Rövidített interjú a Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.

Egerben születtél, de a zenei tanulmányaidat Budapesten kezdted el és Rómában folytattad. Ez egy jó nagy utazás.
Kicsit beutaztam életem első szakaszában a világot, mert édesapám katonatiszt volt. A szüleim nagyon szerettek Egerben lakni, én ott születtem, és amikor turistaként visszajárok oda, mindig megdobban a szívem. A férjem szokta is mondani, hogy egri lány vagyok, az a szuroköntő típus. Később Gyöngyösre, majd ötéves koromban Budapestre költöztünk. Lényegében pestinek érzem magam. A vidéki életnek annyiban volt jelentősége, hogy külvárosban, Soroksáron élünk.

Hogyan kezdtél és miért zenét tanulni? Voltak ennek hagyományai a családodban?
Igen, édesanyám zongoratanár, édesapám pedig Miskolcon végzett konzervatóriumot hegedűsként, később indult más irányba a pályája. Anyukám mindig szeretett volna csellózni, így együtt, szülői szeretettel meggyőztek, hogy a csellózás milyen jó dolog, és beírattak egy kedves barátjukhoz, Várhegyi Lajoshoz csellózni. Szófogadó gyerek létemre nem is gondolkodtam más hangszerben, majd amikor kamasz lettem, akkor elkezdtem lázadozni, és másfél évre abba is hagytam a csellózást. Komoly vonóharcom volt akkor édesapámmal, hogy abba akarom hagyni, viszont egy idő után elkezdett hiányozni a hangszer, bizsergett az ujjam, és akkor előálltam, hogy akkor mégiscsak folytatnám a gordonkatanulmányaimat.

Hogy kerültél Rómába?

Édesapám diplomataként került Rómába, és mi mentünk vele. 9-10 éves kiskorú gyermekként megtapasztalhattam, hogy az a sok olasz ember milyen szeretettel fogadott engem. Mindenki azon dolgozott az iskolában, hogy nekem jó legyen. Körbevettek, szerettek, kínálgattak, cipeltek magukkal mindenhova. Így fél év alatt megtanultam a nyelvet, és be tudtam kapcsolódni a tanulásba. Konzervatóriumba már a Santa Ceciliába járhattam, viszont mivel ott nem volt közismereti képzés, úgy döntöttem, hogy hazaköltözöm Budapestre, mert nekem nagyon fontos volt, hogy leérettségizzek. A szüleim kint maradtak, én itthon a nagyszüleimnél éltem és a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában fejeztem be a középiskolát. Azután a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola következett, ahol remek tanáraim voltak, akik még inkább megszerettették velem a zenélést is meg a felnövekvő nemzedék iránti szolgálatot. Valószínűleg a megtérésem is segített, hogy el tudjam dönteni, hogy melyik irányba induljak el.

Mi a megtérésed története?
Nem hívő családban nőttem fel, de mindig nagy szeretetben éltünk. Volt egy családi kirándulásunk a miskolci Anna-barlangban, ahol az idegenvezető hölgy elmondta, hogy a barlangot a háborúk és a különféle csatározások közepette keresztények menedéknek használták, és istentiszteletet is tartottak benne. A bejáratnál volt egy hármas kapu, amelynél mindenkinek át kellett mennie valamelyik kapun. Miután ez megtörtént, akkor mesélte el a hölgy, hogy a régi keresztények azt állították, hogy aki középen megy át, az a mennyországba jut, aki pedig a szélső kapuk valamelyikén, az a pokolba. Kamaszként jót nevettünk magunkban, de beljebb lépve és ott nézegetve ezt a szép barlangot, meg a csodáit, arra gondoltam, hogy ez valóban vicces, de tulajdonképpen Istenhez nekünk kell fordulni, nekünk kell meghozni a döntést. Ott, annál a kapunál én középen mentem át és meghoztam a döntést Isten irányába, hogy hívőként, Isten jelenlétében akarok élni.

Milyen utat jártál be a pedagógusi pályádon?

Még főiskolás voltam, amikor az egykori iskolám a Tóth Aladár Zeneiskola vezetői bizalmat szavaztak nekem és helyettesíthettem egy kollégát. Idén harminc éve, hogy ott tanítok főállásban. A tanítás nagyon bizalmi állás, ha jó a személyes kapcsolatunk a tanítványokkal, akkor sokáig jól tudunk együtt dolgozni és jól tudom tanítani őket. Nálam jellemzően ott maradnak a növendékek, akár felnőtt korukig. Kilenc növendékem került zenei pályára a kezdetek óta úgyis, hogy a gyesen töltött nyolc évem kimaradt a tanításból. Azt gondolom, hogy a tanítás születési adottság és én pedagógusnak is és zenetanárnak is érzem magam. Kicsit az én személyiségemet is változtatja minden gyereknek a személyisége. A tanítás mellett úgy érzem, hogy hab a tortán, ha együtt zenélhetünk a családommal vagy a drága kollegáimmal tanári hangversenyeken. Különböző zenekarokkal jártam Belgiumban, Spanyolországban, Olaszországban, Ausztriában, Franciaországban, illetve Kínában háromszor is.

