Az Efezus 4,1-ben, majd a 4,4-ben arról az elhívásról vagy misszióról olvasunk, amire elhívattunk mindazokkal együtt, akik osztoznak reménységünkben. Vagyis minden hívő megkapta a kiengesztelés szolgálatát, ami által Krisztus nevének nagyköveteiként meg kell győznünk az embereket, hogy engesztelődjenek ki Istennel (2Kor 5,18–20).

Bármilyen közös misszióhoz szükség van egy egységes csapatra, akik a legnagyobb összhangban és rendben dolgoznak együtt. Gondoljunk csak egy orvosi csapatra, akik egy komoly műtétre készülnek. Az a küldetésük, hogy megmentsenek egy életet, és ehhez szükség van általában egy sebészre, jó néhány asszisztensre, valakire, aki gondoskodik az orvosi felszerelésről, egy aneszteziológusra, egy helyettes aneszteziológusra és egy nővérre. Ennek a csapatnak minden tagja egységben és egymással összhangban fog dolgozni, minden egyes tag a maga szerepében, egészen addig, amíg az operáció le nem zajlik.

Mi történne, ha az orvosi csapat a műtét kellős közepén egyszer csak elkezdene azon vitatkozni, hogy most akkor melyik protokoll szerint is haladjanak tovább? Ha órák telnének el így, miközben nem közelednének egymáshoz az álláspontok? Vagy mi történne, ha e miatt a vitatkozás miatt a felszerelésért felelős ember a saját munkáját nem végezné elég körültekintően? Vagy ha a sebész műtét közben úgy döntene, hogy ő most elmegy?

Ha ezek közül bármelyik megtörténne egy nagy figyelmet igénylő operáció alatt, akkor ebbe a beteg akár bele is halhatna, és az orvosi csapatot vonnák felelősségre. Sajnálatos módon ahelyett, hogy egy nagyobb csapat részének tekintenénk magunkat, akik egy közös ügyért küzdenek, hogy tanítványokká tegyenek másokat, mi keresztények sokszor egymásnak esünk és megtörjük az egységet, mert nem fogadjuk el azt a sokszínűséget, ami köztünk van. Ahogy Marcos Vidal, a zeneszerző megfogalmazta:

„Vannak, akik hisznek a próféciákban, míg mások nem; vannak, akik a hitet hirdetik, míg mások a szeretetet; vannak, akik nyelveken szólnak, míg mások az erényeikkel dicsekednek; mindeközben pedig a világ anélkül pusztul el, hogy látta volna a világosságot.”

Abban, hogy Isten missziója megvalósuljon, nem vagyunk nélkülözhetetlenek, Isten mégis abban a kiváltságban részesített bennünket, és azt a parancsot adta nekünk, hogy legyünk ennek a missziónak a részesei. A Jn 17,18-ban Jézus ezt mondja:

„Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba”.

Minden kereszténynek van küldetése: azért kell küzdenie, hogy az emberek higgyenek Jézus Krisztusban, és ez által a hit által életük legyen az ő nevében. Ez a küldetés kötelező érvényű, transzcendens és Isten népének minden egyes tagjára vonatkozik. Az egység Isten népén belül nem opcionális vagy alternatív. Az elveszetteket el kell érnünk. A sátán pedig mindig azon igyekszik, hogy elpusztítsa azt az egységet, amire Jézus vágyik: hogy a hívők egyek legyenek, ahogyan ő is egy az Atyával (Jn 17,21).

Bárcsak félretennénk felekezeti különbözőségeinket, egymástól eltérő véleményeinket és szokásainkat! Bárcsak egységben válaszolnánk elhívásunkra, hogy mint egyház betöltsük küldetésünket: hogy a megváltás és a Jézus Krisztusban rejlő örök élet örömhírét elvigyük az elveszetteknek!

Natanael Montes

Hálaadás:

• Köszönjük, Urunk, hogy abban a megtiszteltetésben részesítesz minket, hogy a világon a legjobb társaságban dolgozhatunk. Köszönjük elhívásodat, tanításodat és bátorításodat a szükség idején.

Bűnvallás:

• Bánjuk, hogy nem tettük meg a magunk részét, és így nem valósítottuk meg hűségesen azt az elhívást, amit ránk bíztál.

Könyörgés:

• Kérünk, segíts letenni azt, „ami a miénk”, és helyette inkább az egyetemes egyház javát szolgálni. Segíts nekünk azzá az egységes egyházzá válnunk a misszióban, amit te elterveztél a számunkra.