A hősök emléke nem lát halált!

1956-ot írtunk...

183

Egy hős forradalmár, akinek a gyermeke és a hazája fontosabb volt önmagánál! Nemcsak önfeláldozó szabadságharcos, de csodás apa is volt.
Kétéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Én az édesanyámhoz kerültem, de édesapám nagyon gyakran eljött értem. Igen-igen szerettem vele lenni. Mindig csodadolgokkal halmozott el. Nem is az anyagi része volt fontos, hanem az, ahogyan mindezt tette. A gondolkodása és a gondoskodása volt számomra fantasztikus, könnyed, élvezetes, kalandos és mégis felelősségteljes. Ő volt a példaképem!

Amikor kitört az ’56-os forradalom, leálltak a gyárak, anyukám vigyázott rám. Apa minden egyes nap feljött és elkért engem, hiszen tudta, hogy hiányt szenvedünk. Hol illatos kenyérért álltunk sorba a pékség előtt, órákat, mert hiánycikk volt… hol valamely segélyszervezetnél kaptunk egy-egy csomagot, máskor pedig hozzájutottunk 1 kg nagy szemű kockacukorhoz, kakaóhoz, zsírhoz. Az események zajlottak, de ő mindig tudta, hová kell mennünk. A ház előtt a forradalmi bizottság vigyázott a lakókra, de mi ott a Visegrádi utcában mégis szorongtunk. Védelmezőink fegyveresen álltak a kapuban, hogy oda senki be ne jöhessen illetéktelenül. Tudni kell, hogy abban az időben minden kapu tárva-nyitva volt napközben, és csak este 10 után kellett kicsengetni a házmestert a nagy kulccsal. De most még a kapu előtti vasrácsot is jól magukra zárták az őrök.

Mi az első emeleten laktunk, és erkélyes ablakunk a Visegrádi utcára nyílott. Ez a híres Váci úttól a második párhuzamos utca volt, közel a Nyugatihoz. Láttuk, ahogy tankok vonulnak az utcánkban. Tilos volt elhúzni a függönyt, vagy láttatni magunkat, mert akkor a felfegyverzett és mindenfelé riadtan figyelő katonák kilőtték a szemlélődőt. Ki akart meghalni? Gondolom, ők is féltek. Mi is.

Anyukám is nagyon óvott, és mikor már messziről hallatszott a tankok dübörgése, megragadott, elvonszolt az ablak elől, és betessékelt a zárt fürdőszobába. Szörnyű hírek érkeztek: közel hozzánk a kenyérért sorban álló embereket halomra lőtték… Különös volt, hogy ilyenkor remegett a biztonságomért, de amikor apukám elvitt ezeken a vérzivataros napokon, soha nem aggódott értünk. Csodálkoztam is, mert ez nem volt jellemző rá, de így esett. Ő is bízott apukámban, mint én.

Aztán az a bizonyos délután… igen. Amikor 1956-ot írtunk, én kilencéves voltam.

Édesapám ebben az időben a Ganz Mávag Gépgyárban dolgozott villanyszerelőként. Ugyanakkor gondnoka is volt a Ganz sportpályának is, ezért lakhattunk ott a szolgálati lakásban. Nem tudtam, hogy nemcsak a szennyes mezekkel foglalkozott, de ebben a szörnyű érában a „sport védnöksége” alatt a hazafiasságot valló lelkeket is igyekezett összetartani. Amikor a forradalom híre eljutott a gyárba, máris előállt. A munkásság előtt buzdító beszédet mondott, röplapokat osztott, lelkesített, beszélgetett az emberekkel, és rendületlenül küzdött a haza szabadságáért.

Egy nap apukám ismét feljött értem, és becsöngetett. Szokásos volt, mentünk mindennap. Én azt hittem, ma is ilyen nap lesz. Boldogan rohantam az ajtóhoz.
Ica, add ide a gyereket! Elmegyünk ma is.
Ott állt az ajtóban, és várt, de… de édesanyámat azon az egy napon valami nem engedte nyugodni.
– Nem adom a gyereket, Józsi, ma nem adom. Menj el!
– Ne bolondozz, Ica, ugyan már, hát sose esett még bajunk! Öltöztesd fel jó melegen, ma különösen hideg szél fúj, aztán megyünk. Adj rá meleg sapkát és sálat is!
– Nem!
– Hagyd már ezt a csökönyösséget! Hát mi ütött beléd? Kislányom – dugta be fejét az ajtó ablakán –, gyere, menjünk! Add a kezed! Menjünk, ahogy vagy! Gyere, Évikém!
De édesanyám rendíthetetlenül állt ott, és nem engedett még az ajtó közelébe se, hiába sírtam, hiába nyújtózkodtam apukám után, hiába hisztiztem és hiába kiabáltam, hogy menni akarok.