A Crescendo nyári fesztiválnak milyen szerepe van az életedben?
Nagyon fontos számomra, hiszen egy külön szekció van annak a korosztálynak, amelynek hosszú évek óta a vezetője is vagyok. Kamarazenét, cselló főtárgyat tanítok és kórust is vezetek. A különböző országokból érkező gyerekeket egy hullámhosszra hozni nem egyszerű feladat, de ott is a szeretetet és az elfogadást érzem a diákjaim felől. Minden évben más-más tanítványok jönnek, franciák, románok, thaiföldiek és tényleg mindig mindent megtesznek nekem, amit kitalálok, ők megpróbálják megvalósítani és örömük van benne. Ráadásul a crescendo komoly művészeti színvonalat is képvisel. Keresztény hátterű tanárok tanítanak, fontos a lelkiség, a hitre nevelés és a vezetés abban, hogy a növendékek hogyan tudják egyeztetni a művészetet, a színpadot, a színpadi megjelenést a hitükkel.

Mindezeken túl feleség vagy és három gyermek édesanyja. Hogyan éled meg, hogy a sok szerepedben kiteljesedett legyél?

Jó kérdés, ha belegondolok tényleg összetett az életem, ettől nem is unalmas. Az, hogy én azt csinálhatom és helyt tudok állni abban, amit teszek, nagymértékben benne van a férjem, Dominkó István zongoraművész, aki szeret és támogat. Mindig számíthatunk egymásra. A gyerekeink pedig hozzászoktak ahhoz, hogy mi zenélünk is és mindig együttműködtek velünk. Később mi is próbáltuk őket abban támogatni, amit ők kitaláltak, amilyen irányba szeretnének ők mozdulni. Liliánát, a lányomat 13 évig magam tanítottam csellózni és akkor váltottunk tanárt, amikor eldöntötte, hogy zenei pályán szeretne lenni. Dávid fiunk a legidősebb gyerekünk is sokáig zenélt, de aztán gépészmérnök lett. Levente zongoristaként kezdte, majd elment egy zeneiskolai ütőfelvételire és fel is vették. Most Debrecenben mester szakos már.

Hogyan kerültetek a pestszentimrei baptista gyülekezetbe?

Korábban Budafokra jártunk egy evangéliumi gyülekezetbe huszonöt évig, de sajnos ez a gyülekezet felmorzsolódott. Ezért kezdtünk el egy másik hívő közösséget keresni és a pestszentimreire Háló Gyula miatt esett a választásunk. Gyuszit már korábban ismertük, misszió expón szolgáltunk vele együtt, volt vele kapcsolatunk. Amikor Budafokon már nem tartottak istentiszteletet, akkor elmentünk a gyerekekkel az imrei baptista gyülekezetbe ahol nagyon-nagyon jól éreztük magunkat, nagy szeretettel fogadtak és befogadtak minket. Aztán így ott is ragadtunk.

A missziónak és a művészetnek szerinted milyen kapcsolata van?
Szerintem egy jó világi koncert meg egy evangelizációs koncert között, hogyha szívből és jól csináljuk, akkor semmi különbség sincs, mert én Istennek muzsikálok szívből akkor is, amikor egy sima hangverseny van, és akkor is, amikor gyülekezetekben, vagy templomban szolgálok. Az én lelkületemben nincs különbség.

Mi más érdekel még téged?
Nagyon szeretünk utazni, mindig is egy utazós család voltunk. Sok helyen jártunk nyaralni és mindig fontos volt számunkra, hogy az adott ország kultúráját is megismerjük, ezért mindenhol végig jártuk a fontos látnivalókat. Nagyon szeretünk biciklizni is. Amíg a gyerekek kicsik voltak jöttek velünk, aztán ahogy megnőttek saját programjaik lettek, de mi a férjemmel megtartottuk ezt a szerelmet magunknak, hogy elmegyünk biciklitúrázni. Nemrégiben elpusztult a kutyánk és ekkor egy első generációs növendékemtől kaptam egy erős, kamaszosan lázadó szibériai lajka kutyát, akivel szintén örömteli, kedves perceket élünk meg.

