Várunk valamire – de mire?

Életünk mindennapi része a várakozás. Ez néha bosszantó, máskor pihentető, eredményes vagy eredménytelen, aktív vagy passzív, reményteljes vagy megkeseredett.

De mire is várunk pontosan?

Ezt néha nagyon könnyű megfogalmazni, például amikor egy busz- vagy villamosmegállónál, netán a boltban sorban állunk. De nehezebb a helyzet akkor, ha az életünk kevésbé konkrét, elvontabb várakozásaira gondolunk. Mire is várunk pontosan?

Talán minden időszakban mást neveznénk meg fő várakozásképpen: gyermekként, hogy nagyok legyünk; fiatalként, hogy felnőttek; egyedülállóként, hogy párkapcsolatra találók; házasként, hogy kisgyermekesek; kisgyermekesként, hogy nagygyermekesek; középkorúként, hogy nyugdíjasok; és így tovább.

De hogyan tovább?!

Mi a végső várakozásunk? Vagy itt kifúj, kimerül? Netán visszafordul tekintetünk, elsiratja a korábbi időszakok váradalmait, boldogságát vagy éppen boldogtalanságát?

Van tovább előre, ahogy az apostol mondja a várakozás valódi céljáról: „De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására.” (Róm 8,23) Ez a kiteljesedő, valóra váló reménység, lelkünk üdvössége a hitünk célja (1Pt 1,9).

Ez rendben is van idáig, ezzel talán egyetlen jóérzésű hívő ember sem vitatkozna. A kérdés csak az, hogyan hat ez a végső várakozás visszafelé.

Adventben

Most adventben különösen is meg kell vizsgálnom életem várakozásait. Megállapíthatom, hogy nagyon sok minden van az életemben, amire várok, várakozom, vágyakozom. Talán néha szomorú vagy csalódott vagyok, ha nem kapom meg, máskor örvendezek, sőt hálát is adok a beteljesedéskor – de mindez nem a lényeg része. Mert csak egyetlen dolog fontos, mondja Jézus Mártának (Lk 10,42) – és az nyilván Jézus.

Mit kezdjek a várakozásaimmal tehát?

Hasznos és áldásos ma is néven neveznem a fenti igék alapján a legfontosabb, azaz az egyetlen fontos várakozást életemben, a Jézusban való üdvösséget kegyelméből a mennyben. Jó megtanulnom a többi várakozást egyfajta békével, hittel, derűvel megélnem, tudva, hogy mindez csak akadály vagy lehetőség az élet nagy gyakorlópályáján.

Nem érdemes magam beleélnem túl nagy lelkesedéssel vagy túlságosan belekeseredve (lásd Péld 30,8), csak helyén kezelnem, tudva, hogy ez egyféle tapasztalat a sok közül, amelyek érhetnének. Ahogy Pál mondja: „akik sírnak, mintha nem sírnának, akik pedig örülnek, mintha nem örülnének… mert a világ látható alakja elmúlik.” (1Kor 7,30–31)

Ezt a békességet, szabadságot kívánom mindnyájunknak, kiknek legnagyobb várakozásunk és biztos reménységünk az üdvösség.