„Aki kéréseink és gondolataink mértékén felül is képes mindent bőségesen megtenni az ő bennünk munkálkodó ereje szerint…” (Ef 3,20)

Nincs több edény!

„Bárcsak előrelátóbb lettem volna!” – gondolhatta az asszony, amikor a házában csodálatos módon megszaporított olajnak csak az üres edények száma szabott határt. Pedig a próféta figyelmeztette, hogy amikor a szomszédaitól kér, ne keveset kérjen. De amit kapott, így is elég volt arra, hogy kihúzza a bajból. Vajon mi felkészültebbek vagyunk? Merünk-e kérni, és ha igen, milyen mértékkel? Van-e egy kis korsó olajunk, amit felajánlhatunk, hogy aztán bőségesen visszakapjuk? Visszatekintve kell-e bánkódnunk kicsinyhitűségünk miatt?

Ez csak egy történet a sok közül, amely Elizeus próféta szolgálatához köthető a Szentírásból. Ezekre a történetekre irányítja a reflektorfényt Erwin Raphael McManus Az utolsó nyílvessző című könyve, és segít nemcsak mai kontextusba helyezni azokat, hanem személyessé is teszi a bennük megfogalmazódó, húsba vágó kérdésekkel együtt.

A könyv számos követendő bibliai példát tár elénk, hogyan ismerték fel ezek az emberek a helyzetüket, hogyan értették meg a feladatukat vagy az eléjük táruló lehetőséget, és hogyan tettek meg mindent azért, hogy a legtöbbet hozhassák ki belőle. Mai szóhasználattal élve egy motivációs könyvről van szó, de sajnos ezt a fogalmat már lejáratták az önjelölt életvezetési tanácsadók és társaik… Sokkal hitelesebb, ha motivációinkat az Isten igéje alapján fogalmazzuk meg, így elkerülhető, hogy öncélú, csupán önmegvalósító legyen, és mulandó sikereket hajhásszon. Nem arra buzdít, hogy higgyünk önmagunkban, hanem hogy teljes hittel bízzuk magunkat Istenre, ahogyan azok is tették, akik végül ővele győzelmet arattak.

„Nehéz lenne olyan történetet találni a Szentírásban, amely szerint Isten azért haragudott meg, mert valakiben túl sok volt a hit, az elszántság, a határozottság. Az igaz ság az, hogy ugyanazokat a hibákat követjük el, ismételjük meg újra és újra. Isten a kezünkbe adja az íjat és a nyilakat, és azt mondja, lőjünk. Mi pedig ahelyett, hogy a határokat feszegetnénk arra nézve, mennyi jót tehetne bennünk és általunk, azt feltételezzük, kevesebbet szán nekünk, ezért megelégszünk azzal, amit mi meg tudunk tenni, ahelyett, amit Isten szándékozott megtenni általunk.”

Az elszántságot illetően az egyik legjobb példa előttünk maga Elizeus, aki bátran kérte az Illésben lévő lélek kétszeres részét. Lehet, hogy sokan vágynak erre, de elfeledkeznek az útról, amely idáig vezetett. Elizeus megértette Illés hívását, és lezárta a múltját. Úgy tette az eke szarvára a kezét, hogy már nem akart többet hátratekinteni. Az utolsó közös útjukon Illés többször is felajánlja neki a visszafordulás lehetőségét, de ezt ő nem fogadja el, és az sem tántorítja el, amikor bételi és jerikói próféták jelzik előre, hogy mi lesz az út végén. Ötvenen követik őket a Jordánig, figyelik, ahogyan száraz lábbal átkelnek, de csak Elizeus az, aki mindvégig Illés mellett marad. Meglátja elragadtatását, és kérése teljesül. Emellett aztán a többi próféta is tanúskodik, de vajon ők is részesülhettek volna nagyobb ajándékban?

A szerző itt tesz egy újabb fontos megjegyzést: Elizeus kérésében nem szerepelt kétszer annyi vagyon vagy hírnév, és ezt nem is kapta meg a Lélek kiáradásával együtt. A maradandó kincsekre összpontosított, de azokból nem érte be kevesebbel.

A könyv aktualitását pedig maga a világjárvány adja. Egy új korszak, amikor senki sem lehet százszázalékosan biztos abban, hogy nem hordozza-e a vírust – hiszen a tesztek sem százszázalékosak –, vagy van-e megfelelő immunitása, és az ő szervezetében mit jelent az elég. Emberi eszközökkel szinte lehetetlen megjósolni, kinek lesznek enyhe, súlyos vagy végzetes tünetei. Senki sem tudhatja, mennyi ideje maradt a cselekvésre. Ebben a helyzetben szó szerint bárki arra kényszerülhet, hogy számot vessen az életével: megértette és betöltöttee az elhívását? Kell-e valami miatt bánkódnia?

Az angol nyelvű kiadás már 2017-ben megjelent, ami innen visszatekintve még boldog békeidőnek tűnik. A szerzőnek a megírás után újra szembesülnie kellett ezekkel a kérdésekkel, mert a könyv utómunkálatai közben súlyos betegséget diagnosztizáltak nála. Saját sorait és a Szentírásból vett idézeteket visszaolvasva kellett válaszolnia arra, vajon az ő élete híjával találtatik-e az utolsó mérlegelésnél. Útjára küldött-e minden nyílvesszőt, ami a tarsolyában volt?

„Az a célom ezzel a könyvvel, hogy soha ne adják fel, soha ne érjék be kevesebbel, és hogy semmit se tartogassanak a következő életre. Bárcsak üres tegezzel halnánk meg! Bárcsak csordultig telt szívvel halnánk meg!” (E. R. McManus)