Murányi-Kovács Anita

A teljes interjú itt hallgatható meg:

Rövidített interjú a Magyar Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.

Mikor derült ki, hogy nagyon ügyesen rajzolsz?
Ovis koromtól kezdve folyton rajzoltam, vagy készítettem valamit, vagy faragtam valamit krétából, vagy bármiből, ami a kezem ügyébe akadt. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy bármi mást csináljak, mert nálam a képi ábrázolás volt mindig a középpontban.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor tudatossá vált benned, hogy ez nem csak rajzolgatás, hanem hogy valószínűleg ebből egy életpálya lesz?
Talán az általános iskolában tudatosult bennem amikor technika órán elkezdtünk rajzversenyt tartani az osztálytársaimmal, akkor éreztem először azt, hogy nekem biztos, hogy rajzolnom kell, mert az én rajzom volt a legjobb. Hatodikban pedig Bakonyi Mihály festőművésztől kezdtem tanulni, aki a rajztanárunk volt.

A tanulmányaidat a Képző és Iparművészeti Gimnáziumban folytattad, vagyis a Kisképzőben.

Igen, grafika szakon szerettem volna tanulni, de ott túljelentkezés volt, viszont a textilre felvettek, amiért nagyon hálás voltam. Ezen a szakon tanultam anyagismeretet, a tervezés folyamatát és az eszközök használatát. Kiszélesedett a látóköröm, és egy nyitott szellemiségű, mindent befogadó hozzáállást tanultam a művészethez. Azóta ezt tanítom is a kétségbeesett gyerekeknek, akik azt hiszik, hogy elrontottak egy munkát, mert alapelvem, hogy nincs elrontott munka.

A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola volt a tanulmányaid következő állomása. Milyen évek voltak ezek?

Egy kicsit távolabb kerültem az addigi megszokott életemtől. Jól esett, hogy új emberek, új lehetőségek, új kihívások vettek körül. Ott is születtek jó barátságok, új kapcsolatok. A kollégiumi élet kihívásokkal teli különleges közeget jelentett számomra, és meg kellett állnom a helyemet úgy, mint fiatal, mint művész, mint hívő ember és ez egyszerre nem volt könnyű. Rajz és vizuális nevelés tanári szakon végeztem, a művészettörténet és az angol tantárgyakat nagyon kedveltem, de amit a legjobban szerettem, az a kerámia és a tűzzománc volt.

A képzőművészet mely ága áll hozzád a legközelebb?

A képzőművészet ágai együtt vannak jelen bennem, nekem ugyanolyan bizsergés van a kezemben, hogy készítsek valamit fából vagy papírból, vagy bármilyen anyagból egy plasztikát a lényeg, hogy kifejezzem, amit érzek.

Mikor tértél meg?

Középiskolás koromban tértem meg, és merítkeztem be. Isten engem a félelmeimen keresztül szólított meg, a félelmeimet használta fel arra, hogy megerősítsen és a bizalmamat belé vessem. Mivel gyülekezetben nőttem fel, nem volt kérdés, hogy Istenhez forduljak a félelmeim leküzdésére. Szerintem ezeket a negatív érzéseket is Isten generálta, hogy fordulópontot vegyen az életem, tehát nem biztos, hogy a rossz érzések mindig az ördögtől valók. Érdekes volt, hogy az osztályomból sokan jöttek el a bemerítésemre, mert felkeltettem rá az érdeklődésüket. A megtérésem egy hatalmas dolog volt, és hatalmas biztonságban érzem magam azóta is.

Hogyan képzelted el a művészpályádat?
Nem volt konkrét elképzelésem a jövőről, hogy mi lesz, mit fogok csinálni, de abban az egyben biztos voltam, hogy lesz családom és a család lesz az életem alapértéke, amihez minden más alkalmazkodni fog. Emellett tudtam, hogy a művészetben kell helyet kapnom és helyt állnom. A férjemmel egy gyülekezetben nőttünk fel és bár ő néhány évvel előttem jár, egy évet ifibe is közösen jártunk. Diploma után férjhez mentem és elindult a családi életünk. Kezdetben tanítottam egy általános iskolában, de a gyerekeink érkezésével ez megszűnt és itthonról kezdtem dolgozni arculattervezőként a férjem cégénél.

