Kovács Géza lelkipásztor testvér 2023. január 23-án, életének 98. évében Isten gyönyörű országába költözött.
Hálaadó istentiszteletet tartunk édesapánkért a Budafoki Baptista Imaházban (Bp. XXII. ker., Péter-Pál u. 17.) 2023. február 4-én, szombaton du. 2 órakor.

Az urnát a család később szűk körben helyezi el.

Koszorúmegváltás lehetősége helyszíni adakozással vagy utalással: a Menedék Alapítvány (11722003-20022222 céladomány Fiúotthon bővítésére) vagy MBE (11706016-20213558 megj. KG cigány imaházra)

Hálaadással: négy gyermeke (Géza, Zoltán, Péter és Enikő)
és azok családjai (13 unokája és 37 dédunokája)

Életem nagy titkai ezek. Milyen ember voltam az újjászületésem előtt? Milyen változást eredményezett Krisztus az életemben?

Arra kell gondolnom, hogy önmagamra vonatkozóan nagyon nehéz röviden, a teljesség igényével, magamat megnyitva és őszintén is válaszolni ezekre a kérdésekre. Döbbenetes az a sokrétűség, amelyet magamban (és minden emberben is) érzékelek. Reményik Sándor költő írja:

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.

(…)

Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.

Tényleg egy „kibányászás” az, amire vállalkozom. Önmagamban, az emlékeimben kell kutakodnom, vizsgálódnom, és valóban ezernyi „réteg” eltávolítása kell ahhoz, hogy végre rátaláljak önmagamra. Arra az emberre, aki egy önálló tagja a hétmilliárdnyi emberiségnek, akiből mégis csak egyetlenegy létezik ebben a világban. Mégis ezt kell tennem, mert önmagamhoz én vagyok a legközelebb. Önmagam felé fordulva kezdtem hát vizsgálódni. Meglepődtem, mert meg kellett látnom, hogy titokzatos, nagy és megismerhetetlenül sokrétű mélység az, amely bennem lakik, amilyennek én megszülettem, amilyennek a szüleim, a környezetem nevelt, és főként a Szent Szellem újjászült. Lássuk, mire jutottam!

Az első meglepetésem az a felfedezésem volt önmagamról, hogy már háromévesen egy felnőtt emberre jellemző gondolkozás lakott bennem. Legalábbis egy területen. A szülőházamban éltem akkor, egy Békés városához közeli – Maró nevű – külterületen épült tanyán a szüleimmel és négy testvéremmel. Egy nőtestvérem már férjnél volt. Hatan voltunk testvérek, és én voltam a legfiatalabb. A ház, amelyben laktunk, nem a mi tulajdonunk volt. Apám bérelte földterülettel együtt, amelyet művelt.

Hároméves voltam, amikor egy napon a tanya és a földterület tulajdonosa megjelent és fát ültetett a ház előtti kertbe. Csodálkozva néztem, és édesanyámhoz fordulva azt kérdeztem:– Ki ez az ember? (Aki a mi házunk kertjébe fát ültet?)

Édesanyám közölte:

– Ő ennek az ingatlanterületnek a tulajdonosa, aki a saját tanyájának a kertjébe ülteti a fát.

A válaszon megdöbbenve – egy idő után – azt kérdeztem az édesanyámtól: – Akkor mér nem ű lak itt?

(Az anyám sokszor visszaidézte ezt a jellegzetes űző nyelvjárásban mondott kérdésemet.) Én elfelejtettem ezt a mondatomat, de az életem legrégebbi eleven emlékei közé tartozik az a mély és nagy megütközés, amely akkor támadt és megmaradt a lelkemben, amikor megtudtam, hogy a ház és a föld, ahol lakunk, nem a mi tulajdonunk. A szavak, amelyeket mondtam, az édesanyám emlékében maradtak meg, de az én nagy megbotránkozásom az én eleven emlékem maradt.

Tehát csodálkoztam, mert kiderült, hogy az a ház, amelyben születtem, és a szüleimmel laktam, nem a mi tulajdonunk. Vagyis már háromévesen azt tartottam természetesnek, hogy a ház, amelyben a családunk lakik, az a mi tulajdonunk legyen. Nem tanítottak erre, ezt a birtoklási igényt hoztam magammal. Egyébként közismert, hogy ez a birtoklási vágy a gyerekeknek már ebben a korai korban általános tulajdonságuk. Azt is mindannyian tudjuk, hogy milyen mérhetetlenül sok békétlenségnek, gyűlölködésnek, erőszaknak, öldöklő háborúnak és sok más bűnnek melegágya volt az emberiség életében ez az egyre több saját tulajdont – erőszakosan is és bármi áron – megszerezni törekvő birtoklási vágy.

