Útközben

0
336

„Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm 12,1–2)

Életem legnagyobb változással járó eseménye Istennel való találkozásom volt. És ennek még mindig csak öt éve. Ez idő alatt számtalan felismerést szerezhettem arról, hogy ő a megtérésem előtti létezésemben is mindig jelen volt.

Persze vannak kimagasló pillanatok, mint például amikor egyszer egy felső légúti betegség következtében elment a hangom, és öt nappal később egy zenés darab főszerepét énekeltem. Úgy éreztem, hogy az ott akkor nem én voltam, és mégis. Később, amikor az utolsó tapsrendre mentem ki a színpadra, pontosan tudtam, hogy nem fogok ott többet állni, mégsem féltem. Isten szólt hozzám. Megígérte, hogy bár a színház ajtaját bezárja előttem, nyitni fog nekem egy másik ajtót. És megtette. Erre az ajtóra az volt írva: „anyaság”, mellyel ő a korábbi életformámmal szemben egy egészen más körülményrendszerbe állított, és megálltam benne a helyem. De csakis vele.

Pedig ekkor még nem vettem őt komolyan. Változásra késztetett, és én változtam.

Aztán amikor elérkezettnek látta az időt, álmokban jelezte jövetelét felém. Az elsőben az ablakom alatt állt egy magas, korhadt fa, majd jött egy erős szél, amely a faágakat porszemekként taszította a mélybe. Napokig a hatása alatt voltam ennek az álomképnek, mert azt az üzenetet hordozta, hogy le fog bennem bomlani a személyiségem addig működő struktúrája, és egy egészen új épül majd helyette, és nekem ezzel az új énemmel kell majd együtt élnem. Be is következett. A régi énem mintha kizuhant volna belőlem, és a helyén egy hatalmas, fájdalmas űrt éreztem a mellkasomban. Nagyon erősen hiányzott onnan valami. Hát ez lett az a hely, ahová ő, Isten akart beköltözni.

És én beengedtem.

Majd egy másik álomban értésemre adta, hogy szüksége van rám itt a földön. Ebben az álomban a nagymamám falusi házának ajtaján benyitva egy hatalmas és vakítóan fehér terembe kerültem. Remegve feküdtem a földön, mint egy újszülött, amikor a felsőtestem emelkedni kezdett a fény felé, és én boldogan és bátran mentem arra, ahol Isten lakik, a menny felé. Felszabadító és örömteli érzés volt közeledni hozzá egészen addig, amíg meg nem éreztem hatalmas tenyerének nyomását a lábfejemen, amiként akadályozza, hogy hozzá juthassak. „Még maradnod kell – mondta –, de meg kell tudnod végre, hogy én vagyok.” Majd ott hagyott a földön, és legközelebb akkor találkoztunk, amikor azt súgta a fülembe, hogy „Fuss!”.

Végül addig futottam, amíg rá nem találtam.

Soha többé nem váltunk el. De mintha mindig is együtt lettünk volna! Mi mindig is beszélgettünk! Ő mindig is szólt hozzám, és én folyton rá gondoltam. Jézusra, akit mindig is ismertem. Csak nem szólítottam a nevén. Viszont egyfolytában beszélgettünk. De hiszen én akkor gyerekségem óta szüntelenül imádkozom!

Megosztás