Mennyire alakult át az alkotótevékenységed a gyermekeid érkezését követően?
Ez jó kérdés, mert igazából a gyerekeim jelenléte generálta bennem azt, hogy elkezdjek mellettük alkotni. Úgy kezdődött, hogy ruhákat, játékokat kezdtem varrni nekik. Rajzolni nem nagyon volt időm mellettük, de annak a feszültsége feloldódott bennem, hogy mást is csináljak a család mellett akkor is, ha ők a legfontosabbak nekem. Viszont nagyon kellett vigyázni, hogy ne szaladjon el a ló, vagyis az idővel jól kellett gazdálkodni. Ez nekem nem mindig sikerült, viszont később az én drága párom pont ebből látta, hogy mennyire fontos ez számomra, és bíztatott, hogy tanuljak tovább, végezzem el a Képzőművészeti Egyetemet is. Jelentkeztem és felvettek. Szerencsére nem kellett olyan sűrűn bejárni és így a három gyerek mellett a férjem támogatásával el is tudtam végezni.

Milyen lehetőségeid voltak és vannak arra, hogy megmutasd az alkotásaidat?

Budaörsön élünk, 2008-ban csatlakoztam a Budaörsi Művészek Egyesületéhez, amellyel nagyon sok kiállításon veszünk együtt részt. Jó itt csapatban kiállításokat rendezni, szervezni és sok önálló kiállításom is volt már. A legelső egy budaörsi könyvtárban, amelynek kapcsán mára eltűnt épületeket festettem meg, rajzoltam le és ezeknek a történetét is felkutattam a munka során. Budaörs nagyon szép hely, a képeket régi házakból gyűjtött deszkákra festettem, ami gyönyörű hangulatot sugároz a műveknek. Szerintem fontos tudni, hogy honnan jövünk, mik a gyökereink, és ha tovább visszük egy ilyen fadarabnak az életét, ezzel adunk valamit magunknak is és másoknak is a gyökereinkkel kapcsolatban. Másrészt vannak könyv illusztrációim is, amelyek közül a legkedvesebb Gerzsenyi Sanyi bácsi A Századik című verseskötete, de illusztráltam már a családban több református lelkész könyvét és csináltam gyerekeknek a Ben Húrhoz rajzokat. Az egyház felkérésére készítettem képgalériát az egyház vezetőiről, amelyet Szigetszentmiklóson lehet megtekinteni.

A pandémia óta minden nap készítesz egy képet közösségi oldalakra. Mi ennek az elhívásnak a lényege?

Ezek pillanatképek olyan dolgokról, amelyeket átéltem és lenyomatot hagyott bennem. Mivel nagyon szeretem a változást nem tudok sokáig leragadni egy kép készítésénél. Amit látok, az a pillanat berögzül, és azt papírra kell vetnem. Folyton keresgélek, figyelem az emberek gesztusait, érzéseit és ezeket szeretném továbbadni. Nagyon fontos nálam az, hogy a lényeges részeket festem meg, és nem fejezem be a munkát, hanem mindig nyitva hagyom a képet, ami azt generálja, hogy az ember kétszer is visszanézzen, és tovább gondolja, amit lát a képen.

Hogyan érzékeled Isten vezetését a művészetedben, illetve megjelenik-e Ő, a képeiden?
Azt remélem, hogy megjelenik, és hogy az a világ, amit Isten teremtett és amit én egy picit vissza tudok adni, az mindig izgalmas, mindig kihívásokkal teli és valamiképpen mindig valahogy előre visz. Isten az életemben úgy működik, hogy nem enged leragadni egy bizonyos helyzetben, hanem mindig mutat új dolgokat, és én ezt nagyon élvezem, hiszen Ő a legkreatívabb alkotó. Hálás vagyok neki, hogy tehetséget kaptam, amivel én szolgálni szeretnék úgyis, hogy alkotok és úgyis, hogy gyerekek közé megyek tanítani, workshopokat tartani. A Baptista Szeretetszolgálat munkatársaival árvaházakba, kis iskolákba, roma közösségekbe járunk, és olyan programokat szervezünk, amelyek segítségével ezek a gyerekek ki tudnak lépni a hétköznapjaik nyomorúságából és új irányokat, célokat láthatnak maguk előtt.

Milyen kedves elfoglaltságaid vannak?
Szeretek a gyerekeimmel beszélgetni, ami nagyon fontos és remélem, hogy ez oda-vissza működik. Sokat utazunk, kirándulunk, sokszor jönnek hozzánk vendégek. Nagyon szeretem fogadni az embereket, és együtt lenni velük. Szeretek főzni, bármiből bármit, olyan jó kitalálni új dolgokat a főzésben is. Egyszóval szeretek a családdal lenni, jelen lenni egymás életében és tudni egymásról. Nem is tudom, hogy mi tölt fel ennél jobban.

Murányi-Kovács Anita