Kezdőlap Blog Oldal 387

…a tanítványoknak és Péternek!

Péternek az utolsó estén, a közös vacsora alatt, ott a többiek előtt, amikor tiszta szívből kifejezte az Úr iránt érzett szeretetét és elkötelezettségét, azt kellett hallania Jézus szájából, hogy pont ő még azon az éjjelen háromszor tagadja le, hogy ismeri Mesterét. Vajon mire gondolhatott akkor? Hiszem, hogy magában tagadta ennek a lehetőségét, hiszen teljes meggyőződésből hűségesnek tartotta magát, és – tegyük hozzá – igaz lélekkel gondolta, hogy ez a szörnyű gyalázat vele soha, de soha nem eshet meg!

„Ez ki van zárva, én biztos, hogy nem, ugyan már, én igazán szeretem Jézust! Őt követem, ő a Mesterem, vele vagyok éjjel-nappal, nem… ez kizárt… ez teljesen lehetetlen, talán rosszul értettem, nem, nem és nem, ez nem történhet meg! – küzdött a lelkében. – Lehet, hogy Jézus most csak próbára akar tenni, nem gondolhatja komolyan, hogy ez velem megeshet.”

Péter mindezt halálosan komolyan gondolhatta. Jézus iránti szeretetét az is bizonyítja, hogy alaposan felkészült arra az esetre is, ha fegyveresen kell fellépnie az Úr védelmében. Vajon honnan tudta előre, hogy mi fog történni? Bár később a Gecsemáné kertjében elfutott ő is – de szívében nem bírta elhordozni, hogy magára hagyja Jézust! Mennie kellett utána, utána… és látnia, hallania kellett első kézből, hogy mi történik a templomi katonák által elhurcolt Mesterével. Mennie kellett a főpap udvarába még akkor is, amikor kevéssel előtte lábai más irányt vettek, még akkor is, amikor ez életveszélyes vállalkozás volt, még akkor is, amikor a többiek nem voltak sehol. Vele kellett lennie, nem hagyhatta magára, ők ketten összetartoznak…

Ezen a ponton szeretném hangsúlyozni, hogy én nagyon nem értek egyet a ma oly karakán és keménynyakú, borotvaéles szavú ítélkezőkkel, akik semmi mást nem látnak a történetben, csak azt, hogy Péter árulóvá vált. Árulóvá!? Jézus nem így beszél róla. Júdásról mit tudunk? Kereste az alkalmat, hogy elárulja Jézust (Mt 26,16). Jézus csak egyetlenegy árulóra utalt: aki vele mártja a kezét a tálba. Csak egyre! Júdásra! A kárhozat fiára. Ő előre megfontolt szándékkal, kitervelve, hosszú időn át mesterkedett árulásában, tanúsítja az Írás. És Péter? Róla ezt mondta az Úr: Megtagadja, hogy ismer engem. Minderről így beszél Jézus az Atyával:

„Amikor velük voltam, én megtartottam őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, és megőriztem őket, és senki sem kárhozott el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás.” (Jn 17,12)

Tehát Péter megtartott lett.

Számtalanszor hallom, hogy Pétert elítélik, hogy Péternek ezt meg azt már régen tudnia kellett volna, hiszen már három éve járt a Mester nyomában, hogy Péternek, a kiválasztott hármas, belső kör tagjának már érettebbnek kellett volna lennie… és így tovább. Nagyon sokan ennek következtében azt is kétségbe vonják, hogy Péter mindezek után alkalmas volt-e arra a szolgálatra, amire az Úr megbízta őt. Vagyis semmit se értenek az egészből, se Péter, se Jézus Urunk oldalán.

Hiszem, és a Szentírás egyértelműen bizonyítja, hogy Péter teljes szívéből szerette Jézust, és amikor azt mondta a többiekkel együtt – akik elfutottak, de vissza se jöttek –, hogy meghalni is képes az Úrért, akkor azt a legnagyobb komolysággal és szíve minden melegével mondta. Hogy sokan locsifecsinek gondolják? Bárcsak mi tudnánk ilyen gyermeki egyszerűséggel kérdezni és a kísértés után így megtérni! Péter tökéletesen hitt szíve hűségében, csak… egy-két dolgot nem tudott még.

Még sose volt ilyen helyzetben! Most, a halál kapujában – mert tanítványként őt is Jézus mellé zárhatták volna –, most, amikor minden elveszni látszott – mert Jézust halálra ítélték –, most, amikor egész élete romokban hevert – mert Jézus nem hozta el azt a politikai változást, amiért odaadta az egész egzisztenciáját, szívét és lelkét – akkor ő még mindig Jézus mellett volt, miközben a 12 közül egyik sem!

