A Jézus születéséről szóló történetben olvashatunk egy érdekes égi jelenségről, „csillagról”, melynek az volt a szerepe, hogy távoli földről elvezessen valakiket Jézushoz. Számtalan lehetséges magyarázat van arra, hogy ez miféle jelenség lehetett. Ebben az írásban az általam legvalószínűbbnek tartott magyarázatról lesz szó, melynek aktualitását egy 2020. december 21-én bekövetkező csillagászati jelenség adja. E rövid írás két könyvre támaszkodik: dr. Teres Ágoston Biblia és asztronómia, valamint Ponori Thewrewk Aurél Csillagok a Bibliában című könyvére. Akit a téma bővebben érdekel, annak szeretettel ajánlom a könyveket elolvasásra, korrekt, hozzáértő és objektív mindkét mű.

A régi szövegek fordításakor sok probléma léphet fel. Bár a Biblia történeteinek lényegi tartalmára minden fordító ügyelt, előfordulhatnak benne olyan részek, melyek nem adják vissza a történések teljes mértékű érthetőségét. Így van ez a betlehemi csillagról leírtakkal is. Olvassuk el saját Bibliánkból a Máté 2,1–12 igeverseit figyelmesen! Az elolvasást követően pedig olvassuk el a következő fordítást, amely a történet egyik legrégebbi szövegre alapozott, és logikailag leginkább tartalomhű megfogalmazása:

„Amikor pedig Jézus megszületett Júdea Betlehemében, Heródes király napjaiban, mágusok jöttek kelet felől Jeruzsálembe mondván: hol van a júdeaiak született királya? Az ő csillagait láttuk ugyanis az hajnali (heliákus kelés) felkeltében, és eljöttünk hódolni neki. Akkor Heródes titokban hívatta a mágusokat, hogy pontosan megtudakolja tőlük a (még akkor is látható) csillagok feltűnésének idejét, s Betlehembe küldve őket így szólt: menjetek…

Ők pedig meghallgatván a királyt elindultak, és nézd, a csillagzat, melyet (már elinduláskor is) láttak a hajnali felkeltében megelőzte őket, majd mentében megállt (csillagok közötti útja közben = stacionárius pont), akkor mikor ahhoz a helységhez értek, ahol a gyermek volt.” – Teres Ágoston

Láthatjuk, hogy Máté eredetileg leírta azokat a csillagászati jelenségeket, melyeket akkor minden ember ismert (nem szakszavakkal, de egyértelműen). Ilyenek a zárójelbe tett szavak: hajnali felkeltében = heliákus kelés, mentében megállt = stacionárius pont. Az heliákus kelés egy olyan napja az évnek, amikor egy bolygó vagy csillag először pillantható meg napkelte előtt. A csillagok és bolygók napról napra este szép lassan eltűnnek az égboltról, majd napról napra hajnalban újra előbukkannak. Sok ókori társadalom számára ezek a dátumok nagyon fontosak voltak: az egyiptomiak például pontosan tudták, hogy amikor a Szíriusz (az égbolt legfényesebb csillaga) feltűnik hajnalban, hamarosan áradásnak indul a Nílus. Természetesen a két jelenség egybeesése Egyiptomban a véletlen műve: a Szíriusznak semmiféle hatása nincs a folyó vízjárására. Mivel egy ilyen időpont másodpercre pontosan kiszámítható, megállapítható, mikor látták a mágusok ezt a jelenséget.

A másik nagyon fontos fogalom a stacionárius pont. Ez a kifejezés egy teljesen szokványos csillagászati jelenségre utal. Mivel a bolygók, kisbolygók, üstökösök keringnek a Nap körül, ezért a „normál” csillagok között ők mozognak. Ez a mozgás azonban nem egyenletes, ennek oka, hogy közben a Föld is kering a Nap körül. A kétfajta mozgás eltérő látószögeket eredményez, ezért a Földről nézve minden bolygó úgynevezett hurokmozgással (epiciklus) látszik mozogni az égen. Ha napról napra követünk egy bolygót, és berajzoljuk egy csillagtérképre, akkor ugyanazt látjuk, mint az 1. ábrán: ezen a fotósorozaton a Mars egyéves „hurokmozgása” látható. Stacionárius pontnak azt a két pontot (piros nyíllal jelölve a képen) nevezzük, mikor a bolygó elérkezik a hurok két szélének valamelyikéhez: ekkor mozgása lelassul, s napokig szinte egy helyben áll. Azaz „megáll” a csillagok között. Máté tehát ezt a jelenséget írja le eredetileg, nem pedig azt, hogy egy csillag repült az égen, és megállt Mária és József háza fölött! A későbbi fordítók valószínűleg nem értették teljesen a csillagászati szakkifejezést, ezért adtak egyszerűbb megfogalmazást a csillag megállására vonatkozóan. E két csillagászati fogalom megértése fontos, az egész történet megértése szempontjából.

Az eredeti szövegben a jelenség leírásánál a „csillagok/csillagzat” kifejezést használja Máté. Tehát valószínűleg két fényes égitest együttállását (egy irányban látszottak) akarta leírni. Csillagászati számításokkal egyértelműen visszavezethető, mikor is történt Jézus születése környékén ilyen együttállás. A Jézus születése körüli években két bolygó, a Jupiter és a Szaturnusz együttállása következett be: Kr. e. 7–6 között a két bolygó egymás közelében mozgott és háromszor is egymás mellé kerültek. Mivel a mágusok több hónapig utazhattak, valószínű, hogy az evangéliumban leírt jelenséget is nagyon sokáig meg lehetett figyelni. Ebben a korban a Jupitert mint „Királycsillagot” ismerték, a Szaturnusz pedig mint a „Zsidók csillaga” volt ismert Mezopotámiában. Ebből következtethettek a mágusok arra, hogy Izraelben nagy uralkodó született. Másrészt Heródes kérdezősködése sem véletlen, mint ahogyan az sem, hogy csak a kétévesnél fiatalabb fiúgyermekeket ölette meg. Ezeknek a körülményeknek az összessége jelzi számunkra, hogy ez a bizonyos jelenség nem egy ideig-óráig tartó tünemény volt: hosszú idő telt el Jézus születésétől a mágusok megérkezéséig. A mágusok megérkezésekor Jézus már nem kis csecsemő volt, hanem 1-2 éves fiúcska.

