„Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok, és mindenkor minden könyörgésemben örömmel imádkozom mindnyájatokért.” (Fil 1,3–4)

Gyermekkoromban a fenti kérdést sosem tettem fel édesanyámnak. Talán nem is illett. Az utóbbi hónapokban viszont – amikor már felnőttek a gyermekeim – a kérdés többször elhangzott a részükről. És szembesített: mik a legfontosabb üzeneteim a gyermekeim számára? Mert van, aminek a fontossága az évek múlásával sem változik, miközben a szülő-gyermek kapcsolat érik, átalakul, ahol fokozatosan kölcsönössé válik az öröm és az aggódás, a büszkeség, a féltés a gyermek és a szülő között. Mert ez így van jól.

Büszke vagy rám, anya? – hangzik el újra és újra a már felnőtt gyermek kérdése. A válasz pedig csak igenlő lehet. Hisz napról napra szemmel láthatóan új és új tudások, képességek nyílnak ki, amelyeknek a magvait szülőként próbáltuk táplálni, de most szárba szökkennek és sokszor váratlan meglepetéseket szereznek, ahogy a gyermekben bontakozik ki a felelős személyiség, ahogy az életenergiák új és új utakat keresnek – persze a saját útjukon. Anyaként pedig csak gyönyörködöm, hogy Isten mennyi csodáját láthatom meg azokban a már huszonéves gyermekeimben, akikért végtelenül hálás a szívem.

Büszke vagy rám, anya? De miért kérdezik? Az eszükkel tudják, a szívükkel tapasztalják, hogy minden eredmény, amit napról napra elérnek, ugyanúgy öröm, és minden kudarc, csalódás ugyanúgy fájdalom, mint az első léptek, az első szavak voltak, az első biciklizés öröme, kudarca, az első balesetek, betegségek, az első bizonyítvány…

Mi változott meg mára? A gyermekek és fiatalok világában soha nem látott fontosságúvá váltak az érzelmi stabilitást segítő kapaszkodók: a családon belüli nyílt kommunikáció érzelmi szinten is, a bátorítás, az elismerés, a „szeretlek” kimondása, az érzelmi támasz biztosítása a jövője miatti bizonytalanságban lévő fiatal felé.

Én is tanulom, hogy – már kérdés nélkül is – gyakorta mondjam: Fiaim! Lányaim! Szeretlek benneteket! Büszke vagyok rátok!