Emlékeink gyógyulása

1957

Már két éve is van, hogy egy félszeg kezdeményezés folytán kapcsolatba kerültem a Harmat Kiadóval, és az akkor még intenzíven vezetett blogomba az újonnan megjelentetett könyvekről kezdtem ajánlásokat írni. Számomra mindenképpen gyümölcsöző volt ez a kapcsolat, mert egyrészt megkaptam a köteteket ajándékként, másrészt olyan szerzők műveit is elolvastam, akikről addig nemigen hallottam. Így ismerkedtem meg Miroslav Volffal is.

Volf igazi teológus, akinek a könyvei nem könnyű olvasmányok, de nem azért, mert érthetetlen szakzsargont használna, hanem azért, mert nem könnyen emészthető, egyszerű és hétköznapi üzeneteket fogalmaz meg: olyan mélyen beleás az életünket mozgató főbb témákba, hogy – ha közel engedjük magunkhoz őket – alapjaiban formálja át a gondolkodásmódunkat. Amikor 2013-ban a kezembe került az Ölelés és kirekesztés című kötete, annyira megrengette a korábbi életszemléletemet, mint korábban egyetlen könyv sem. A benne olvasott gondolatok eleinte furcsának, természetellenesnek tűntek, és idő kellett hozzá, hogy rájöjjek: ez azért van, mert Volf sok kérdésben az elevenünkre tapint, és tabutémákat jár körbe.

Például arra hív bennünket, hogy bíráljuk felül mindazt, amit az áldozatok és az elkövetők viszonyrendszeréről hagyományosan gondolunk. Mert bármilyen furcsán hangzik is, az elkövetők ugyanúgy áldozatoknak tartják magukat, és az áldozatok – a félelmeik folytán – könnyen válnak elkövetőkké.

Így működik a megbékélés nélküli világ, amelyre csak egyetlen gyógyír van: a Krisztus szeretetében való újrakezdés. Ha valakinek, hát Volfnak a szájából mindez különösen is hitelesnek tűnik. Mint legújabb magyar nyelvű könyvéből (Az emlékezet vége – helyesen emlékezni egy erőszakos világban) kiderül, horvát nemzetiségűként egy szerbiai gyülekezetben nőtt fel, ahol édesapja egy pünkösdi gyülekezetnek a lelkipásztora volt – tehát többszörösen is megtapasztalta a kisebbségi létet. A kommunista Jugoszláviában kémnek bélyegezték, és kihallgatások sorának vetették alá a meggyőződése és felesége amerikai állampolgársága miatt. Mindezt azért tárja elénk, hogy a saját története kapcsán végigvezessen bennünket a krisztusi módon való, helyes emlékezés és az evangéliumi megbékélés útján.

Könyve segítségével olyan kérdésekre keresi a választ, hogy mit tehetnek azok, akiket a hitük vagy a meggyőződésük miatt üldöztek, vagy akiket a családjukban ért bántalmazás. Hogyan dolgozhatjuk fel a bennünket ért szenvedéseket és fájdalmakat, hogy közben ne váljunk a múltunkban átélt szörnyűségek rabjaivá, és ne akarjunk bosszút állni s ezáltal az ismétlés csapdájába esni? Mit tehet az, aki gyermekként verbális, érzelmi vagy fizikai, szexuális bántalmazás áldozata volt? Mit kezdhet az ember a saját történetével, amelynek csapdájában képtelen továbblépni a múlt eseményeiből? Hogyan emlékezzünk a mögöttünk lévő rettenetes élményekre úgy, hogy ne tartsanak fogságban minket, hanem felszabadítóan hassanak ránk?

Ahhoz, hogy a személyes történetünket új szemüvegen át szemlélhessük, bizony nagyfokú nyitottság és a szabadítás iránti őszinte vágyakozás szükséges. Volf ugyanis azt javasolja, hogy engedjük el az átélt fájdalmakért járó elégtétel utáni vágyunkat, illetve a bosszúállást és a haragot. Voltaképpen azt tanácsolja, hogy adjuk meg magunkat Istennek, aki Krisztus áldozata által békéltette meg a világot önmagával. Ha a saját áldozati mivoltunk helyére Krisztus áldozata kerül, ha elengedjük a saját ártatlanságunkról vallott illúzóinkat, és ha felismerjük, hogy Krisztus mindannyiunkért szenvedett, hogy életünk lehessen, akkor megszabadulhatunk a múlt fogságából.

