„És amikor feltörte az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket az Isten igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amelyet megtartottak. És hatalmas hangon kiáltották: Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak? Akkor fehér ruha adatott mindegyiküknek, és megmondatott nekik, hogy nyugodjanak még egy kis ideig, amíg teljes nem lesz azoknak a szolgatársaiknak és testvéreiknek a száma, akiket ugyanúgy megölnek, mint őket.” (Jel 5,9–11)

Advent jelentése kibővült a Krisztus utáni XX. század első felére. Már túl vagyunk azon, hogy ez a szó, ez az időszak, a négy hét Krisztus Urunk újbóli visszatérésének várását jelentse az évünkben. Ehhez az időszakhoz, akarva-akaratlanul, de már régóta kapcsoljuk a karácsonyi készülődés (kényszeres) kapkodása mellett az elcsendesedés és szeretteinkre, embertársainkra való odafigyelés gondolatát, mely egy olyan kettős érzelmi állapotot eredményez, amivel egyre kevésbé tud az ember(iség) megbirkózni. Remélem, hívő emberként egyre inkább szembesülünk azzal, hogy hiába szól az áruházakban kellemes karácsonyi zene, hiába csillog-villog minden, ez nem hozza el a „karácsonyi érzést”, és még kevésbé munkálja a Krisztus-várásunk megfelelő lelkiállapotát.

Egyáltalán mi lenne a „megfelelő” lelkiállapot Krisztus várására?

A tudat, hogy minden munkámat elvégeztem? Megbékélés azzal a gondolattal, hogy életem nem ér itt véget, és egyébként valami ismeretlen létformában kell folytatnom? Öröm afelett, hogy az üdvözülők száma betelt?

Avagy az, ha még alkudozni is készek lennénk az Úrral, mint ahogyan Ábrahám tette? Mi a megfelelő lelkiállapot? Hogyan értelmezzük és éljük meg a közismert adventi ének felszólítását: „Várj, ember szíve, készen…!”?

A Zsidókhoz írt levélben szereplő hithősök példájához hasonlóan olvashatunk a Jelenések könyve idézett szakaszában a mártírokról az ötödik pecsét feltörése kapcsán. Az Isten igéjéért és a meg nem tagadott bizonyságért meghaltak szavát úgy hallja János apostol, mint akik „hatalmas hangon kiáltanak” az Úrhoz.

Hol itt a türelem? Hol itt a várakozás? Hol van a megnyugvás? Hol van a megfelelő lelkiállapot? Olyan egyszerű a mennyei dicsőségben a megoldás, ahol az Atya akarata teljesül: meg lett nekik mondva, hogy nyugodjanak meg. Ugyanaz az erő, amely a teremtéskor a világot szólította elő, most nyugalomra int, s a szívekben, ajkakon csend lesz megint. Olyan egyszerű ott a megoldás, de itt miért lenne nehezebb? Kisebb talán itt az Isten szava, s nem hat úgy a hatalma?

Kedves Testvérem, ebben az adventben:

Várj! Kire? – Várj Krisztusra!

Legyél türelmes! Kivel szemben? – Akik körülötted vannak, akik még utánad jönnek, és nem értek még „célba”!

Nyugodj meg! Miben? – Isten ígéretében!

Ő vár, te várj!