Hónapok óta zárt ajtók mögött élnek a szociális intézmények, így a közösségünkhöz tartozó idősotthonok lakói is. Ez az érzelmileg megterhelő, nehéz helyzet azonban most életeket ment a koronajárvány idején. Ettől még nehéz, hisz nem láthatják a szeretteiket, nem találkozhatnak egymással se, nincsenek istentiszteletek, hiányoznak a közös étkezések is, s még az ápolószemélyzetet is alig látják a védőöltözet mögött. Nagy volt hát az öröm és a meglepetés, amikor tegnap néhány percre beköszöntünk a Kiskőrösi Baptista Idősek Otthona lakóihoz.

Nagyon nehéz, de kegyelemteljes hetek és hónapok vannak mögöttük. Most egyetlen beteg sincs már az intézmény lakói és dolgozói között, így kaphattunk egy kivételes engedélyt, hogy önkéntes lelki segítőkként – szigorúan a COVID-tesztelés kedvező eredményét követően, megfelelő védőöltözetben és távolságot tartva – a Baptista Női Missziótól hárman meglátogathattuk a lakókat. Nemcsak amiatt volt más ez a karácsonyi látogatás, mert a maszkok és védőruha mögött nem igazán láthattak bennünket a testvérek, de a közös istentisztelet hiányában szobáról szobára járva tudtunk csak találkozni velük.

Minden szobában más fogadott, és minden találkozás mással gazdagított minket. Volt, aki a gyerekkoráról mesélt, más a kisunoka rajzait, a családtagok fotóit mutatta. Volt, aki hálát adott, és volt, aki panaszkodott. Volt, aki látszólag messze járt, de amikor felolvastam neki a Bibliából, egyszer csak velem együtt fejből mondta az adott igeverset. A legemlékezetesebbek azonban az imák maradnak. Az imákat a legtöbb testvérnél könnyek is kísérték, a meghatottság, az öröm és a hála könnyei. Hála, hogy mindeddig megsegítette, megtartotta őket Isten. Hogy minden beteg felépült a vírusból, hogy még a 101 éves Eifelt néni is túlélte a koronavírust. Öröm, hogy találkozhattunk, hogy a héten mi voltunk a második meglepetés. Az első a katonaság volt, akik fertőtleníteni jöttek az épületet – de ennek a látogatásnak köszönhetően sok hét után először végre az emeletre is feljuthattak a testvérek, és egymást is láthatták a folyosón.
A folyosón én is összefutottam a nővérrel, aki épp egy nagy kupac levéllel járt szobáról szobára. Olyan jó volt ott bent is látni, hogy célhoz érnek a levelek, hogy a ti szeretetetek révén a Karácsonyi szeretetposta megvalósul, és sok idős testvérünknek szerezhetünk egy cseppnyi örömöt.


Ebédidőben közben a dolgozókkal is találkozhattunk pár pillanatra. Az intézmény vezetője, Opauszki György épp egy-egy mikuláscsomaggal köszöntötte őket, s pár mondatban mi is megköszöntük nekik azt a nehéz és áldozatos munkát, amit a zárt ajtók mögött a legkeményebb, legveszélyesebb időkben is folytattak. Mi csak négy-öt órát viseltünk egy egyszerűbb védőöltözetet, pajzs vagy gumicsizma nélkül, a veszélyhelyzet nyomásától, feszültségétől mentesen, mégis elfáradtunk a nap végére. Hálásak vagyunk azoknak, akik műszakról műszakra helytálltak a nehéz időkben is!

Hálásak vagyunk az Úrnak, aki a zárt ajtók mögött, a nehéz időkben, rendkívüli körülmények között és azok ellenére se hagy magunkra bennünket, ahogy meg is ígérte: 

„íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20)