És jöttek az addig nem ismert és számba se vett körülmények, melyeket mi már ismerünk ugyan, de neki erről fogalma se volt. Igen, meg vagyok győződve, hogy Péter igenis komolyan gondolta hűségét, de… nem számolt azzal, hogy neki egy ilyen nagyon nehéz helyzetben nincs elég emberi ereje a kitartáshoz. Péter azzal sem számolt, hogy most a sátáni erők olyan hatalmas erővel tombolnak Jézus körül, hogy az őt – isteni védelem nélkül – azonnal porrá zúzná. Jézus felfedte a valóságot:

„Simon, Simon, íme, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát [Jn 13], de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited…” (Lk 22,31–32)

Felvetődik a kérdés, ha Jézus ezt tudta előre, és látta is Péter igaz szívét, miért engedte meg ezt a gyalázatot kedves tanítványa életében? Itt csak egyetlen dologra lehet gondolni: mert minden rosszat jóra kívánt fordítani, ugyanis Péternek a következő hatalmas feladat miatt fel kellett fedeznie, hogy az ő emberi ereje semmi a démonvilággal vívott ütközetben, ugyanakkor Istennel mindenre képes! És ez a megtapasztalás igen fontos volt a számára a későbbiek során.

Pétert rendkívül bántotta az, amit végül is elkövetett. Minden evangélista leírja, hogy szíve mélyen belerendült, és igen keservesen zokogott. De mit tudunk az ilyen sírásról? Azt, hogy az igazi, bűnbánó könnyek Isten előtt kedvesek, és meg tudják tisztítani a lelket. Jézus ránézett Péterre a hármas tagadás után ott az udvarban, amikor elvezették, és… összevonta a szemöldökét? Nem olvassuk! Megcsóválta a fejét, hogy azért ezt tőled nem vártam volna? Nem olvassuk. Egy nagyot sóhajtott volna, hogy mi esett meg? Nem olvassuk. Mit olvasunk? Azt, hogy ránézett az Úr, és a Szentlélek azonnal eszébe juttatta Mestere szavait, és felismerte bűnös állapotát, vagyis nem fogyatkozott el a hite. Aztán mit tett Péter? Visszament az apostolok találkozási helyére. Vissza a többi gyáván elfutott közé, az utolsó vacsora helyszínére. Mindenkit bánthatott a lelkiismeret, hogy korábban még bársonyszékeket kértek maguknak Jézus királyságában, nagy-nagy miniszterek akartak lenni, és azt mondták könnyelműen az Úrnak, hogy ők aztán minden keserű poharat ki tudnak inni, vagyis mindent el tudnak hordozni… azt is, amit Jézus… és aztán mi lett mindebből? Nézzünk csak be a házba! Vajon ki volt az első tanítvány, aki vette a bátorságot, és visszamerészkedett, hogy szembenézzen a többiekkel, akik szintén elhagyták az Urat…? Vajon mivel küzdött a szívében? Vajon mennyire szégyellte magát? Vajon mondtak-e egymásnak valamit, vagy csak szemlesütve ott álldogáltak? És akkor… visszabátorkodott a második, a harmadik… és így tovább. Tudtak egymás gyengeségéről? Tudtak! Hogy nézhettek egymás szemébe, hisz mind ugyanazt tették…?! Tudhattak Péter árulásáról is, hiszen Jézus nyilvánosan jelentette ki, tudhattak… Talán tőle is… Miért? Mert Péter már nem akart tagadni! Mert János Márk is ott volt és hallhatta a történteket, bár nem tudjuk, hogy beszélt-e róla bárkinek, hiszen akkor még igen ifjú volt Péterhez képest, de később az egyik leghűségesebb szolgáló lett Péter mellett. De mi az, amit tudunk? Azt tudjuk, hogy Péter a szívében vitte oda bűnét és bűnbánatát is a többiek közé. A többiek közé, akik ugyanúgy megtagadták a közösséget az Úrral azon az éjszakán.

Hogy mit élhetett át ezen idő alatt Péter… csak az Úr látta. De azt mindenki gondolhatja, hogy iszonyúan fájt a lelke. Nagyon, nagyon megbántotta az Urat, és most már… most már nem létezik az, akitől bocsánatot kérhetne, akinek a lábaihoz rogyhatna megsemmisülten, akinek őszintén bevallhatná, hogy mit tett. Akinek szemébe nézve bűnbocsánatot, gyógyulást remélhetne… Péter lelke a legapróbb szilánkig össze volt zúzva! Nem csak úgy, teljesen! Csalódott mindenben, de legelsősorban önmagában! Ma is ismert ez a gondolat: „Hogy tehettem, Istenem, hogy tehettem én ilyet… ezt soha nem hittem volna magamról… Istenem, semmit se értek… bocsáss meg, kérlek, én nem tudok ezzel a teherrel mit kezdeni nélküled…” A bűn utáni lelkiismeret-furdalás pedig olyan, mint az üröm, és olyan szenvedést tud okozni, mint a kétélű kard, olvassuk a Péld 5,4-ben. Bármerre mozdul, csak üt, vág, és a helyzet csak egyre rosszabb.

