Izrael korai történelmétől kezdve – a politeista környezet bálványáradata közepette – folyamatosan problémát jelentett a kiválasztott népnek az az egyedülálló tény, hogy Izrael Istene szellemi lény, és még az emberi kézzel történő megformálása is tilos.
Hogy mekkora gond volt ez Izrael hitvilágában, arra egy eklatáns példa az aranyborjú készítésének története. Ha Istent magát nem, hát legalább a szolgáját, illetve a képviselőjét állandóan a maga körében akarta tudni a nép. És ha Mózesnek az Isten hegyéről történő megérkezése akár csak késedelmet szenvedett is (az ő toleranciájukhoz képest), akkor megtörtént a – jelentős anyagi áldozatot is követelő – bűnös, „istenpótlási” kísérlet (2Móz 32). Ezzel is tanújelét adta Isten népe, hogy kizárólag szellemi létformájú Istenének láthatatlansága szinte megoldhatatlan nehézséget okoz számára.
Ezt látva páratlan lépésre szánta el magát az Atya: a Szentháromság másik személyét, a Fiút – aki öröktől fogva mindeddig szellemi létformában élt – testet öltött állapotban küldte el a földre Izrael és az egész világ üdvözítése érdekében. Ezzel úgyszólván „láthatási mankót” kapott Isten népe, hogy néhány évtizedig (különösen a közel hároméves szolgálati időszakban) részese legyen annak a csodának, amit az Úr Jézus így fogalmazott meg: „Aki engem lát, látta az Atyát” (Jn 14,9), vagy amit János evangéliuma prológusának zárómondatában így olvashatunk: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.” (Jn 1,18)
Ez az időszak azonban két szempontból is csupán átmeneti volt. Nem változtatott ugyan azon az általános alapelven, hogy hitben kell járnunk és nem látásban (2Kor 5,7), azonban mielőtt az Úr Jézus mennybemenetele által visszatért volna eredeti szellemi létformájába, kortársai még kaptak egy rövid átmeneti időszakot, vagyis a feltámadás és a mennybemenetel közötti negyven napot.
Másrészt azért is nevezhetjük ezt átmenetinek, mert az evangéliumok tanúsága szerint úgy tűnik, hogy az önmaga létformáját teremtő hatalommal változtatni képes és kész Megváltó néha a fizikalitás dominanciájával élt (evett és ivott – Lk 24,42–43), máskor viszont szellemi létformája került előtérbe (például átment a zárt ajtón – Jn 20,19).
Ez az időszak – bár nem volt könnyű a szűkebb és a tágabb körű tanítványi csoport számára sem – egyrészt bizonyította a nagypéntek előtti és a húsvét utáni Jézus személyazonosságát, másrészt pedig készítgette őket a korábbi bejelentésének későbbi elfogadására: „Jobb néktek, hogy én elmenjek…” (Jn 16,7)
Eme átmeneti negyven napot követően érkezett el az a pillanat, amikor a fizikai létformájának teljes megszüntetésével és az eredeti szellemi létformájának újbóli teljes és végleges felvételével együtt járó mennybemenetel bekövetkezett.
Eddig boldog lehetett az a Tamás is, aki látott (mert láthatott) és (így) hitt, a mennybemenetelt követően azonban kizárólag a hit útját járhatják Jézus követői. Az evangéliumi történések után keletkezett apostoli levelekben ugyan állandó utalások emlékeztetnek a testben földre érkezett és itt végül önmagát a golgotai keresztre adó, illetve a halálból feltámadó Megváltóra, emellett azonban – főként a krisztológiai témájú levelekben (például Efezus, Kolossé) – a mennybe ment Krisztusról is bőséges tanítást nyerhetünk.
Az Úr Jézus létének fent említett három periódusa (a preegzisztens, egzisztens és posztegzisztens állapot) az emberi logika számára talán nagyon különbözőnek minősül, azonban például a páli Krisztus-himnuszban (Fil 2,5–11) az apostol „egy lélegzetre” szól az eredetileg mennyben lévő, azután földre jövő, majd a mennybe visszatérő Jézus Krisztusról. Teszi ezt azért, mert Jézus létformabeli váltásai nem jelentenek az apostol számára áthidalhatatlan nehézséget, mivel őt a teológiai kontinuitás bizonyossága vezéreli.
A mennybemenetel után már csak egyetlen, de nagyon fontos esemény következik, amely az Újszövetségben kiemelt hangsúlyt kap. Ez pedig az Úr Jézus második eljövetele, vagyis visszajövetele. Ennek célja, a megváltás művének záróakkordjaként, az általa megígért büntetés és jutalmazás (Mt 25,32–46).
„Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.”
(ApCsel 1,11b)