Négy-öt éves voltam, amikor egy este együtt volt az egész nagycsalád, amikor én előálltam, és azt a bejelentést tettem, hogy megnősülök. Nagyon megbotránkoztam, mert az én komoly döntésem bejelentését nagy nevetéssel fogadta a népes családom. – Aztán kit veszel feleségül? – kérdezte valaki.

– Tőke Pesztit – jelentettem be. (Unokatestvérem volt a csoda szép kislány, akivel együtt jártam óvodába.) Az igazság az, hogy szerelmes voltam Tőke Eszterbe. Vagyis a másik nem iránti tisztelet és érdeklődés nagyon korán jelentkezett bennem. Az emberiség hatalmas áldása a teremtés természetes rendje, a nemiségünk, a házasság, a család. Ugyanakkor talán az emberiség egyik legtöbb bűnét szülő területe is az, hogy férfiak és nők vagyunk.

Óvodás koromban jelentkezett először bennem az új ismeret és a tudás utáni vágy. Ez könnyűvé, sőt élvezetessé tette számomra a tanulást, az olvasást, minden új ismeret és tudás nagyon érdekelt. Különösen a nem „elvont”, hanem a „szemléletes” ismeretek izgattak és érdekeltek, mint a történelem, a mesék, a szépirodalom. A matematikát, vegytant kötelességből tanultam, a történelmet, a szépirodalmat nem kellett tanulnom, mégis tudtam. A tudás iránti vágy az ember Istentől való, nagy ajándéka. Ugyanakkor a sátán bukásra csábító, tőrbe csaló kísértésének sikeres területe.

Versenyszellem is volt bennem, ami segített a jó eredmények, a megbízatások elérésében. Legjobbnak, elsőnek lenni tiszta öröm, különösen az értékes és fontos életterületeken. Ez a törekvés erőteljes volt bennem, és igyekeztem is arra, hogy a kortársaim, munkatársaim között kiemelkedő legyek, de nem törtető módon. Elvártam, hogy fedezzenek fel és ismerjenek el, és a teljesítményeim alapján válasszanak meg. Ugyanakkor megállapíthatjuk, hogy az elsőségért, a hatalomért folyó harc minden emberben jelen van, és talán a legtöbb erőszakot és bűnt szülte az emberiség életében.

A bátortalan tartózkodás is jellemezte az életemet. Úgy is nevezhetném, hogy a gyávaság. Örültem és éltem is a lehetőséggel, ha felfedeztek, megbíztak, megválasztottak. Törekedtem is rá, de nem törtettem, nem versengtem érte. Ennek oka nem az elsőség utáni vágy hiánya, hanem inkább a gyávaság és (talán) a magam alulértékelése, a harciasság hiánya volt. Talán félreértettem Jézus szavait, aki azt mondta: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd, alázatos szívű vagyok.” Azt gondolom, hogy Jézus Krisztus elutasításának is egyik leggyakoribb oka a bátor vállalás hiánya.

Vagyis a gyávaság bűne. Jézus Krisztus határozott és nyílt vállalása pedig miden időben határozott bátorságot igényelt.

Összegezés

Öt jellemző tulajdonságomat tártam fel, amelyek jellemezték az életemet, a „természetes” embert bennem.

Ezek: 1. a birtoklási vágy; 2. a másik nem iránti érdeklődés; 3. tudás, ismeret utáni vágy; 4. versenyszellem; 5. tartózkodó magatartás. Ezek a természetes ember tulajdonságai bennem.

Tükörbe néztem és ilyennek látom magamat, a szülőktől örökölt és az ő nevelésük által kialakult tulajdonságokkal rendelkező természetes embert.

Az újjászületésem előtt a felsorolt adottságok gazdája a bűn által megrontott, önző és tisztátalan kívánságokkal is terhelt „ÉN” volt bennem.

Hitem és tapasztalatom szerint az hozott jelentős változást az életemben, amikor Jézus Krisztust behívtam az életembe, és a szívem királya lett. Vagyis azt a most bemutatott „régi” embert hódította meg Jézus Krisztus szeretete, szülte újjá és vett lakozást bennem a Szent Szellem. A felülről nyert életem és a bennem lakozó Szent Szellem – a hitem szerint – mennyei tulajdonságokkal is gazdagított. Most azonban arra vállalkoztam, hogy az Ádámtól örökölt emberi tulajdonságokat tárjam fel önmagamban. Megállapítható, hogy minden ember magával hoz genetikus örökségként jellembeli adottságokat. Ezt formálja, alakítja a szülői, az iskolai, a környezeti nevelés, teljességgel átformálja az újjászületésben bennünk lakozást vevő Szent Szellem. Vagyis sokféle hatás hat minden emberre. Fontos tudnunk, hogy a Biblia kijelentése szerint Isten az életünkért, a tetteinkért felelős lényeknek teremtett minket. Isten az életünk minden cselekedetéért, döntéséért, sőt a gondolatainkért is felelős személyeknek tekint minden embert, és egy napon mindenkit Krisztus ítélőszéke elé állít. Evangéliumi jó hír, hogy az a Krisztus ítél meg majd minden embert, „aki önmagát adta, hogy kiszabadítson bennünket a jelenvaló világból” (Gal 1,4). „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)

