Másodéves teológusként, 1994 szeptemberének egyik csütörtöki istentiszteletére érkeztem először az Angyalföldi Baptista Gyülekezetbe. Az imaház még a klasszikus karzatos, szimmetrikus berendezésű imateremből és egy kisebb helyiségből állt, de rögtön megfogott kedves hangulatával, ahogyan beléptem. Nem volt sok időm a külsőségeket szemlélni, mert rögtön kedvesen megszólított egy idős bácsi (19 éves voltam, és a nagypapám korosztályába soroltam öntudatlanul is őt), bemutatkoztunk, mondtam, hogy ide lettem teológusként beosztva, ő pedig mondta, hogy nyugdíjas lelkipásztor, de nyugodtan tegezhetem. Hát ez eleinte nem tűnt egyszerűnek, de közvetlen modora hamar feloldotta félénkségemet, és beszédbe elegyedtünk közös ismerősökről, sőt teológiai témákról is.

Ez a beszélgetés, ha nem is megszakítatlanul a külföldi munkáim miatt, de alapvetően folyamatos volt egészen a kórházi ágyáig – mindig úgy vettük föl a fonalat, mintha csak pár perce hagytuk volna abba az előző témát.

Magyar–ógörög szakos diákként csodáltam, hogy mennyire ismerte a magyar nyelv stilisztikáját, helyesírását, retorikáját. Amit én akkoriban az egyetemen tanultam, ő kapásból tudta, és rögtön szívesen el is mondta, hogy miért úgy helyes. De történelmi, egyháztörténeti témákhoz ugyanúgy hozzá tudott szólni, s ami felbecsülhetetlen érték, hogy szóban mondott el sok mindent, amit ő maga élt át a második világháborúban vagy az utána következő, nem kevésbé vészterhes 50-es, 60-as években. Ha jól emlékszem, 53 fotóalbuma volt, nagyméretű rajztömbökbe gondosan beragasztott fotókkal, gyönyörű kézírással aláírva a képeken látható személyek, vagy megnevezve az ünnepség, melynek alkalmából a fotók készültek. Ezek ma már valóságos egyháztörténeti értékek – hiszen a jelenkor kutatói nem is tudnának mindenkit beazonosítani a régi fotókról. De gondosan vezetett feljegyzéseket igehirdetésekről, egyházi eseményekről is – melyek szintén értékesek lehetnek ma.

Történelmi és tudományos érdeklődése mellett a lelkiségét is csodáltam – számontartotta sok-sok ember imakéréseit, és imádkozott is értük rendszeresen. Egy időben például a gyülekezetben lévő fiatalokért imádkozott, hogy jó házastársat kapjanak az Úrtól, ezek után történtek jó házasságkötések, értem például 1994–2003-ig imádkozott, de meg is hallgatta az Úr.

Mivel orosz hadifogságban volt, az orosz nyelvet még idős korában is tudta gyakorolni, az IBLA-ról (Nemzetközi Baptista Laikusképző Akadémia, 90-es évek) hazautazó orosz nyelvű diákokkal sokáig tartotta a kapcsolatot, követte életük alakulását.

Manapság, amikor lelkipásztor szakos hallgatókkal is foglalkozom, sokat gondolkodom azon, hogy vajon hogyan lehetne egy picit az ő lelkületéből, szolgálathoz való alázatos hozzáállásából átcsempészni a jelen korszakba. Ma – tisztelet a kivételnek – sokan rögtön vezetők szeretnének lenni (lehetőleg első számúak), megspórolva az odavezető út természetes, fáradságos folyamatát, a szenvedés általi tudást, vagyis patheimathoszt, ahogyan a régi görögök mondták. Pedig rögös utakon való vándorlás és saját bőrünkön érzett tapasztalás nélkül hiába minden elméleti tudás vagy menedzseri, vezetői kézikönyv és bestseller. A valós tekintélyhez nem ezek vezetnek; ha vannak is könnyített utak, megfigyelésem szerint legalábbis utólag meg kell hozzájuk szerezni a tapasztalást, és legalább utólag kell izzadni is egy kicsit.

János bácsi humorérzéke (néha öniróniája) is mulattatott – például teljes szerénységgel és humorral nyilatkozott teológiai munkásságáról –, hiszen felmérte, hogy azért kell bizonyos helyen helytállnia egy embert próbáló időszakban, hogy ne rosszabb legyen ott. A humorérzék egyébként is segít abban, hogy ne vegyük magunkat túlságosan komolyan, hanem közvetíteni tudjunk valamit Isten békés derűjéből a környezetünk számára.

Amit leszűrtem szolgálatából annak idején, hogy a lelkipásztori munkának csak kb. tíz százaléka maga az igehirdetés és az arra való felkészülés, az összes többi szinte láthatatlan, mint a jéghegy alapja: folyamatos kapcsolattartás a gyülekezeti tagokkal és érdeklődőkkel, családlátogatás (ma szintén ritkán gyakorolt erény), informális eseményeken való részvétel, valós szellemi harc az imádság által, tusakodás, és Isten akaratának tudakolása, irányok keresése.

Ő ezt mind valóságosan gyakorolta: hogy még egy példát említsek, édesapám korai halála után két hónappal kerültem az angyalföldi gyülekezetbe, és erről a traumáról leg­alább egy évig nem is szóltam senkinek, bár tudhattak róla a testvérek. Ő nem faggatott, de figyelemmel követte nem csupán az én életemet, hanem hét testvérem életét is, és többször meglátogatott bennünket, amikor kötetlenül beszélhettünk. Soha nem láttam őt fásultnak vagy kiégettnek, mindig érdeklődéssel kérdezgetett a tanulmányaimról, próbálta kivenni a kissé hosszúra nyúlt tanulmányi időszak mögött rejlő isteni vonalvezetést, gondviselést ő is. Talán a legegyszerűbb és legsokatmondóbb szó János bácsi jellemzésére a szeretet, derűs és türelmes szeretet.

Férjemmel való megismerkedésünknek, megtérésének és szolgálatra való felkészülésének is tanúja volt – mai napig szeretettel emlékezünk rá, hiszen az ő számára is sok mindenben példa. Utoljára férjemmel és édesanyámmal együtt látogattuk meg János bácsit a kórházban, és tudtunk még együtt imádkozni vele.

A nála látott erényeket nemcsak egy klasszikus baptista gyülekezetben kell gyakorolni, hanem gyülekezetplántálásokban is – talán még fokozottabban. Talán fel sem lehet mérni, hogy hány más család életét követte ugyanilyen figyelemmel és empátiával hosszú szolgálata alatt.

Sok áldást adott rajta keresztül az Úr a közösségnek, személy szerint nekünk is, mindig hálásak leszünk érte! Bárcsak még sokan követnék a rá jellemző szolgálattevői mentalitást, jézusi attitűdöt – búvópatakként évtizedekig tartó áldott hatása lenne közösségünkben!