A Szentírásban így olvassuk…

„hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus…” (Ef 4,15)

Az apostoli tanítás alapján az Isten igazsága elválaszthatatlan az ő szeretetétől. Ez azt is jelenti, hogy egyik a másik rovására ki nem játszható. Azaz nem hivatkozhatunk a szeretetre az igazság elkendőzése mellett, ugyanakkor nem lehetünk kegyetlenek, önigazak sem a szeretetet elhagyva, csupán a hideg igazságot előtérbe helyezve.

Isten igéje világosan tanít arról, hogy a bűn (célt tévesztett állapot és az abból fakadó hozzáállás, indulat és tettek) elválasztja az embert Teremtőjétől. Pál apostol egy nem teljes „bűngyümölcs”-listát tár elénk a Galatákhoz írt levelében:

„A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás; irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban is mondtam, akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát.” (Gal 5,19–21)

Amikor az igazságot kimondjuk, nem járunk el bölcsen, ha azt egy-egy konkrét bűnt hangsúlyozva tesszük, hiszen a cselekedet a szív romlott állapotának gyümölcse, ahogy erre a názáreti Jézus tanításában rámutat:

„Ami azonban kijön a szájból, az a szívből származik, és az teszi tisztátalanná az embert. Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és az istenkáromlások. Ezek teszik tisztátalanná az embert.” (Mt 15,18–20)

Szomorú azzal szembesülnünk, hogy az igazság önmagában az ember szívét nem tudja megjobbítani. Ehhez Isten, a mennyei Atya megbocsátó, megváltó és megmentő szeretete szükséges, amit ha a bűnbánó személy hittel elfogadva szívébe zár, változást, új életet hoz létre lényének legmélyén. Így válik „új teremtéssé”, azaz bensőből induló, Isten igazságához igazodni vágyó motiváció hatja át, melyet az Istentől személyesen megtapasztalt megváltó szeretet táplál. Az a felismerés, hogy Isten Fia, Jézus Krisztus érte, miatta és helyette szenvedte el a kereszthalált, hogy őt megváltsa annak következményétől, az örök haláltól, és így helyreállíthassa kapcsolatát Teremtőjével.

„Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Kor 5,17)

Felmerül a kérdés:

Rendben, ezt értem, de mi a teendő akkor, ha a keresztény közösségen belül szembesülünk magukat kereszténynek valló emberek életében olyan életfelfogással, tettekkel, melyet cselekvőkről a Szentírás azt mondja:

akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát.

Amennyiben én magam az adott közösséghez tartozom és meggyőződtem a helyzet valóságáról, akkor az Isten igazságát ismerve és szeretetétől felhatalmazva köteles vagyok a magát kereszténynek valló testvéremet figyelmeztetni és jóra, megtérésre buzdítani. Lényeges, hogy Isten igéjének evangéliumi tanítása, és ne hagyományok, szokások, emberi elvárások alapozzák meg a testvérünk felé való szolgálatunkat, melynek egyedül helyénvaló motivációja a Krisztustól személyesen megtapasztalt és tanult megmentő szeretet lehet.

„…hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.” (2Tim 4,2)

Mit tegyünk, ha keresztény testvérünk nem akar változni, megtérni?

A társadalmunkat egyre inkább átható önzés és közöny nem áll meg a gyülekezetek ajtajában. Ez a szellemiség teret kíván magának keresztény közösségeinkben is, ha engedjük.

Mit is jelent kereszténynek lenni? Kultúrát, szabályok és szertartások gyakorlását? A válasz az Ige tanítása szerint egyértelmű nem! Még akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy a keresztény tanítás befogadása jelentősen befolyásolja a kultúrát, társadalmat, közéletet stb. A Biblia alapján azt nevezhetjük kereszténynek, aki megtérve (énközpontú életéből Isten felé fordulva, hitét Isten Fiába, Jézus Krisztusba mint Megváltójába vetve) követi Jézus Krisztust (életpéldáját, tanítását), ha el is botlik, arra törekszik, hogy felálljon és Krisztus nyomdokaiba visszatérjen. A keresztény ember a szeretetteljes és Isten igazságához ragaszkodó helyreigazítást, még ha az fájdalmas is, hálásan fogadja. Előfordulhat azonban, hogy a személyes beszélgetések zsákutcába jutnak, így szükség lehet nálunk érettebb testvérek bevonására, ahogy Urunk erre tanít is bennünket:

„Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy-e el megkeresni az eltévedtet? Ha azután megtalálja, bizony mondom néktek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el. Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül… Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást.” (Mt 18,12–16)

Bármilyen megdöbbentő is lehet, de még ezek után is előfordulhat, hogy valaki annyira megmakacsolja magát, hogy nyilvánvaló bűneiből nem akar megtérni, nem kíván változni. Ugyanakkor ragaszkodik ahhoz is, hogy része maradjon Krisztus gyülekezetének (Krisztus teste – corpus Christi). Az ilyen esetekre nézve tanítja Urunk:

„Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt. Bizony, mondom néktek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is.” (Mt 18,17–18)

Hogyan is gyakoroljuk ezt az igazságot? Semmiképpen sem pellengérre állítva a romlottságot Jézus Krisztusnál jobban szerető személyt, hiszen Jézus mondja:

„Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat…” (Jn 14,15)

Hanem a gyülekezet előtt csakis szűkszavúan, a lényeget összefoglalva kinyilvánítjuk, hogy az adott személy nem kíván Krisztust követő életet élni, így maga döntött úgy, hogy elkülönül, kilép Krisztus gyülekezetéből, nem kapcsolódik Krisztus testéhez. Ahogy egy idős lelkipásztor tanította:

„Az intés mindig mentés célzatú Krisztus gyülekezetében.”

Ezzel együtt természetesen egyértelművé kell tenni a személy számára, hogy ezt a döntését nem tekintjük véglegesnek, és szeretettel, imádkozva gondolunk rá, és készek vagyunk segíteni neki, ha vissza kíván térni Krisztus útjára. Nehezíti a helyzetet, ha valaki tévtanokat hirdet, esetleg erkölcsi vétségre csábít a gyülekezetben olyanokat, akik erőtlenek, még fiatal keresztények. Az ilyen személlyel kapcsolatosan olvassuk:

„Ha valaki hozzátok érkezik, és nem ezt a tanítást viszi, ne fogadjátok be a házatokba, és ne köszöntsétek, mert aki köszönti, közösséget vállal annak gonosz cselekedeteivel.” (2Jn 10–11)

Álljon itt végül az Írás jóra buzdító üzenete, mely bátorítsa mindannyiunk szívét a szent, szeretetteljes és Istennek tetsző életre mindvégig:

„Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret. Mert még »egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik. Az én igaz emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem.« De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid 10,36–39)