Isten szemszögéből ugyanis az áldozat és az elkövető egyformán megbocsátásra szorul. Ha elfogadjuk az ő feltétel nélküli szeretetét, akkor úgy ismerjük meg önmagunkat, ahogyan ő ismer bennünket – így válunk a saját bűnösségünk csapdájából szabaddá. Ennek révén nyílik meg előttünk az út arra, hogy a „szeresd ellenségedet” jézusi felszólításának a vágya megszülessen bennünk, és azt, aki ellenünk vétkezett, olyannak lássuk, amilyennek őt látja Isten. Közben természetesen nem mentjük fel a tettei alól, de nem is vádoljuk, és nem is ítéljük el – úgy tekintünk rá, mint egy olyan emberre, akit Isten ugyanúgy szeret, mint minket.

A könyv oldala a Harmat Kiadó oldalán

Emlékeink gyógyulása

Hyperthymesia. Így hívják azt a jelenséget, amikor valaki élete minden napjára emlékszik. Nem sok ilyen ember van, jelenleg az egész világon összesen hat eset ismert. Már ebből is láthatjuk, ha egyébként nem tudnánk, hogy ez a „képesség” abnormális. Mindannyiunknak vannak emlékeink, amelyeket sosem szeretnénk elfelejteni. Mint ahogy olyanok is, amelyeket eltakar előlünk a feledés. A jótékony feledés. Ez a normális. A kérdés csupán az, hogy mi történik velünk-bennünk, amikor a lelkünket sokkoló traumák törik darabokra.

Miroslav Volf egyike azoknak a tudós gondolkodóknak, akik átélték a pszichikai bántalmazások lélekgyilkoló poklát, s az évek múlásával is képtelenek szabadulni a legbensőbb énjükbe benyomuló és ott ragadó bántalmazóktól. Mit tehet ilyenkor az ember? Ha a „normális” út járhatatlan az agyban, s kézi vezérlésre kapcsol a tudat, mit akarjon tulajdonképpen? Melyik út nem visz a pusztulásba? Ma a nagy népirtások és más borzalmak kapcsán elterjedt „nem felejtünk” mentalitás vezet-e a lélek gyógyulásához, vagy épp a tudatalattiban előidézett emlékmegsemmisítés visz közelebb hajdani önmagunkhoz, trauma előtti állapotunkhoz? S ha mindehhez hozzávesszük, hogy bántalmazónkkal, vagyis ellenségünkkel kapcsolatban a Biblia egészen megdöbbentő viselkedésre sarkall, nevezetesen szeretetre, máris átlépünk a természetfeletti tartományba, mivel minden idegszálunk természetellenesnek ítéli e tanítást.

Pedig működik. Volf, az egykori horvát katona, az üldözött, megfélemlített és meggyötört keresztény nem akkor kezdett a könyvíráshoz, amikor lelki sebei már csak távolról emlékeztettek szenvedéseire. Hanem amikor még maga sem tudta, mi az út, van-e út az ellenségszeretetig, ami nem önbecsapás, nem elfojtás, nem menekülés, tagadás, hanem tisztán gyógyulás. Vagyis még nem tudta, milyen meggyőződésre jut könyve végére. Ettől válik igazán hitelessé az a lelki, szellemi, érzelmi küzdelem, amire olvasóit társaiul fogadja az úton, amelyre lépett. Bevallom, meglepett az őszintesége. És hiszek abban, hogy elénk tárt küzdelme, kétségei és válaszai utat tudnak mutatni azoknak a sérelmeket elszenvedőknek, akik Krisztus tanítását követve úgy döntenek, hogy minden fájdalmuk és gyűlöletük, talán félelmük ellenére szeretettel kívánnak viszonyulni bántalmazójukhoz. Már csak a saját lelki gyógyulásuk érdekében is.

Szommer Hajnalka