Számomra ezen a világon a legnagyobb ajándék és a legnagyszerűbb lehetőség, hogy Isten kiválasztó kegyelme folytán az ő munkása lehetek. Nincs, ami ezt indokolná, nem tudom és nem akarom megmagyarázni. Folyton érzem és tudom, hogy nem vagyok rá méltó. Lehajló szeretete által azonban mégis így döntött, és ez a szent hívás végezte el bennem, hogy kezdettől a mai napig hivatásomnak tartom az Isten országáért végzett szolgálatomat. Voltak kényszerhelyzetek és körülmények, amelyek megpróbáltak letéríteni erről a szolgálati útról, de aki elhívott és kiválasztott, a rám árasztott szeretetével és hatalmával megoltalmazott, elhárította az ellenerőket, és még a jelenlegi állapotomban is arra bátorít, hogy maradjak hű a küldetéshez. Legyen áldva érte az ő dicső neve!

Lelkipásztornak lenni nem cím- és rangkérdés nálam. Első számú példaképemtől, édesapámtól ezt úgy tanultam és úgy vettem át, hogy mi „lelki munkások” vagyunk. Egyszerű értelmezés szerint ’a munka nem egyéb, mint az embernek szükségletei kielégítésére irányuló, tudatos, célszerű tevékenysége’. Nálam a munka Istentől kapott méltóság, szent megbízatás, tudatos és célszerű, folyamatos tevékenység, melyben szeretném azt megvalósítani, hogy a megváltó Jézus hűséges és megbízható munkatársának bizonyuljak életem végéig.

Mivel a teljes életemet odaszántam a szolgálatra, mi sem természetesebb annál, hogy az „alkalmazó” gyülekezet anyagi juttatást ajánl fel a náluk beiktatott lelkipásztor és családja számára. Az összeg meghatározásában nekem sohasem volt aktív szerepem. Elégedetten fogadtam a munkámért felajánlott ellenszolgáltatást. Mivel többnyire az a létminimumszinten mozgott, természetes dolog volt nálunk, hogy a feleségem megtartotta polgári foglalkozását.

Ennek ellenére hálás lelkülettel kijelentem, hogy lelkipásztori szolgálatom első számú munkatársa – mind e mai napig – átadott életű feleségem volt és maradt. Gyülekezeteinkben a nagyobb létszámot mindig a nők és a gyermekek alkották. Ebből adódott az igény, hogy ennek a többségnek női munkásra, „szolgatársra” volt igénye és szüksége. Hiszem, hogy jutalma bőséges lesz a mennyekben is, mint ahogy közös életünk során szintén ezt tapasztaltuk bőkezű Édesatyánk részéről.

Közel másfél évszázados története van immár a magyar baptista közösségi életnek. Mi sem természetesebb, mint hogy a növekedés szabályai szerint kialakultak a gyülekezeti belső törvényszerűségek és a hivatalosan megfogalmazott szabályzatok. Ezek értelmében a lelkipásztor mellé és mögé felsorakoztak apránként a segítő erők, a munkatársak, akik nélkül nem jöhetett volna növekedés, valamint az anyagi és egyéb szolgálati lehetőségek vonalán jelentkező gazdagodás.

Az új missziós állomásokon szükséges volt, hogy legyen igeszóló, igemagyarázó. Ha a pásztor nem lehetett jelen helyben, úgy történt, mint a családban. Ha az édesanya más elfoglaltsága vagy távolléte miatt nem tudott otthon főzni, ilyenkor valamely családtagnak kellett helytállnia azon a területen.

Az újszövetségi példa szerint voltak evangélisták, diakónusok, presbiterek, és így folytatódott a közösség növekedése. Az „elöljáróság” mennyire ismert testület, sőt „jelenség” baptista múltunkban. Visszagondolok azokra a gyülekezetekre, ahol pásztori szolgálatot végezhettem. Egy jó elöljáróság a körzet és a gyülekezet motorja tudott lenni. Persze a „fékpedált” is az elöljárók nyomták. Általánosságban azt mondhatom, hogy nagyon konstruktív testületek voltak az „elöljáró” munkatársaim. A sebeimet pedig nem csak nekik köszönhetem. Egyetlenegyszer fordult elő velem, hogy a gyülekezet vezetősége eltávolított az ottani gyülekezeti szolgálatomból. Ehhez azonban az akkori ateista rémuralomnak is sok köze volt. Közben sok mindent megtanultam, és az Úr nem ejtett ki a kezéből.

A mindenható Isten rendkívüli, kegyelmes adománya számomra, hogy egész életemet gyülekezetekben és gyülekezetek által éltette, virágoztatta, gyümölcsöztette. Ezeknek a nyitott és védett „otthonoknak” kívánok köszönetet mondani, amikor az ajándékozó és oltalmazó személyeknek mondok köszönetet, hálát és dicséretet ezzel az emlékező írásommal.