Május első vasárnapján egy kicsit másként hangzottak az Istent dicsőítő jól ismert ének sorai: „Minden utamban hű voltál, egész életemben jó voltál.” Azért énekeltük kicsit más érzéssel, mert nemcsak a saját életünkre igazak ezek a szavak, hanem közösségek és gyülekezetek sorsára is. A csetényi gyülekezet is sok nehézségen ment már keresztül, de Isten mindig jó és hű volt hozzánk. Ennek az egyik jele, hogy adott a közösség számára olyan embert, aki alkalmas a szolgálatra, és el is vállalta az erre való kirendelést. Ezt erősítettük meg Vas Attila Dávid presbiterré avatásával.
A Presbiteri Tanács vezetője, Barbarics Péter vezette az istentiszteletet és az avatási folyamat lezárását. Igehirdetésében röviden bemutatkozott, majd a 37. zsoltár 3–5 alapján a várakozásról beszélt: „Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit. Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik.” Barbarics testvér a várakozással kapcsolatban a türelem fontosságát emelte ki, és azt, hogy Isten időzítése tökéletes. Valamint azt, hogy Isten is vár ránk: várja, hogy válaszoljunk a hívására. Végül a presbiteri szolgálat nehézségét abban írta le, hogy egyszerre feladata az intés és a bátorítás. Ráadásul tudni kell, hogy melyikre van éppen akkor és ott szükség. Ehhez kell az Úrtól kapott bölcsesség és a sok imádság (1Thessz 5,12).
Ezután Vas Attila Dávid mondta el, hogy miként és miért vállalta el a presbiteri avatást. Az első számú indoka az volt, hogy tudta, a gyülekezet élni akar. Ehhez szükséges a világos jövőkép, ami akkor valósulhat meg, ha a lelki fejlődés megvalósul elsősorban az ő életében és a szolgálatában. Ez az ő személyes felelőssége, és utána tud segíteni ebben a gyülekezet számára is. Ebben értette meg Isten személyre és gyülekezetre szabott akaratát. Erre igyekszik törekedni presbiteri szolgálatában is.
A kézrátételes imádságban Pető Albert, a gyülekezet missziós lelkipásztora, Boncz Zoltán, missziókerületünk elnöke, Sinka Csaba lelkipásztor, Vas Ferenc nyugdíjas lelkipásztor és Barbarics Péter, az avatóbizottság elnöke kért áldást testvérünkre. Ezt a gyülekezet állva kísérte figyelemmel, majd bekapcsolódva az imába mondták el áldó szavaikat. Megindító pillanata volt alkalmunknak, amikor az új presbiterért imádkozott felesége, fia, édesanyja és testvére is.
Az úrvacsorai közösség tette teljessé ünnepünket. Először meghallgathattuk a „szereztetési” igéket ógörögül. Ezzel arra az estére emlékeztünk, amikor Jézus megosztotta az utolsó vacsorát a tanítványaival. Ehhez a szövetséghez csatlakozunk mi is minden egyes úrvacsorában még most, 2000 évvel később is. S mégis minden egyes alkalommal új szövetséget kötünk, ez biztosít bennünket arról, hogy bármilyen nagy törés is volt az életünkben, Isten tud újat kezdeni velünk. Ez a reménységünk.
Végül id. Jakab Emil testvér köszöntötte a presbitertársat, kívánva neki megbecsülést a szolgálatáért. Majd együtt énekeltünk kettőt az új presbiter kedves énekeiből, a „Légy bátor, szívem” és a „Legjobb helyen” címűeket. Imádkozzunk azért, hogy presbiterünk életére igazak legyenek ezek a szavak! Alkalmunk után közös ebéden gyakorolhattuk a testvéri közösséget.