Ekkorra a sátán féktelen dühe már kitört: hogyan merészkedhetett Jézus az ő felségterületére, ráadásul emberi formában!? Miket tanít itt? Ellene buzdít a saját felségterületén? A gonoszság és bosszúállás fejedelme mindent elkövetett, hogy Jézust halálra juttassa, és gonosz tombolását még növelte a felismerés, hogy a megváltást éppen ő segítette elő. Így a tanítványokat is szét akarta zülleszteni, rájuk engedni a gonoszság kegyetlen hordáit. Mindegy volt, hogyan! De ők mégis összejöttek újból. Jézus előre imádkozott értük, hogy a hitük meg ne rendüljön. De mi történt, mialatt Péter így viaskodott a lelkében? Ezen idő alatt megtörtént a világmindenség legcsodálatosabb dolga, az ember bűneinek megváltása, a bűn terhének elhordozása és kifizetése ott a kereszten! Az, amit korábban egyikük se értett tisztán. Nem azért, mert rossz tanítványok lettek volna, hanem azért, mert a Szentlélek – mint olvassuk – még nem nyitotta meg az elméjüket ennek megértésére. (Ugye milyen könnyű mást megítélni, még akkor is, amikor mi már tudjuk, hogy mennyei oldalról minek mikor van itt az ideje!) Igen, eddigre Jézus a kereszten már megbűnhődött minden ember által elkövetett és Isten előtt megbánt bűn miatt, és Péter bűne is ilyen volt! Jézus feltámadása után olvasunk egy igen-igen fontos részletet a Mk 16-ban, ami számomra az egész történet alapja és kulcsa. Az angyal így szólt az asszonyokhoz:

„De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába! Ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek.” (Kiemelés tőlem.)

Megfigyeltük? A mennyei hírnök mit mond? Fordítsuk le: „Menjetek el a tanítványokhoz, és ne feledjétek el, hogy Péter is közéjük tartozik, ő is tanítvány még mindig, neki is ezt üzeni a mindenség királya, maga Jézus Krisztus.” Számomra ez a két szó: „és Péternek”, a tökéletes és mindenre elég és mindenre kiterjedő krisztusi szeretet egyik legnagyobb bizonyítéka és szószólója. Szóval Péternek is??? A ma még szörnyű lelkiismerettel küzdő Péternek is? Mindegy, hogy ő miként vélekedik magáról, mindegy, hogy más mit gondol róla, mindegy, hogy megvetik-e vagy sem, ő Jézusnál még mindig teljes értékű tanítvány! Ő még mindig apostol! De ha maga Jézus így gondolkodik róla, akkor milyen alapon fanyalognak ma oly sokan rajta, akár igehirdetésben is? Feltenném a kérdést, de alig merem, hogy akik ma lebecsülően nyilatkoznak Péterről, meg kiosztják rendesen neki a leckét, hogy mit és hogyan kellett volna értenie, viselkednie… azok a szívek vajon ott és akkor hogyan viselték volna magukat, mit tettek volna? Vagy ha azt mondják, hogy ezt meg azt már tudnia kellett volna Péternek, akkor ők – úgy 2000 év elteltével – még mindig miért nem értenek meg számtalan dolgot, amit az Úr már „legalább háromszor mondott nekik”, és amit akár ezerszer is visszaolvashatnak már az evangéliumokból? Legyünk óvatosak az ítélkezéssel, nehogy visszaszálljon ránk, és gondolkodjunk, mielőtt odapörkölünk szavakat!

Mondjátok meg a tanítványoknak és Péternek is! Micsoda szeretet! Ez a gondoskodó szeretet számontartotta Pétert. Látta minden tettét, rezdülését, könnyét és fájdalmát, összetörettetését. S mi történt? A többi tanítvány ismét elárulta az Urat. Honnan tudjuk? Amikor az asszonyok jöttek a nagy hírrel, hogy feltámadt az Úr, akkor azt üres asszonyi fecsegésnek tartották (Lk 24,11), kivéve… kivéve Pétert, aki máris rohant, hogy meggyőződjék a hír hitelességéről, Jánossal. És látta, hogy a Megváltó nincs a sírban. De mit látott még? Azt, hogy úgy vannak összehajtogatva a leplek, ahogy Jézus szokta hagyni maga után, amikor felkelt. Sokat voltak így együtt. Azt is látta, hogy a gyolcs, a leplek tiszta fehérek voltak. Hol volt a beleragadt véres bőr? Sehol! De vajon hol olvasunk még a Bibliában az asszonyi fecsegésről, és ad-e az nekünk most támpontot? A Péld 9,13-ban ez áll: „A balgaság fecsegő asszony, együgyű, és semmit sem tud.” Ezt a mondatot nagyon súlyos egyéb jelzők követik… és a tanítványok ehhez hasonlították most a szent asszonyok szavait. Ez nem árulás? – hiszen ismerték az Iratokat, sokszor szó szerint is? De ne törjünk pálcát… nem a mi dolgunk. Okulásunkra van megírva, és nem okoskodásunkra. Okulásunkra: mi is ki vagyunk téve az ilyen kísértéseknek, és mi is megbotolhatunk. De van gyámunk az égben, maga Jézus Krisztus, aki felsegít minket, mint őket is. Felsegít az elesésből a folytatásra, de nem segít az ítélkezésben, mert az az ő dolga.

