkozó közkinccsé tette a sajátját – egy magyar nyelvű Biblia az ezerfős táborban! Édesapám vasárnaponként 25–30 különböző felekezethez tartozó hívőnek tartott istentiszteletet, emlékezetből összeállított egy 50 énekből álló gyűjteményt „A reménység hangjai” címmel, és arra is volt ideje, hogy lelkigondozza a kórházban fekvő betegeket. Az Úr sok próba és viszontagság között megtartotta életét, sőt világíthatott sorstársai számára.
A szovjet hadifogságból 1948. október 3-án érkezett haza. Azonnal bekapcsolódott a dr. Haraszti Sándor és Kovács Géza lelkipásztorok vezette újpesti gyülekezet munkájába, különösen az ifjúsági szolgálatokba. Folytatta pedagógusi pályáját, és különböző fővárosi általános iskolákban tanított. 1949. február 3-án házasságot kötött Kolozs Ilonával a hajdúböszörményi imaházban. Ezt követően több mint egy éven át Pécelen laktak, és az ottani gyülekezetben szolgáltak, amelynek akkor bátyja, Nagy József testvér volt a lelkipásztora. November 22-én megszületett első gyermekük: Ibolya. A kis család 1950-ben Hajdúböszörménybe költözött Kolozs József lelkipásztor házába. Édesapám 1950–1952-ig az Egri Tanárképző Főiskola levelező hallgatója volt, 1952-ben kapott tanári oklevelet. A Hajdúkerület utcai iskola felsőtagozatán magyart és oroszt tanított. Ebben az időszakban született második és harmadik gyermekük: Ilona (1951) és János (1953).
1954-ben megerősödött benne az Úr elhívása a lelkipásztori szolgálatra. 1955 januárjában elfogadta a kondorosi gyülekezet meghívását, ahol április 24-én lelkipásztorrá avatták. Ezt követően több éven át teológiai tanulmányokat folytatott. 1957 augusztusában meghívást kapott a két angyalföldi gyülekezettől (Jász utca, Váci út) lelkipásztori szolgálatra. Ebben az évben, már Budapesten született a negyedik gyermek: Ágnes. 1958-ban egyesült a két angyalföldi gyülekezet, a közös imaház a Váci úti lett, a Jász utcait pedig lelkészlakássá alakították át. A gyülekezet taglétszáma folyamatosan emelkedett a megtérések, valamint az újrafelvételek és ideköltözések által (60 főről 120 főre). Sok testvér költözött Tarpáról és környékéről Budakalászra, Ürömre és Pomázra, akik a Váci úton találtak lelki otthonra. 1981-ig szolgált az angyalföldi gyülekezetben. Nyugdíjazása után 1986–87-ben kisegítő szolgálatra hívta vissza ismét a gyülekezet. Ezt megelőzően és utána is alkalmi és rendszeres szolgálatvégzésre kapott felkérést Budapest környékén, Dunántúlon és a Körösvidéken, sőt Erdélyben is. 1992 áprilisától 1993 augusztusáig, másfél éven át Kondoroson végzett helyettesítő szolgálatot. 2009 szeptemberétől – élete utolsó másfél évében – a budakeszi gyülekezet tagja volt Ilona lányával és Elek vejével együtt.
Közegyházi szolgálatai is voltak szép számmal. 1957-ben az akkor újrainduló Békehírnök korrektora lett, és ezt a munkát – három évi megszakítással – 1997. december 31-ig hűségesen végezte. 1978–79-ben tagja volt a szerkesztőbizottságnak, a lapban rendszeresen megjelentek lelki tartalmú írásai. 1957 őszétől kezdve tanított a Baptista Teológiai Szemináriumban orosz nyelvet, egyházszervezettant és pszichológiát. 1962–65-ig ő töltötte be a teológia igazgatói tisztségét. E szolgálat befejezése után az egyház számviteli adminisztrátoraként tevékenykedett 1979-ig, majd egy évig pénztárosi funkciót töltött be. Zenei és nyelvi képzettsége miatt tagja volt az Énekeskönyv-bizottságnak 1959–60-ban, és a legutóbbinak is 2002–2003-ban. Szenvedélyesen gyűjtötte a magyar és idegen nyelvű egyházi énekeskönyveket, esténként elővette egyiket-másikat, és harmóniumján sorra játszotta az ismert és „ismeretlen” énekeket. A rendszerváltás idején szorgos kutatómunkával egy vaskos kötetet készített „Tanulmányok A hit hangjai c. baptista énekeskönyvről” címmel (1991), amely bekötve, gépelt kézirat formájában fia tulajdonában van.
Nyugdíjba menetelét követően édesanyámmal együtt Ilona lányáékhoz költözött Ürömre. Veje, Csürke Elek házuk tetőterében egy kétszobás lakást alakított ki részükre, ahová 1981 utolsó hetében költöztek fel. Hűséges segítőtársa 1990. március 15-én egy baleset következtében az Úrhoz költözött. Édesapám azonban nem maradt egyedül, szerető család, rokonság és testvérek vették körül, úgy otthon, mint a gyülekezetben.
Élete utolsó évtizedében gyakran meglátogatta a budapesti nazarénus testvéreket, akikkel a vasárnap délutáni istentiszteletet követően mindig nagy örömmel énekelte a gyermekkorától kezdve megismert gyülekezeti közös énekek „garmadáját” (egy-egy ilyen alkalommal 80–100 éneket is elénekelt a nazarénusokkal, akik ugyanakkor nem tartják helyesnek énekkar létrehozását és szolgálatát az istentiszteleteken!). Soha nem rejtette véka alá szomorúságát a könnyűzenei stílus gyülekezeteinkben való térhódítása miatt.