Édesapám nem tudott mit tenni, hiszen az ajtó nem volt nyitva, csak a rajta lévő kis, rácsos ablakot kilincselte ki anyukám, és úgy beszélgettek… persze elég szokatlan módon… Nem így láttam máskor.

Apukám nem adta fel. Csöngetett, dörömbölt, kiabált… sose láttam még ilyen végtelenül elkeseredettnek… De semmi. Aztán lassan, lassan megszűnt minden zaj, és elment.

Én ott zokogtam az első emeleti ablakban, és láttam, amint apukám átmegy a másik oldalra, és hosszan felnéz hozzánk. Ki akartam rohanni az erkélyre, de azt se engedte anyukám. Lefogott és fogoly is maradtam. Apukámat ilyen keserűnek még soha nem láttam. Mintha könnyek szántották volna az arcát… de lehet, hogy csak én képzelem így…

Csak nézett, nézett, hosszan állt ott, aztán fájdalmasan integetett… és elment. Olyan volt, mint akinek valami iszonyatosan nagy teher nyomja a vállát. Letehetné, megkönnyebbülhetne, de ő mégis továbbcipeli. Semmit se értettem. Ma már tudom, minden ott és akkor dőlt el a szívében. Sok-sok évvel később tudtam meg, hogy azon a dél­utánon az első sarok mögött egy teherautó várakozott rá. Másokkal együtt rajta volt már a mostohaanyám és a lánya is. Apukám is, valamint némi személyes motyó. Amerikába menekültek volna, mert apukámat is figyelmeztették: ha marad, szörnyű megtorlás lesz a következménye, talán ki se bírja majd… Menekülés közben erre kellett jönniük, hogy engem is magával vihessen. Édesapám később úgy mondta, hogy ha itthon nem szolgálhatta a hazáját, majd beszél kintről, és a hangját hallani fogják.

A mostohaanyám nagyon dühös volt, hogy miért nem mennek már, minek kellek még pont én, ugyan már… de apukám ezt meg se hallotta. Akkor tört ki a családi botrány, amikor édesapám teljesen letörve visszatért a teherautóhoz, és elcsukló hangon ezt mondta:

Anci, Judit, szálljatok le! Évike nélkül sehová se megyünk!

Kevéssel ez után ismét apukámnál aludhattam, és egy éjszaka szörnyű dolgot kellett átélnünk. Talán két vagy három óra lehetett, és az őszi éjszaka nagyon hideg, zimankós volt. Esett az eső rendületlenül, kegyetlenül verte az ablakokat, és félelmetes zajokat keltett mindenütt. De ez még semmi se volt ahhoz képest, amikor az ávósok vad csapata hirtelen betört a lakásba. Mint egy megvadult horda. Nem is tudom, hogy jöttek be, igaz, abban az időben még a lakások ajtaját se volt divat zárni…

A gyerekek szobája a felnőttek hálószobájából nyílt. Felriadtunk, hogy fényárban úszik a lakás, idegen zajokat hallunk, és vadidegen hangok ordibálnak. Odaosontunk az ajtóhoz. Fegyveres, bőrkabátos férfiak tömege volt benn, és puskatussal lökdösték, taszigálták apukámat. Nagyon sírtam, de nem figyeltek rám. Valamit követeltek tőle, hogy azonnal adja elő vagy mondja meg, hogy hol van… de nem értettem, hogy miről van szó…

De azt igenis láttam és éreztem, hogy itt és most nagy a baj!!!
Kevéssel ez után kegyetlenül ütlegelve tuszkolták ki a lakásból apukámat. A konyha ablakához rohantam. Sötét volt, alig láttam valamit, de az utcai kandeláber megvilágított egy szakaszt. Kinn egy nagy teherautó állt, rajta egy csomó ember. Álltak a platón némán és mozdulatlan, összehúzódzkodva, ott is fegyveresek őrködtek. Ezek feltaszigálták apukámat a többiek közé, és hatalmas gázzal elindult a kocsi.

Hosszú időre ekkor láttam őt utoljára. A mostohaanyám semmit se mondott, de másnap hazazsuppolt az anyukámhoz. Aput szinte azonnal börtönbe vetették. Később amnesztiát kapott, mint mások is, és ’58-ban hazajött. Egy üres életbe. Nagyravágyó felesége, aki azt hitte, hogy milliomos lesz Amerikában, elhagyta. Lakása, munkája nem volt. Egzisztenciája romokban hevert, megvetett lett a börtön miatt. Nem volt neki senkije, csak én… Ketten éltünk.

De ezért is sokat kellett harcolnia. Harcolnia ismét a saját gyerekéért!!!

Közben az én rendőr mostohaapám is ávós lett, és egy börtöntöltelék gyereke igen rossz fényt vetett a személyi lapjára, ezért bevágott engem állami gondozásba. Amikor kijöttek családlátogatásra a BM-ből, már nem is kellett rólam beszélni, hiszen már nem is léteztem. Édesapámnak se mondták meg, hogy hol vagyok, bármennyire keresett.

