Több okból is különleges volt az október 16-án tartott hálaadó ünnepély. A délelőtti – klasszikus hálaadó – alkalom után délután a gyülekezet megemlékezett arról, hogy ebben az évben 130 éves a gyülekezet, és 115 éves az énekkar. Már az évszámok is mutatják, hogy ez a két „életpálya” szinte a kezdetektől együtt fut, s talán – hála Istennek – el sem választható. Felmerül a kérdés: miért? Miért volt a gyülekezet életének szinte a kezdetektől elmaradhatatlan része az ének és a zene?

Sem a gyülekezeti 130 évre, sem az énekkari 115 évre történő visszaemlékezés nem évszámok és nevek felsorolása volt, mert talán hiba nélkül, fontos nevek és dátumok kifelejtése nélkül ezt meg sem lehet tenni. Inkább pillanatképek felvillantása volt, ahol az állandóságot a gondviselő Isten óvó jelenléte jelentette.

Nem a történelem az, aminek az áttekintése volt a cél ezen az estén, hanem visszaemlékezés munkára, a szolgálatra, az éneklésre, a zenélésre, s mindenekelőtt Isten vezetésére. A szavak helyett többször és sokkal nagyobb erővel az énekkar vagy a zenészek mondták el – illusztrálták – a zene nyelvén azokat az állomásokat, megtapasztalásokat, amelyek az elmúlt 115 évet alkották, kísérték.

Az énekkar első énekével nem is egy évszázadot, hanem bő 400 évet ugrott vissza, megidézve egy 1612-ben kiadott zsoltároskönyv dallamát. Jó volt az Újvilágban megtartott első hálaadáson részt vevő testvéreinkre visszaemlékezni, lélekben velük énekelni a hálaadás zsoltárát, a „régiszázadikat”. Szeretni kell, és soha nem csökkenő értéknek tartani megzenésített zsoltárainkat. Ahogy puritán testvéreink tették. Szeretni és énekelni!

Az eredeti dallam feldolgozója – Vaughan Williams – ezzel a szeretettel és tisztelettel nyúlt, illetve nem nyúlt, inkább csak hozzátett az eredetihez egy gyönyörű kíséretet. Mindenki együtt szólt: gyülekezet, énekkar, orgona, zenekar.

Apropó szöveg. E sorok írója még emlékszik Nagy Károly bácsira, aki ha a múlt század derekán már nem is nagyon gyakorolhatta Debrecenben az énekdiktálást, hiszen volt elég énekeskönyv, de ha vidékre mentünk hálaadó alkalmakra, többször láthattuk tőle ezt a szolgálatot. Diktálta, egyben tanította az énekeket. Hálával emlékeztünk az elmúlt 115 év énekdiktálóira, énektanítóira, akik hamarabb megtanulták és továbbadták a dallamot és a szöveget. Ma már más módszerekkel tanítanak, de ma is szükség van azokra, akik ebben elöl járnak. Áldja meg az Úr a szolgálatukat!

Az 1907-ben alakult énekkar – Varga Lajos első karvezető visszaemlékezése szerint – első énekként a Sion énekei kottáskönyvből a „Min szívem örül” című éneket tanulta meg. Tapasztalataim szerint – és kortársaim ezt megerősítették – a következő 50-60 évben sok kezdő baptista zenész és énekkari tag ezzel az énekkel indította szolgálatát, a kottával való ismerkedést. Az énekkar lelkesen – talán kissé meghatódva – idézte fel ezzel az énekkel a 115 évvel ezelőtti indulást. Ó, mennyire nem mindegy, hogy mit hallanak, milyen énekkel, milyen szöveggel ismerkednek meg először gyermekeink.

Konferenciák. Vigyük a hírt, hívogassunk istentiszteleti alkalmainkra! Hadd tudja meg az egész Debrecen, hogy a baptistáknál valami készül! Ez a híradás volt a fúvószenekar egyik legfontosabb feladata. Két évvel az énekkar megalakulását követve létrejön a fúvószenekar. Ha megfújták, megzendült az egész Nagyerdő. Ilyen erővel szólalt meg felújított orgonánk kíséretével Bohus András testvérünk trombitája is, magasztalva az Urat.

Hála komponistáinknak, zenészeinknek, akik – különösen igaz ez a múlt század második felére – vállalva, hogy akár egzisztenciális hátrány éri őket, végezték szolgálatukat az egyházban, a gyülekezetekben. A baptista gyermekeknek, a vasárnapi iskolásoknak, a gyülekezeteknek és az énekkaroknak mindig volt mit énekelniük.

A legfontosabb azonban ezen a hálaadó alkalmon az volt, hogy magunknak és Istennek megfogalmazzuk: Miért fontos – és miért volt fontos az elmúlt 115 évben – az éneklés, a zene, az Isten dicsőítése?

Tudjuk, hogy minden zene, minden ének dicsőítés, csak nem mindegy, hogy kinek szól. Ki ül azon a trónon, amely előtt hódolunk? Más szóval, kinek szól az életünk éneke?

Miért éneklünk olyan sokat mi, baptisták? Mert szeretnénk bizonyságot tenni a szabadító Istenről. Szeretnénk énekeinkkel hirdetni: Immánuel, velünk az Isten!

Mert hirdetni akarjuk Dáviddal, a 124. zsoltár írójával: A mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta. Ha nem lett volna velünk, akkor már elvesztünk volna.

Az énekkar a hálaadó alkalmat – megemlékezést – Ráduly Emil 124. zsoltár feldolgozásának előadásával zárta.