Az Úr 1674. évének nagycsütörtök estéjén kondult még néhányat mély, lassú hangján, aztán mint már annyiszor az élete során, felfoghatatlan módon egy láthatatlan erő vagy inkább akarat tépte ki a helyéről. Szemvillanásnyi volt csak az idő, míg nagy zökkenéssel az Örök város – ahogy Tibullus római költő nevezte el a hét dombon épült Tiberis-parti várost – egy kijelölt pontjára érkezett. Ő maga is csak ott vette észre, hogy szokatlan módon, de ezúttal egy kéretlen útitársa is akadt a Késmárkon diákoskodó Kopeczky Mihály személyében, aki tágas, jóllehet igencsak huzatos és visszhangos belsejében helyet foglalva tette meg az utat.

Másnap reggel a Szent Péterről elnevezett katedrális tornyában talált rá az ottani sekrestyés, és mikor kérdőre vonta a még akkor is kissé kába atyafit ottlétének hogyanjáról és mikéntjéről, hát egy teljesen életszerű, ennélfogva igencsak hihető választ kapott, eszerint Mihály úr annyiszor hallotta már otthon azt a mendemondát, hogy a „harangok Rómába mennek”, és hitte is, nem is, Rómába viszont mindig vágyott. Na, „egy próbát megér!” felkiáltással térde közé szorította a késmárki nagytemplom öreg harangjának a nyelvét, aztán jöjjön, aminek jönnie kell!

Jött is, illetve ment, és hát innen tudjuk mi is teljes bizonyossággal, hogy a harangok azon a napon tényleg Rómába mentek!

Persze nem mindegyik, mert akadt már akkor is néhány, amelyek egy viszonylag új hitbeli meggyőződés értelmében élénken protestáltak az utazás ellen, így aztán maradtak is a helyükön. Volt bennük persze egy kis nyugtalan, furcsa érzés, hogy talán mégis menni kellene azokkal, akikkel eddig minden felekezeti torzsalkodás nélkül, békén elütötték a tizenkettőt (meg amit csak kellett vagy lehetett, néha a harangozót is ideértve), de aztán az a sokat emlegetett „kemény nyak” végül megtette a hatását, oszt’ maradtak nyugton a tornyukban.

Pár évvel ezelőtt a brugge-i harangtoronyban, közvetlenül az ott lakó, erős acélhálóval körbevett nagyharang mellett tapasztaltam meg, hogy mekkorát képes szólni egy ilyen alkotmány, ha igazán nekifog! Az élmény feledhetetlen, és az is, ami azóta gyakran visszaszökik a gondolataim közé.

A harangok okkal vannak, és okkal vannak ott, ahol vannak: nem jövés-menésre szánták őket, és nem is készülnek ők sehová!

A brugge-it keretező háló sem azért van ott, hogy a szökésben megakadályozza a bő torkú nagy hangút.

Ébreszteni vannak, ünnepre vagy gyászra hívni, emlékeztetni az IDŐ-re, hogy egyáltalában létezik, és múlik is – de vajon „telik-e?” –, magunk helyett is megfogalmazva itteni mulandóságunkat, mely mégis az örökkévalóságba vezet át. Minden modernség és a rémisztő tempójú folyamatos változás között régről itt maradt felkiáltójelként kongatják talán még érthető üzenetüket. Mert ha egyhangú, sokaknak már unalmas kolompolásnak is tűnik, azért amit mondanak, arra szükségünk lehet! Pusztán a létezésük, szavuk vagy éppen némaságuk egyfajta tanúságtétel korunk magába feledkezett embereinek.

Amikor nekifogtam ezeket a sorokat megírni, volt egy döntésem: jót, szépet, előremutatót fogok papírra vetni. Hogy ez csak részben sikerült, az nem az én lelkem borongós tükörképe! Mert szeretem ezt a világot, az életet, és hiszek a Krisztus egyszeri, de mindenre elég győzelmében, és várom nagyon azt az országot, melyet Krisztus készített az őt szeretőknek. És ha csüggeszt is olykor, amit látok, az inkább csak a reménységemet és bizalmamat kezdi formálni, erősíteni.

Goethe szerint „A világ repedt harang: zörög, de nem cseng”. Jóllehet a mi korunkban már egy háború esetén nem sorozzák be a harangokat (talán), és nem születnek újjá valamilyen lövedék formájában, de lelkünk mélyén akkor is érezzük, hogy ilyenkor valami megváltozik a szavukban. A „repedt világ” hamissága zörög bennük.

Az, hogy hiába kiáltják annyian: béke, biztonság, jólét, fejlődés, de még sincs valami (semmi?) a helyén, és ami úgy is látszik, az is ferde, kificamodott, üres vagy ami az ürességnél is rosszabb: beteg és romlott a tartalma.

De „azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett”. És látjuk, van mit keresnie, mert szinte semmi és senki nincs már a helyén, és ez maga az elveszettség! Nem lenne nehéz munka összeszedni és megfogalmazni ennek az elveszettségnek a mibenlétét. Ami nehezebb, de fontosabb, hogy hagyjam végre magam megtalálni!

A kétezer évvel ezelőtt elárult, megtagadott, kigúnyolt és káromolt, véres húscafattá korbácsolt, megfeszített Emberfiára gondolok: meg a homlokára nyomott töviskoronára, a kisorsolt köntösére, az egyre erőtlenebb szavaira, melyek mind-mind az én jövendő dicsőségem zálogai. A megrendült földre, az elsötétült égre, a meghasadt templomkárpitra és a hitetlenül is hitet valló századosra:

„Bizony, Isten Fia volt ez!”

Most ismét húsvét van! Nagy ünnep, örömnap!

De mégis annyira elkelne most nekünk is egy angyal, aki lábaival harangozva üldögélne az elhengerített kövön, és a fülünkbe harsogná az üzenetet: „Tudom, kit kerestek; de nincs itt, mert feltámadt! Ne keressétek a holtak között az élőt!”

A hitnek nem kell igazolás. Csak találkozás, mint az emmausi lógó orrú tanítványoknak. Mert mint feltámadása után akkor is, most is már azokon az utakon jár, amelyekre mi tévedtünk rá, és oda jön, ahol fellelhetőek vagyunk. Ma is megtöri a kenyerünket, és csendesen belép a zárt szobáink falán, hogy végre ráismerjünk:

„Én vagyok, ne féljetek!”

Ez a mi reménységünk, ezt kongatják itthon maradt harangjaink!

^{Photo by Jametlene Reskp on Unsplash}