– Nem érdemli meg, hogy tudja! Szemét hazaáruló, és a gyereke is az!
De ő – mint később elmondták – ügyvédeket fogadott, hogy felkutassanak engem. Hogy miből volt neki vagy a titkos mozgalomnak erre pénze, nem tudom. Talán onnan, ahonnan a narancsdzsem, a svájci csoki vagy a finom holland kakaó érkezett olykor-olykor. Édesapám jelenléte sok rossztól megmentett, mert az ávós mostohaapám, aki maga is szemet vetett rám, azt akarta, hogy – az apám bűnei miatt, engesztelésként a rendszer felé – legyek olyan kémnő, aki szexuális szolgáltatásokkal csal ki információkat az ellenségből. Édesapám oroszlánként harcolt értem, miután megtalált Bicskén. Látogatott, amikor csak a rendőrségtől megkapta az engedélyt, hiszen nem léphetett ki a fővárosból, megfigyelés alatt volt. Mindig két csomagot hozott:

– Ez a tied, édesem, és a másikat oszd szét az árva gyerekek között…
Később is ketten éltünk. Egyedül. Mindent tőle tanultam, ami az életben fontos. Ő tanított embernek és nőnek lenni, öltözködni, főzni, takarítani, megbecsülni magamat, viselkedni, felismerni a tehetségemet és gondozni felelősséggel, önmagamért, a hazám javára… mindenre ő tanított engem!

Aztán 1983-ban végleg búcsút vettem tőle: Németh József csak 63 évet élt, de azt becsületben.

Nem érhette meg, hogy az ellenforradalom igazi neve forradalom lett. Nem érhette meg, hogy rehabilitálják. Nem érhette meg, hogy meglássa: minden szenvedés megérte! Nem érhette meg, hogy igazi hazafiként tekintsenek rá!

Sose mondta el, hogy ’56-ban miért is hurcolták el.

Ha kérdeztem, hogy miért vagyunk mi ilyen számkivetettek a saját hazánkban, miért utál minket mindenki és kerülnek, mint a pestisest, miért nem engedi a többi apuka, hogy a gyerekével barátkozzak, az iskolában miért bélyegeztek meg valami olyanért, amiről semmit se tudtam, és miért súgtak össze mindig a hátam mögött, miért kell a nyolc osztályt hat iskolában járnom, mi történt ’56-ban… sose mondta el. Féltett. Féltett, hiszen állandó rendőri felügyelet alatt álltunk. Én is, és a legváratlanabb időben vallattak engem is. A lakást tilos volt zárni, és a rendőrök éjjel-nappal ki-be jártak az ajtón. Ezért – pesti lányként – a debreceni katolikus gimnáziumba íratott, hogy biztonságban legyek. Talán mint Abigél. A bentlakásos intézet nagyon drága volt, de ő ezt is vállalta. Az volt az a hely, ahol magamra találtam, ahol kinyíltam, mert a szeretetnek csodás gyógyító ereje van.

Még akkor is féltett, amikor már felnőttem.

Később, amikor már lehetőség nyílt arra, hogy a Történeti Levéltárban az adatok kutathatóak legyenek, én kikértem mindent, ami rá vonatkozott. Nagyon, nagyon szerettem volna tudni, hogy mi volt a vád ellene ’56-ban, hogy miért lett ő – a világ legnagyszerűbb embere és édesapja – a saját hazájában hontalan, megvetett, kitaszított és szerencsétlen, miért nem tanulhatott és miért nem bontakozhatott ki számtalan csodás tehetsége… 70 oldalt kaptam. Így tudtam meg az igaz­ság egy részét, már amit tudni lehet, mert nagyon sok minden fekete filccel ki volt húzva az okiratban. Mindig azt gondoltam, hogy ami vele történt, az elrontott élete, az üldöztetése, a sok hazudozás róla, az elrabolt lehetőségei a munkában, a tanulásban, a családban mind ennek a vérzivataros történelmi időszaknak a következményei…

…de tévedtem! Ó, mekkorát tévedtem!

Mindezt elkerülhette volna, ha itthagy engem, az egyetlen gyermekét. Ha menti magát, mint tették ezt sokan. Ha megijed annak a realizmusától, amivel szembe kellett néznie sok évtizeden át. De ő mindezt vállalta: értem és miattam!

Tudom, hogy ő is ember volt, hibákkal és gyarlóságokkal, mégis azt kell mondanom, hogy nagyszerű ember volt! Hős kívül és hős belül!

Szerette a hazáját, de engem is nagyon!!! Ennek köszönhette minden megvetettségét… és viszonylag korai halálát is.

Nem tudhattam és még most sem tudom a teljes igazságot, ezért nem is értettem őt sokszor. De soha, soha nem mondta, hogy miattam szenved el mindent. Én is csak sokkal később ébredtem rá. Sajnálom, hogy sosem súghattam a fülébe: KÖSZÖNÖM!