Aztán még „aznap, amikor az asszonyok vitték a balzsamokat”, tehát még aznap este Jézus csatlakozott az emmausi tanítványokhoz, akik lélekszakadva rohantak vissza Jeruzsálembe, hogy elmondják: találkoztak a feltámadt Úrral, mert ő él! S ekkor milyen hírrel fogadták őket a többiek? A Lk 24,24 leírja. Igen, tudjuk, „valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak”. Kinek? Simonnak? Annak, aki akkor volt, amikor elindult Jézussal? Simonnak? Nem Péternek? Mikor? Rögtön az első nap, amikor a feltámadt Jézus már emberrel találkozhatott. Kihez ment rögtön és elsőként? Simonhoz? Nem! Péterhez! Az árulóhoz? Nem, ahhoz, aki az övé, s akinek megbocsáttattak a bűnei. Soha senki nem írt arról, hogy ezen a beszélgetésen mi hangzott el. Nem tudjuk. De a fentiekből tudunk következtetni! Jézus mindent elsöprő szeretete nyilvánult meg Péter felé akkor, amikor elsőként hozzá ment. Kihez? Akit a dühöngő sárkány iszonyatosan erősen csapkodó farka most kidöntött az egyensúlyi helyzetéből, de akinek a szíve és hite még mindig Krisztusé volt. Ki volt jelen akkor? Csak ők ketten! Beszélt-e erről Péter valamikor? Semmit se tudunk erről. De mégis, mi lehetett a téma? Hogy mi hangzott el, azt nem tudjuk, de ismerjük Jézus jellemét. Talán ez történt: a feltámadt Jézus megjelent a magában gyötrődő, iszonyatos lelkiállapotban lévő Péternek. Péter ekkor tudhatta meg, hogy Jézus nemhogy visszafogadta őt, de el se eresztette soha! Mit érezhetett Péter? Bizonyára foglyul ejtette és gyötörte a félelem, a kétségbeesés és a bánat. Megijedt vagy örvendezett? Mit gondolhatott az első pillanatban, amikor Jézust meglátta? Azt hihette, hogy ez egy szellem, vagy hogy itt az ítélet, neki ennyi volt… vagy Jézus lába elé borult, és kérte bocsánatát mindazért, amit tett. Bántotta gyengesége, miközben reményt adott neki Jézus bátorító tekintete? Bizonyára őrlődött a kettő között. Mit mondhatott neki Jézus? Gondolom, azt, hogy nyugodjon meg. Amíg Péter lelkét a bűnbánat felhőszakadás-szerű könnyei mosták, addig Jézus elvégezte azt a nagy munkát, ami után Péter bűne is bocsánatot kaphatott, lelke meg is tisztulhatott. Mikor elváltak, a bűnnek már nem volt ott a súlya Péter vállán, mert Jézus már átvállalta, elszenvedte helyette a bűn büntetését. Jézus még ebben a helyzetben sem mondott le róla, hanem még erősebben kifejezte szeretetét, bátorítását és közösségét vele.

Nem tudjuk, hogy ott és akkor mi történt, de azt tudjuk a következőkből, hogy Péter szíve helyreállt. Visszament a többiekhez, és mindent híven elmondott. S amikor a tengerparton találkoztak a feltámadt Úrral, oly gyorsan akart ismét a jelenlétében lenni, hogy a hajóból a vízbe vetette magát, hogy minél előbb kiúszhasson. A bűn taszításában élő ember nem ezt tette volna, hanem azt, amit Ádám és Éva tett: elbújni a Teremtő elől. De ő nem, ő már felszabadult volt, már tisztára mosatott lelke patyolatruhája… ő már teljes erejével küzdött, hogy ismét Jézusnál és Jézussal lehessen… Megkapta és elfogadta a megbízást. Nem azért, mert önmagában bízott, hanem azért, mert Istene mindent legyőző erejében és szeretetében bízott! Az Úr kemény szolgálattal bízta meg… éppen ezért megenged nehéz dolgokat is az életében, hogy azokat a javára formálja. Igaza volt? Láttuk a továbbiakban is, hogy igen!

Mekkora bizonyság ez a szívünkben ma is: Jézus nem mond le rólunk könnyedén, főleg, ha mi nem is akarjuk, az őszinte bűnbánatnak pedig – legyen az bármi elkövetett bűn – van bocsánat, Jézus helyre tud állítani, biztosít a bizalmáról, és új úton indít el, önmagával, szeretetével, mely épít az előző tanulságokra, de leveti azok visszarántó súlyát.

Salyámosy Éva

Libanoni látogatás

Charles Costának, a  Libanoni Baptista Szövetség elnökének a meghívására hárman – Téglási Lajos külügyi szaktitkárral és Brad Bakerrel, az M28 vezetőjével – Bejrútba látogattunk 2022. április 8–12. között.

A libanoni baptistákat a 2020-ban történt óriási robbanás óta (ez volt minden idők harmadik legnagyobb erejű robbanása, melyben 30.000 lakás omlott össze vagy sérült meg) támogatjuk, hisz az addig is küzdelmesen működő ország (kb. 1,5 millió szíriai menekültet fogadtak be a 4,5 milliós országban) a robbanás óta az államcsőd szélén áll. A helyi baptisták kb. 40 gyülekezetükkel és az általuk létrehozott missziókkal példamutató és egyedülálló szolgálatot végeznek. 

Bejrút látképe

Gyülekezeteket plántálnak (a menekültek között is), a robbanás utáni helyreállításban segítenek, iskolákat működtetnek, speciális szolgálatokat kezdtek. Létrehozták a Közel-Kelet egyetlen Arab Baptista Szemináriumát (ABTS), melynek a segítségével kb. 30 országban képeznek és segítenek helyi misszionáriusokat arab és angol nyelven. 

