Pavelcze László, a 26 évvel ezelőtt Fejér vármegyében alapított Baptista Szeretetszolgálat veszélyhelyzet-kezelési igazgatója a legszebb nemzeti ünnepen, augusztus 20-án Székesfehérvár díszpolgára lett.

Pavelcze Lászlót ritkán látni civilben, általában egyenruhát visel még akkor is, ha éppen nem valamilyen feladatát végzi
Fotó: Tihanyi Tamás / FMH

Bár élete során volt olyan időszak, amikor elköltözött a vármegyéből, igazán mindig székesfehérvári maradt még akkor is, ha jelenleg Pákozdon él, ahol a segélyszervezet logisztikai központot üzemeltet. Nehéz lenne megszámolni, hogy pályafutása során hányszor kockáztatta az életét, mint ahogy azt is, hány ember sorsán segített. Jó néhányan neki és bajtársainak köszönhetik az életüket. A világsajtót bejárta az a felvétel, amikor elsírta magát a törökországi földrengés helyszínén, ahol hét embert mentett ki a romok alól a csapattal. A vármegye napilapja az elmúlt évtizedek során több bevetésén is vele volt, a kárpátaljai árvíztől a délkelet-ázsiai cunami után Afganisztán pokláig. Láttuk, milyen világ ez, mennyire sokat kíván attól, aki ilyen küldetésben dolgozik.

– Milyen érzésekkel fogadta a díszpolgári címet?

– Semmiképpen sem kitüntetésként fogtam fel, inkább egy 35 éves pályafutás és annak a munkának az elismeréseként, amit közösen végeztünk el a társaimmal – mondta Pavelcze László, a HUBA Rescue24 mentőcsapat parancsnoka, a Baptista Szeretetszolgálat veszélyhelyzet-kezelési igazgatója a FEOL-nak. – Az sem titok, hogy amikor egy e-mailben értesültem a díjról, éppen Zalában jártam, együtt voltam a családommal, és igenis, egy kicsit megkönnyeztem. Azt hiszem, annál nagyobb megtiszteltetés senkit sem érhet, mint hogy abban a városban, ahol gyerekként felnőtt, ráadásul én elég renitens kölyöknek számítottam Székesfehérváron, díszpolgárrá választják.

­– Hogyan telt az a gyerekkor? 

– Azt gondolom, a mai gyerekekhez képest én csak egy eleven fiú voltam, amint azt a pedagógusok is megerősítették egykori iskolám évfordulós ünnepségén. A mi időnkben nem történhetett meg, hogy olyasmivel fenyegessük a tanárokat, hogy majd apám bejön és rendet tesz. Én örültem, ha apám és anyám a közelébe sem jött az iskolának, mert az ostor mindig rajtam csattant a végén. Eleven gyerek voltam, az biztos, ha egypár barátommal együtt a mi nevünket kimondták, akkor a pedagógusoknak már nem kellett fodrászhoz menniük, a dauer biztosan megjelent magától a hajukban. Nem ártatlan kisgyerekek, inkább amolyan igazi rossz kölkök lehettünk.

– Nem gyakran látjuk öltönyben, igaz, az ünnepségen azt viselt, de általában egyenruhát hord. Mikor dőlt el, hogy amolyan egyenruhás ember lesz önből?

– Először a mentőket választottam, annak idején náluk lettem egyenruhás. Bár ha belegondolunk, én korábban a kórházban is mindig adtam arra, hogy tiszta és vasalt legyen a fehér ruhám. A mentőszolgálatnál akkor még a fekete ruhát viseltük, aztán úgy hozta az élet, hogy minden szakterület, amit megtanultam, valamilyen módon kapcsolódott az egyenruha viseléséhez. Ennek köszönhető ez. Az ünnepség előtt egyébként megkérdeztem, mit várnak, miben jelenjek meg, és azt válaszolták, azt szeretnék, ha öltönyt viselnék. Így került rám a fehér ing és a nyakkendő. Nagyon felemelő pillanatot éltem át, amellett, hogy ezúttal nem csavarták meg a lelkemet.

 Klupács Péterrel indították el A Hős benned van elnevezésű programot. Péter Törökországban is együtt volt vele
Fotó: Tihanyi Tamás / FMH

– Mire gondol?