A Biblia világosan elénk tárja, hogy minden e világra született ember az ádámi bűnörökség részeseként a kárhozat várományosa. (Bármilyen jó ember ő maga vagy voltak a szülei.) Ugyanakkor Jézus Krisztus a testünkbe öltözve elszenvedte összes elkövetett bűnünk büntetését helyettünk a kereszten. Aki hittel elfogadja, magáévá teszi Krisztusnak ezt az áldozatát, és a szíve Urává teszi a feltámadt Jézus Krisztust, az minden bűnére bocsánatot nyer, és az örök üdvösség részese lesz. Ezért van élő reménységünk, hogy mennyei örökség vár ránk a földi életünk után!

Kezdetét vette az ökumenikus imahét a Krisztus-hívők egységéért a Kálvin téri református templomban 2023. január 15-én, vasárnap délután, ahol római és görögkatolikus, református, evangélikus, baptista, pünkösdi, metodista, anglikán és ortodox püspökök és egyházi vezetők imádkoztak együtt vasárnap.

Az országos megnyitó istentiszteleten szentbeszédet mondott Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek, igét hirdetett Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspök, illetve a liturgiában szolgáltak a magyarországi egyházak vezetői, köztük Papp János baptista egyházelnök. Az ünnepi alkalmat jelenlétével megtisztelte Novák Katalin köztársasági elnök is.

Az imahét forrásanyaga az emberek közötti testvériségre, a megbékélésre fókuszál, különös figyelmet fordítva a rasszizmus bűneire és a keresztényüldözés áldozataira. Az ima erejével a keresztények közötti megbékélést igyekezzünk munkálni, és fontos, hogy megerősítsük keresztény egységünket. Célunk, hogy az imában „megnyissuk szívünket, hogy legyen bátorságunk gazdagságot látni a befogadásban, és kincset a sokszínűségben” – idézte ifj. Martin Luther Kinget Fischl Vilmos, a MEÖT főtitkára.

Erdő Péter a Mt 25,31–40 alapján mondott szentbeszédében kiemelte, hogy mennyire szegény annak az embernek az élete, aki elmerül a napi feladatok rutinjában, csak a saját életkorának és élethelyzetének szemszögéből vizsgálja és értelmezi a világot. Azok élik meg az életet a maga teljességében, akik vállalják a gyermekekkel és idősekkel kapcsolatos feladatokat, és Isten szeretetével fordulnak a másik ember felé. Fontos, hogy reggelente átgondoljuk a feladatainkat és találkozásainkat, este pedig vizsgáljuk meg a lelkiismeretünket, hogy sikerült-e Jézus szándékai és útmutatásai szerint tenni. Mindez csak akkor lehetséges, ha időt szánunk a vele való kapcsolatra.

Fabiny Tamás az Ézs 1,12–18 igéi alapján beszélt arról, hogy Isten mennyire nem tűri meg együtt az ő nevében történő ünneplést és a bűnt. Minden korban előfordulhat, hogy meg kell tisztítani a templomot, a vallást, az életünket, mert konzumálódik a kereszténység, marketinggé silányul a misszió, és a kultusz is bűnné lehet, ha az elszakadt Istentől. Nem lehet egyszerre isteni áldozatot bemutatni és irgalmatlanul viselkedni az embertárssal szemben, mondta a püspök. Sokan vannak a templomudvarban, fontoskodnak, tülekednek, szerepet játszanak, de igazából az életük nem hiteles. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Jézus meghozta értünk ezt az áldozatot, nekünk is szükséges imádkoznunk, és irgalmasnak lennünk embertársainkhoz. Amikor az istentisztelet végén elhangzik az áldás és a küldés, hogy menjetek békével, akkor ez legyen valósággá, de nem egyszerűen úgy, hogy a mi szívünkben legyen csak béke – természetesen az is fontos –, hanem vigyük ezt a békét mások közé.

Az apostoli hitvallás után, melyet Papp János egyházelnök vezetett, közbenjáró imádsággal szolgált Steinbach József református püspök.

A zenei szolgálatban a Kálvin kórus és a Budafoki Református Énekkar működött közre.

Kísérjük figyelemmel az imahét alkalmait, lehetőség szerint kapcsolódjunk be a közös imába, és építsük a testvéri közösséget egymással!

Kovács Viktória

Fotó: Merényi Zita