Bejrúti városkép

Találkoztunk a libanoni baptisták vezetőivel, az arab teológia vezetőivel, különféle missziók vezetőivel. Szolgáltunk három gyülekezetben. Jártunk a szíriai határ közelében, Bibloszban és a Bekaa-völgyben. Áttekintettük, hogy mi, magyar baptisták miben, hogyan állhatunk libanoni testvéreink mellett, de beszámoltunk a magyarországi misszióról, a mi örömeinkről és küzdelmeinkről is.

 Az Ain Dara-i baptista lelkipásztorral, háttérben a Hermón hegye
Találkozó a libanoni baptisták vezetőivel

Megegyeztünk, hogy folytatjuk a kapcsolatok építését, és mindkét egyházi közösség részéről támogattuk a Libanoni Szociális és Tanítói Szolgálat (LSESD) és a magyar Baptista Szeretetszolgálat együttműködését is. 

Az LSESD központja előtt a magyar küldöttség

Bejrút, 2022. április 11.

Papp János egyházelnök

Központi gondolat

A mai nappal útjára indul egyházunk legújabb videósorozata, a Központi gondolat. Minden héten hétfőn egy gondolatébresztő beszélgetést adunk közre, mely az aznapi baptista Áhítatban kijelölt ige központi gondolatát és mai üzenetét, aktualitásait keresi. Azért is választottuk ezt a címet, mert a beszélgetőtársak a Benczúr utcai egyházközpont munkatársai közül kerülnek ki. Bízunk benne, hogy hasznos indítása lehet ez a heti témának, elmélkedéseknek.

Virágvasárnapot ünnepelünk

freepik.com

Megemlékezünk arról, hogy Jézus éljenző, hozsannázó tömeg kíséretében bevonult Jeruzsálembe, hogy azután öt nappal később keresztre feszítsék a világ bűneiért, az én bűneimért, a te bűneidért.

Virágvasárnap előtt azonban Jerikóban történt valami.

Egy vak koldus ült a Jeruzsálem felé vezető út szélén alamizsnáért könyörögve. Amikor megtudta, hogy Jézus közeledik az úton, az alamizsnát félrelökve kiáltozni kezdett:

Jézus, Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!

Néhányan ugyan csitították, hogy ne zavarja a Mestert, de Jézus meghallotta a kiáltozását, és megállt.

Mások biztatni kezdték a koldust: Kelj föl, hív téged!

És ekkor történt valami: Jézus meggyógyította a vakot!

2000 év telt el azóta, de ez ma is megtörténhet, akár itt, Magyarországon is.

Ülünk az élet zajos országútján, és alamizsnáért könyörgünk. Várjuk, hogy nyitott markunkba szeretetet, megértést dobjanak. Hogy észrevegyenek, elismerjenek. Hogy mi is legyünk valakik.

De pénz helyett sokszor csak kavicsot, szeretet helyett gúnyt, megértés helyett megvetést kapunk. Vagy átnéznek rajtunk, mintha ott sem lennénk.

És vakok vagyunk. Nem fedezzük fel a csodálatosan működő univerzumban, a természet csodáiban a tervező, teremtő és fenntartó erőt, a mindenható Istent, mert a bűn és a modern ideológiák elvették istenlátásunkat.   

Vakok vagyunk. Nem látjuk a teremtett világ szépségeit, a virágokat, madarakat, a felhős égboltot, mert csak a kalapunkba dobott pénz csengése tölti be a szívünket.   

Vakok vagyunk. Nem látjuk meg a másik emberben a testvérünket. Nem fedezzük fel a hajlott hátú öregasszonyban édesanyánkat, nagymamánkat, a kérges kezű, barázdált arcú öregemberben édesapánkat, nagypapánkat.

Vakok vagyunk. Még a hozzánk hasonló koldusokat sem vesszük észre, nem látjuk az éhezőket, a mezíteleneket, a foglyokat. Közömbösen megyünk el a hajléktalanok mellett.

De kereszténynek valljuk magunkat, és szigorúan böjtölünk. Pedig az Isten szerinti böjt meglátogatni az özvegyeket és árvákat, felkarolni a szegények ügyét, és az igazság mellett kiállni.

Jézus, Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtunk!

De ma történhet valami!

A megfeszített és feltámadt Krisztus Szentlelke által ma is köztünk jár és megszólít téged. Látja keserűségedet, látja vakságodat, és azt akarja, hogy láss.

Lehet, hogy már többször elindultál Jézus felé, de mindig akadt valaki, aki visszahúzott: „Ne foglalkozz Istennel, jó vagy így, ahogy vagy! Miért akarsz más lenni, mint mi? Ne akarj a vak, koldus seregből kilógni!”

Ne hallgass ezekre a hangokra, nekik az a jó, ha vak és koldus maradsz.

Ne felejtsd el, virágvasárnap közeledik, és Jézus Jeruzsálem felé tart!

Nem kell többé alamizsnáért könyörögnöd embertársaid felé, mert az élet Ura, Jézus Krisztus közeledik feléd. Ő élettel és reménységgel tölti meg szívedet.

Kelj fel, indulj el, ő hív téged, és megtörténik a csoda (Lk 18,35.40–43)!