– Mindenki tudja, hogy nagyon el tudok érzékenyülni. Egyébként ennek Szenczy Sándor, a Baptista Szeretetszolgálat alapítója volt a legnagyobb mestere, aki pontosan tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy könnyek gyűljenek a szemembe. Szerencsére ezen az átadóünnepségen nem kellett sokat beszélnem, bár Székesfehérvár engem úgy szokott meg, hogy beszélek, hiszen a tűzoltóság szóvivőjeként is dolgoztam. De az embernek saját magáról, a saját érzelmeiről mindig nagyon nehéz szólnia. Ám ezúttal nem volt ilyen feladat, most csak át kellett vennem a kitüntető címet.

– Ha már az elérzékenyülést szóba hozta. A fél világ látta, amikor könnyekre fakadt a törökországi földrengés helyszínén. Az miért történt?

Novák András barátom azt nagyon jó pillanatban kapta el. De ha valaki visszanézi azt a videót, láthatja, hogy amikor elsírom magam, még a kezemen van a munkáskesztyűm. Kivittük a kislányt a romok közül, befektettük az autóba, és elláttam a kis kezét. Aztán már visszahúztam a kesztyűt, hogy megyek újra dolgozni, de Novák András ragaszkodott ahhoz, hogy megcsinálja azt a riportot. Már a kérdésnél megbicsaklott a hangja, megláttam a szeme sarkában egy könnycseppet, és ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy az én agyam is egyfajta önvédelmi reflexbe váltson. Megszűnt az, hogy Törökországban vagyok, a saját gyerekeimre gondoltam. Az emberek azt látták, hogy elsírom magam, de a lelkembe nem láttak, mert bár nagyon örültem annak, hogy kimentettük azt a két török kisgyereket, ettől függetlenül apa és nagypapa vagyok, olyan ember, aki érez. És ezt vállalnom kell. Ha valaki nem tudja vállalni az érzelmeit, annál komoly pszichés problémák lehetnek.

– Egyidőben máshol élt, aztán visszatért a vármegyébe. Merre volt az a vargabetű?

– A speciális mentés mellett csináltam a szóvivőséget Székesfehérváron. Az a munka azért maradt abba, mert elköltöztem Szigetszentmiklósra, de én akármilyen médiumban jelentem meg, mindig a fehérvári Pavelcze László maradtam, mindig a fehérvári speciális mentő. Aztán létrejött a Rescue24. A nevem összefonódott a várossal, ezért is nagyon megtisztelő ez az elismerés.

A törökországi földrengés után az általa irányított csapat hét élő embert emelt ki a romok alól
Fotó: Baptista Szeretetszolgálat

– Néhányszor már megpróbáltuk összeszámolni, hány bevetésen van túl. Most tudja?

– Egészen pontosan tudom, a törökországi volt a hatvannyolcadik nemzetközi bevetésem. Mindegyiknek megvolt a tanulópénze, mindegyiknek meglett a tanulsága. Felelősségre vonni sem engem, sem a csapatomat nem kell, nagyon nagy örömömre szolgál, hogy még egyetlen embert sem veszítettem el a munkám során. A legfelkavaróbbaknak a törökországi földrengések utáni mentések bizonyultak. Érdekes a számmisztika, mert annak idején is hét élő embert találtunk meg, és most is hetet. Bár visszahallottuk már, hogy ezek nem valós számok. Megnyugtatok mindenkit, hogy videóval, GPS-koordinátákkal, a helyi hatóságok igazolásával állítom ezt, hét embert emeltünk ki mi, a magyar Rescue24 csapata, és tizenegyet találtunk. Senki másért nem tudunk és nem is akarunk felelősséget vállalni, senki nevében nem akarok nyilatkozni, a számok mindenkinek a saját lelkiismeretére vannak bízva. Mi minden megmentettről készítettünk videót és fotót, de mivel nem vagyok felhatalmazva arra, hogy ezeket közöljem, ezt egyelőre nem is teszem meg. Ha majd ennek is eljön egyszer az ideje, biztos lehet benne mindenki, hogy nagyon büszkén bemutatom őket, mert ez nem Pavelcze Lászlóról, hanem nagyon sok bajtársam nagyon sok munkaórájáról szól.  