2010 tavaszán egy fürdőszobai baleset következtében egészsége megrendült, járása elbizonytalanodott. Az addig aktív Isten szolgája szobafogságra kényszerült. Ezért aztán amikor az egyház vezetősége Spurgeon-díjjal ismerte el fél évszázados, sokrétű tevékenységét, a díjat az augusztus 22-én Tahi táborban megtartott konferencián fia, Kolozs Nagy János vette át.
Állapota tovább romlott, ősszel kórházba kellett szállítani. A karácsonyt még szerettei körében tölthette, de az új esztendő elején ismét kórházba került, ahol testének gyengülésével párhuzamosan egyre inkább felfelé figyelt, a láthatatlan, ám örökkévaló mennyei világ felé. 2011. február 22-én visszaadta lelkét Megváltójának. Temetése 2011. március 3-án volt az ürömi temetőben óriási részvét mellett.
Édesapám 90 évesen így emlékezett vissza hosszú életére: „Nem voltam méltó arra, amire Isten elhívott engem. Csodálom őt, hogy erőt adott mindezek elvégzéséhez. Kiváltságnak tekintem ezt, amiért Istent dicsőítem!”
Kolozs Nagy János
a Szolgatárs alapító társszerkesztője
és a Békehírnök volt felelős szerkesztője
Dr. Bukovszky Ákos, egyházunk külmissziós szaktitkára felvette a kapcsolatot a Magyarországi Baptista Egyház nevében a Horvát Baptista Szövetség vezetőivel, segítségünket ajánlotta fel, melyre az alábbi információt kapta.
Ez a környék pedig még az idén márciusi földrengés után sem lett teljesen helyreállítva. Ez a márciusinál sokkal pusztítóbb földrengés egész Horvátországban érezhető volt, a legnagyobb pusztítást Petrinja és Sisak városokban végezte, valamint sok más városban Banovina vidékén.
A romok közötti kutatás és a sebesültek számbavétele még folyik – a legfrissebb hírek szerint a halottak száma hét, a súlyos sérülteké pedig 26. Petrinja városa tele van teljesen lerombolt régi épületekkel, úgyhogy a város kísérteties benyomást kelt. Nincs víz és áram, és sokaknak nincs fedél a fejük felett.
A sisaki kórház súlyos károkat szenvedett, sok beteget kellett áthelyezni biztonságosabb kórtermekbe, némelyeket pedig más kórházakba. A falvakban sok idős ember él egyedül az otthonában, a tényleges helyzet ezeken a helyeken még nem ismert.
Horvátországban leszállt az éj, esik az eső és hideg van. Földmozgások időnként továbbra is érezhetők, de az ország minden részéből elindultak az emberek, hogy takarót, vizet és száraz élelmet vigyenek a legveszélyeztetettebb területeken élők számára, szállást ajánljanak fel, valamint a törmelék eltakarításában segítsenek.
A Horvát Baptista Szövetséghez tartozó gyülekezetekből ezen sorok írása idején is önkéntesek szállítanak matracokat és takarókat Petrinjába és Mošćenicába azok számára, akik az imaházban fognak aludni, mert saját házaikban nem tölthetnék biztonságban az éjszakát.
Petrinja, Sisak, Mošćenica, Glina, Bačuga, Grabovac és Donji Žirovac. A Horvát Baptista Szövetség elnöke, Ivica Horvat, és főtitkára, Željko Mraz, a délután jó részét azzal töltötte, hogy megpróbálták elérni a lelkipásztorokat és gyülekezetvezetőket, hogy tájékozódjanak a helyzetükről, és arról, hogy hogyan lehetne hatékony segítséget nyújtani. Tudomásunk szerint a hívők közül senki sem sérült meg, de komoly károk keletkeztek szinte valamennyiük házában/lakásában. Ezért egyeseknek ideiglenesen el kellett hagyniuk otthonaikat, és másutt lakó gyermekeikhez vagy ismerőseikhez kellett költözniük.
A Sisakban levő imaházat károsodás érte, miközben a romba dőlt Petrinja városban – itt volt a földrengés epicentruma – levő imaház csodálatos módon sértetlenül vészelte át a katasztrófát. Testvérek az ország minden részéből hívják a Horvát Baptista Szövetség központját, illetve közvetlenül az érintetteket, hogy szállást és más segítséget ajánljanak fel. A szövetség vezetősége szerda délelőtt fel kívánja keresni az érintett területen levő összes imaházat és az ottani hívők közül akit csak lehet, segítséget vinni nekik és egyeztetni velük a következő lépésekről.
Amikor nagy a szükség, a horvát emberek tudják, hogyan legyenek egyek és hogyan segítsék egymást önzetlenül, de mindezt aligha tudjuk egyedül megcsinálni. Lehetőség szerint hamar tájékoztatni fogunk benneteket arról, hogy milyen gyakorlati módokon tudnátok segíteni nekünk. Mindenekelőtt azonban testvéri imatámogatásra van szükségünk.
„Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha megindul is a föld… A Seregek Ura velünk van, Jákob Istene a mi várunk.”
(Zsolt 46,2–3.7)