A meglátogatás ideje

Brady Leavell https://unsplash.com/

„Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: »Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid… nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.«” (Lk 19,41–44)

A Szentírásban Jeruzsálem városa gyakran az egész választott népet szimbolizálja. Ez a maroknyi nemzet soha nem volt nagy világbirodalom, mégis a Teremtő akarata szerint sokszor „körülötte forgott a világ”, az utóbbi évtizedekben pedig egyre gyakrabban forrott is körülötte a világ. Isten igéje kijelenti, hogy az utolsó napokban, az antikrisztusi korban ez a forrongás el fogja érni a csúcspontját, és akkor jelenik meg a Bárány, aki az akkori Izrael maradéka számára már nem az ács fia lesz, hanem királyoknak Királya és uraknak Ura.

Az első virágvasárnapon is ő volt „a Király”! Őt nem kellett megválasztani, felkenni, mert ő az Isten választottja és Felkentje, akit szeretett népéhez küldött mint a megígért Messiás-Királyt. De a választott nép – kevés kivétellel – annyira el volt foglalva a saját bajaival, hogy vakok voltak felismerni Istennek azt a könyörülő irgalmát, amellyel meglátogatta őket a felkelő fény a magasságból (Lk 1,78).

Nem ismerték fel, hogy – vallásos kortársaival szemben – a Fiú az Atya akaratát kereste és cselekedte, hogy minél inkább megdicsőítse azt, aki elküldte őt (Jn 17,4). Neki nem a saját boldogulása és dicsősége volt az életcélja, hanem az emberek megmentése úgy, hogy közben teljesüljön az Atya akarata. Jeruzsálem nem fogadta el Jézus bizonyságtételét az Atyáról, sőt, még a „messiási csodák” sem győzték meg a Messiást áhítozó keménynyakú, világtalan népet és vezetőit. Joggal vetődött fel ismét az ősi kérdés: „Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, amit meg nem tettem?” (Ézs 5,4) A szívet szorongató eredmény: „meglátta a várost, megsiratta… mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”

Évezrednyi távlatból könnyű megállapítanunk másokról, hogy mennyire „benézték” a meglátogatás idejét.

De ne gondoljuk, hogy csak akkor és csak Jeruzsálemhez közeledett ezzel a különös mentő szeretettel és kegyelemmel az ég és föld Ura! A „meglátogatás ideje” ma is valóság: felismerhető, elutasítható, de a döntés felelősséggel és következményekkel jár. Ma a nagy kegyelem korszakában élünk, amikor Krisztus keresztáldozatát bárki elfogadhatja, hogy örök kárhozat helyett örök üdvösséget nyerjen. Ebben a kegyelmi korszakban is látnunk kell az Ige alapján (pl. Pál apostol megtérése, a szerecsen komornyik története vagy a hét gyülekezet), hogy az egyes ember és a gyülekezetek életében is időnként különös nyomatékkal jelenik meg Isten megtérésre, megbékélésre, megújulásra hívása, azaz „a meglátogatás ideje”.

Hogy mennyire valóságosan és félreérthetetlenül jelenik meg olykor-olykor Isten felszólítása az ember számára a „hétköznapokban”, arra számomra – saját életemen kívül – gyerekkori szomszédunk, Károly bácsi példája a legmegragadóbb és legemlékezetesebb.

Photo by Avel Chuklanov on Unsplash

Photo by Avel Chuklanov on Unsplash

Ez napjaink története, nem a régmúlt, nem mese.

Károly bácsi erős, az egészségtől majd kicsattanó, fölöttébb nem iskolázott, de józan gondolkodású, ügyes ember volt. Tehergépkocsi.vezetőként kezdte az akkori termelőszövetkezetben, majd később ő lett az elnök sofőrje. Ezzel a státusza, a kapcsolati rendszere és a befolyása is minőségileg magasabb szintre emelkedett. Családja jó, majd egyre jobb anyagi körülmények között élt. Gyerekként szerettem és tiszteltem Károly bácsit. Kedves ember volt, jószívű, emellett ügyes, kreatív, jó gazda volt, ugyanakkor egy kis vagányság és huncutság sem hiányzott belőle. Néha a serdülő fiaival még birkózni is láttuk a friss szalmában, nem volt ellenére a tréfálkozás, alapjában véve jókedvű ember volt, optimistán élvezte az életet. Mivel nagyon jó szomszédságban éltünk, nem volt ritka, hogy átmentünk egymáshoz segítséget kérni vagy éppen segíteni, de még egymás speciális főztjét is megkóstoltuk. Egyszer egy ilyen kóstolást követően a konyhánkban beszélgettek a szüleim Károly bácsival. A szó egy idő után az Istennel való kapcsolatra, az élet nagy dolgaira, a bűnre, a megtérésre és az örökkévalóságra terelődött. Előfordult ilyen korábban is, de bennem ez a bizonyságtétellel fűszerezett beszélgetés egy életre szóló nyomot hagyott (pedig alig múltam 10-12 éves, és még nem tértem meg). Édesanyám a beszélgetés közben – már akkor is úgy láttam, hogy Isten Szellemétől eredő komolysággal és határozottsággal – azt mondta: „Károly, neked meg kell térned, különben elkárhozol!” Károly bácsi is érezte, hogy ezt most nem lehet félvállról venni. A szokásos mentegetőző válasz általában az volt, hogy „van nekem jó vallásom”, „a papok is megérik a pénzüket, nem különbek a többi embernél”, „a templomba járás csak az öregasszonyok dolga”, „most nem érek rá, hogy megtérjek, még sok egyéb dolgom, tervem van”. A közhelyek felsorolását követően Károly bácsi egy kis szünetet tartott, maga elé meredt, majd édesanyámra nézett és azt mondta: „Jolán, ha nyugdíjas leszek, majd akkor megtérek!” Hangsúlyozom, hogy megtéretlen gyermek voltam akkor, de a beszélgetés komolyságában a szememben ez egy ünnepélyes ígéretnek számított. Persze édesanyám figyelmeztette, hogy senkinek nem garantált a holnapi nap sem, nemhogy a nyugdíjaskor elérése, de Károly bácsi ragaszkodott az eredetileg kitűzött „határidőhöz”.