– Hét életet mentettek Törökországban, de az nem tudható, hány élet menekül majd meg a program segítségével, amit Klupács Péterrel indítottak, ami újraélesztésre tanítja a gyerekeket, fiatalokat, bárkit. Mit tapasztal, megfelelő az érdeklődés?

– „A Hős benned van” elnevezésű program folyamatosan fut, egész nyáron táborokat látogattunk, szeptembertől pedig elsősorban oktatási intézményékbe megyünk. Volt már konferencia, ahol szintén bemutattuk a legfontosabb teendőket. Kaptunk már olyan visszajelzést, hogy ottjártunk után néhány nappal az egyik iskola tanári szobájában már szükség volt erre a tudásra. Igaz, nem tudták megmenteni ott és akkor azt, aki rosszul lett, mert nem lehet mindenkit megmenteni. De ha nem teszünk, nem próbálunk semmit sem tenni, az a legrosszabb. Azok, akik egy ilyen eset után este becsukják a szemüket, lelki nyugalmat lelnek, mert okkal érezhetik úgy, hogy ők mindent megtettek egy másik emberért.

Gyermekeivel a kitüntetés átadása után a székesfehérvári Szent István téren
Fotó: Pavelcze László képei közül

– Közös barátunk volt Szenczy Sándor, aki Fejér vármegyében alapította meg a Baptista Szeretetszolgálatot. Vajon most mit gondolhat önről?

– Biztos vagyok abban, hogy büszke. Nagyon sokszor tudom, érzem, hogy ott van az óvó-védő keze a csapat tagjain. Több olyan elveszített barátom van, aki folyamatosan felbukkan a gondolataimban. Amikor ezt a díjat, felterjesztést megkaptam, azonnal az futott át az agyamon, hogy tulajdonképpen elsősorban a mentőcsapatom tagjainak köszönhetem ezt az elismerést, de ebben a kitüntetésben Szenczy Sándor tevékenysége is benne van. Amikor megismerkedtünk a Külügyminisztérium egyik értekezletén, még a koszovói válság idején, azonnal rájöttünk arra, hogy tulajdonképpen két egyforma bolond ember vagyunk mi.

Cser-Palkovics András polgármesterrel a nemzeti ünnepen, a díjátadón
Fotó: Nagy Norbert / FMH

– Ma Pákozdon lakik. Mindig nagy családot szeretett volna?

– Nem zárkóztam el soha előle, de nem is terveztem ezt. Nagyon jó érzés volt, amikor a gyerekeim körülvettek az ünnepség után. Egyedül az elsőszülött nagylányom nem tudott eljönni, de a nevelt nagylányom igen, és beállt a gyermekeim közé. Számít az a 17 év, ameddig a nevelésében részt vettem, és azt hiszem, tettem is hozzá, mert látom. A nagyok szeretik a kicsiket, a kicsik szeretik a nagyokat, így teljes az életem. Megtisztelt a korábbi feleségem is az ünnepen, együtt örült a jelenlegi párommal, a mostani családommal. Embernek kell maradni minden körülmények között, ez a legfontosabb.

– Ha jól emlékszem, nyolcan álltak oda ön mellé, a nagyobb és a kicsi gyerekek. Mit szólnak, amikor megszólal a telefon, és kiderül, hogy ismét indulnia kell valahová, valamelyik természeti katasztrófa helyszínére?

– A picik ezt még nem nagyon érzik, még ennek a kitüntetésnek sem látják a lényegét, de a nagyok büszkék. Tudom, hogy ha kell, ők is rendelkezésre állnak: Bendegúz az orvosi egyetem második évét kezdi, ő ezért nem nagyon tud jönni bevetésekre, mert egy hetet sem szabad kihagynia a tanulásból. A kisebbik nagyfiam a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet kezdte el katonai logisztika szakon, Luca nagylányomnak két kicsi babája van, azaz ő is le van kötve. De aztán ha lehet, mindegyik picit megpróbáljuk úgy felnevelni, hogy egyszer majd a mentőcsapat létszámát bővíthessék, ha szükséges.

A földrengés sújtotta területről hazánkba érkezett török gyerekekkel
Fotó: Pavelcze László képei közül

Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!


Köszönjük!

Köszönjük mindenkinek, aki idén a baptisták társadalmi szolgálatát támogatta adója 1+1%-ával!