Ezt követően az élet haladt a maga útján, én a tanulmányaim miatt elkerültem otthonról, már szinte csak vendégként jártam haza. Egy ilyen alkalommal édesanyám megkért, hogy menjünk át a szomszédba, mert Károly bácsi felesége (ő is Jolán volt) súlyos beteg, és szeretné, ha együtt olvasnánk Igét és imádkoznánk.

Nem volt ez szokás náluk, de a bajban sokan keresik Istent, ha úgy tűnik, hogy más már nem tud segíteni. Jolán néni csodálta, hogy honnan ismerem olyan jól a Bibliát, ha nem teológiát tanulok, de sajnos a lényeget, az Ige átütő hatását nem láttam a szívében (a valóságot csak az Úr látta). A „meglátogatás ideje” hamar elérkezett Károly bácsi életében, ugyanis rövid időn belül, fiatalon elveszítette a feleségét. Isten nemcsak ezzel a gyásszal látogatta meg, hanem két fia korai halálával is. Mindketten fiatalon haltak meg, egyiküknek már családja is volt. De a „meglátogatás ideje” volt az is, hogy Károly bácsinak lett egy nagyon kedves második felesége, akivel nagy szeretetben, békében, egymás családját is elfogadva, szépen éltek hosszú éveken át, egészen Károly bácsi haláláig. Nővéremnek többször is áradozva beszéltek az életükről, a feleség gyermekeinek sikereiről és az egyéb közös örömökről. Eközben persze Károly bácsi nyugdíjas lett, távolabbi városba költözött, de arról nem hallottam, hogy megtért volna. Vajon elfelejtette az ígéretét? Nem ismerte fel a „meglátogatás idejét” a betegségben, a gyászban, az örömben? Édesanyám halálát követően eszembe jutott ismét az a bizonyos konyhai beszélgetés Károly bácsi ígéretével a megtéréséről. Évekig imádkoztam, hogy az Úr adjon alkalmat a Károly bácsival való találkozásra, hogy bizonyságtételben emlékeztessem régi ígéretére. Erre a találkozásra emberileg igen kis esély volt, hiszen nagyon messze laktunk egymástól, és a szülőfalunkba – ahol leginkább összefuthattunk volna – mindketten egyre ritkábban mentünk haza. Ennek ellenére tudtam, hogy ha az Úr akarja, és engem akar felhasználni eszközként Károly bácsi felé, akkor neki semmi sem lehetetlen. Isten akarata azonban más volt. Károly bácsinak 90 év kegyelmi időt adott ebben a földi életben – amelyből 30-nál is több nyugdíjas év volt –, és néhány éve meghalt. Adott neki hívő szomszédokat, átnyújtotta neki édesanyámon keresztül az örök életre szóló félreérthetetlen meghívót, meglátogatta jóléttel, betegséggel, gyásszal és hosszú, békés nyugdíjas időskorral, de Károly bácsi nem ismerte fel a „meglátogatás idejét”.

Károly bácsi gondolkodásmódja nem új a nap alatt. Úgy gondolkodott a megtérésről, mint a legtöbb megszólított (vallásos) bűnös: majd megtérek, ha akarok – és akkor, amikor én akarok! Bár szerinte nagyon jó vallása volt, de volt egy nagyon rossz istenképe. Azt gondolta, hogy Károly szabja a feltételeket, Isten pedig alkalmazkodik azokhoz. Az ő vallása megengedte, hogy ha csak nyugdíjaskorában lesz kedve megtérni, akkor addig azt tesz, amit ő akar. Ő is „benézte” a meglátogatás idejét, mint Jeruzsálem. Elfelejtette, hogy nem akkor térünk meg, amikor akarunk, hanem akkor, amikor annak a teremtő Isten végzése szerint itt van az ideje. Nem vette komolyan, hogy senki nem jöhet az Úr Jézushoz, csak ha az Atya vonja (Jn 6,44), és az üdvösség napja ma van (Zsid 4,7), nem nyugdíjba vonulás után. Csak az Úr tudja, hányszor kereste, szólítgatta még Károly bácsit a „meglátogatás idején”. De úgy tűnik, hogy nem küldött még egy „Jolán”-t, aki nyugdíjaskorában emlékeztette volna az Úr előtt tett ígéretére, sőt, a Jolán fiának sem engedte meg, hogy még egyszer utoljára bizonyságot tegyen neki.

Nem úgy írom ezeket a sorokat, mint Isten kegyetlen ítéletének a történetét Károly bácsi élete felett, hanem ellenkezőleg: Isten határtalan, végtelen kegyelmét és türelmes szeretetét Károly bácsi életében, a meglátogatás szinte kiapadhatatlan idejével. A határtalan kegyelem áradásának Károly bácsi vetett véget azzal, hogy nem engedelmeskedett annak idején a kegyelmes Isten megtérésre hívásának.

Van néhány megdöbbentő közös vonás Jeruzsálem és Károly bácsi esete között: mind a kettőnek nagyon jó vallása volt, mindkettőjüknek volt valamilyen istenképe, és egyikük sem ismerte fel a „meglátogatás idejét”.

Tanuljunk elsősorban az Igéből, de az életünk eseményeiből is: a virágvasárnap figyelmeztetése nem csupán az év egy szép ünnepnapjának az üzenete, hanem megtérésre, megújulásra intő folyamatos „hétköznapi” lecke hívőknek (vallásosoknak) is!

Újrainduló misszió Pestlőrincen

Pestlőrinci plántálásra rendelt ki négy családot a Vecsési Bárka Baptista Gyülekezet azzal a céllal, hogy Budapest XVIII. kerületében ismét legyen egy missziós lelkületű baptista gyülekezet.

A plántálás  központja a pestlőrinci imaház, ahol a missziós munka már meg is kezdődött. A plántálók elsősorban nem imaházként tekintenek a gyülekezeti épületre, hanem egy hitéleti, kulturális és közösségi centrumként, ahol az emberek közösségi rendezvényeken keresztül kerülhetnek közel Istenhez és a Jézusban hívők közösségéhez. Az evangélium hirdetése nemcsak a négy fal között zajlik majd, hanem a helyiek által közkedvelt közösségi tereken is.

A plántáló csoport az imaszolgálatot is elkezdte, amit az egyház munkatársai által életre hívott Efezusi Imasereg imamozgalom elvei szerint végeznek.

Az istentiszteleten a Vecsési Bárka Baptista Gyülekezet elöljárói imádkoztak a plántálásban aktív szerepet vállaló családokért. A plántálói csapat mellett Téglási Lajos lelkipásztor, az elöljárók, valamint a gyülekezet számos tagja is részt vesz a pestlőrinci szolgálatban. 

A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a pestlőrinci imaházban jelenleg is telt házas istentiszteleteket tart vasárnaponként 11 órai kezdettel az erdélyi gábor cigány baptista gyülekezet Gábor Rupi lelkipásztor vezetésével. A roma testvérek is örömmel készek segíteni a helyi gyülekezet újraindításában. 

A pestlőrinci gyülekezeti ház az ukrán háborús helyzet elől menekülő családoknak is otthont adott az elmúlt hónapban. A menekülteknek a vecsési gyülekezet nyújtott segítséget szállás biztosításával, élelmiszer-adományokkal és továbblépési lehetőséggel. A karitatív munkában a vecsési gyülekezet mellett részt vett a Magyarországi Baptista Egyház, a Baptista Szeretetszolgálat, a BTESZ, az erdélyi gábor cigány gyülekezet, a XVIII. kerületi önkormányzat és a Dorkász Szolgálat Alapítvány is.

Virágvasárnaptól húsvétig kiadvány

Szeretettel küldjük a Baptista Pedagógiai Intézet kezdeményezésére a Budapesti Innovatív Technikum, Gimnázium és Szakképző Iskola kiadványszerkesztést tanuló diákjainak közreműködésével létrejött „Virágvasárnaptól húsvétig” kiadványt, mely húsvéti társasjátékkal bővített.

Három verzióban letölthető és felhasználható:

Társasjáték:

Jusson el minden baptista intézményben tanuló diákhoz, pedagógushoz, családjaikhoz, gyülekezetekhez a kiadvány, az üzenet! 

Könyvajánló – Papp Román: A viharlámpa fénye

Felelősség, hit, barátság, szerelem

Add tovább a kalandot!

„Az a jó, hogy ez a könyv Magyarországon játszódik, magyar fiatalokkal, a mai világban. Vannak őszinte beszélgetések, rivalizálás, elköteleződés, bocsánatkérés és megbocsátás. Végre volt kaland és hús-vér főhősök, akik kicsit rám is hasonlítanak vagy a barátaimra.”

Magyarországon járt az Európai Baptista Szövetség főtitkára

Április 4–7. között látogatást tett Magyarországon Alan Donaldson, az EBF 2021-ben megválasztott főtitkára (korábban a Skóciai Baptista Szövetség vezetője), aki ebben a tisztségében először járt hazánkban.

A munkalátogatás során tájékozódott a baptistáknak az ukrajnai menekültek között végzett szolgálatáról és arról, hogyan tudnak bekapcsolódni rajtunk keresztül a megsegítésükbe. Papp János egyházelnökkel és a vezetőkkel közösen áttekintette a Magyarországi Baptista Egyház működését.

Megtekintette a Baptista Szeretetszolgálat BOK-csarnokban folyó munkáját, illetve látogatást tett a Kőrösi Csoma Sándor Két Tanítási Nyelvű Baptista Gimnáziumban és a Veritas Collegiate Academy Budapestben, ahol ukrajnai diákokkal is találkozott.