A szövegből az is kiderül, hogy a csillag nem közvetlenül József „kéménye” fölött állt meg – ha szabad ilyen viccesen fogalmaznom. A szöveg azt mondja: „mentében megállt (csillagok közötti útja közben), akkor, mikor ahhoz a helységhez értek, ahol a gyermek volt.” Tehát: a mágusok elindultak Jeruzsálemből, és dél felé tartva azt tapasztalták, hogy a két csillag nap nap után tapasztalható mozgása megállt, s ekkor épp Betlehemnél jártak. A hollywoodi jeleneteket felejtsük el: a karavánok nem nap közben, a tűző napon közlekedtek, hanem általában kora este és hajnalban, gyakran éjszakába nyúlóan, mert ilyenkor kissé mérséklődött a forróság. Ezért is voltak az ókori keleti népek jó ismerői az égboltnak. Bemenvén a városba a két utazó biztosan nagy feltűnést keltett. Rövid kérdezősködés után pedig bizonyosan megtalálták a kis fiúcskát, aki hónapokkal azelőtt született. Nagy a valószínűsége, hogy a pásztorok sokaknak elmondták, amit átéltek azon a bizonyos estén.

Szeretnék szólni a mágusokról is. A „mágus” kifejezés számunkra nagyon pejoratív jelző lehet. Viszont érdemes tudni ezekről az emberekről, hogy nem varázslók voltak, hanem csillagász papok! Ráadásul nagyon sok forrás arra utal, hogy ezek az emberek a babiloni fogságból ott maradt zsidók leszármazottai voltak (Beliám leszármazottai). Sem Máté, sem az apostolok nem tartották őket csalóknak vagy hamis prófétáknak. A néphagyománnyal ellentétben nevük nem ismert, ugyanis a személytelenség az igazi mágusi rend alapszabálya volt. Csillagászati megfigyeléseiket és egyéb feljegyzéseiket sem írták alá, nem mutatkoztak be senkinek, mert nem a saját dicsőségüket keresték. Egyedül az Ég Királyának akartak szolgálni. Az ékírásos jelek megfejtése előtt sajnos csak töredékes ismereteink voltak a mezopotámiai tudomány fejlettségéről. Az evangélium leírása tanúsítja nekünk a következőket:

• ismerték és hitték a zsidó jövendöléseket a Júdeában várt Megváltóról
• figyelték és megfigyelték a Messiás születését hirdető égi jeleket
• Perzsia felől jöttek Jeruzsálembe az Arab-sivatagon és Damaszkuszon keresztül, több hónapnyi fáradságos úttal
• nem fogadtak el pénzt, jutalmat azért, hogy elárulják Jézus hollétét. Heródes kegyetlensége messze földön híres volt; ez a három ember úgy indult útnak, hogy tudtában volt Heródes rémtetteinek.

Ezek a jellemvonások tudós, vallásos, becsületes emberekre vallanak. Itt nyoma sincs hamis mágusoknak és varázslóknak. Szerencsésebb tehát bölcseknek fordítani Máté mágusait.

Fontos megjegyeznem, hogy a fentebb nagyon tömören leírtak csak egy lehetséges magyarázatot taglalnak. Jómagam az írásos feljegyzések és a csillagászati adatok alapján azonban hajlok arra, hogy ez a legvalószínűbb. Az bizonyos, hogy az „egek hirdetik Isten dicsőségét”, és Urunk számára egyáltalán nem volt probléma oly módon egybeszerkeszteni a világegyetemet, hogy a megfelelő időben az égitestek is jeleket mutassanak az emberiség számára. Azonban józanul, biblikus módon kell az eseményt szemlélni! A két bolygó többszörös együttállása nem okozója volt Jézus születésének, hanem hírnöke. Ne csússzunk át az asztrológia sikamlós talajára, rosszul értelmezve ezeket a történéseket! A bölcseket elsősorban Istennel való kapcsolatuk és az írások tanulmányozása vezette el a Megváltóhoz. A két óriásbolygó „csak” segítséget nyújtott számukra, ám ez sem lebecsülendő!

E kis olvasmány aktualitását az adja, hogy idén, 2020. december 21-én a Jupiter és a Szaturnusz újból nagyon közel kerül egymáshoz. Ez a jelenség kb. 33 évenként bekövetkezik, mivel ennyi időközönként a Jupiter beéri és „lekörözi” a Szaturnuszt. Viszont a mostani együttállás nagyon szoros lesz és karácsony előtt következik be. Esténként alacsonyan délnyugat felé tekintve mi is láthatjuk a két, egymáshoz egyre közelebb kerülő csillagot. Javaslom, hogy 17 óra környékén próbálkozzunk, és abba az irányba nézzünk, ahol a Nap lenyugodott. Mivel nagyon nagy a valószínűsége, hogy hasonló jelenséget láttak a napkeleti bölcsek is, ez számunkra is alkalmat ad az elmélkedésre, áhítatra. Adjon ez nekünk erőt a jelenlegi zavaros időkben a szolgálatra és a bizakodó gondolkodásra! Legyünk mi is olyanok, mint a bölcsek, vagy mint azok az égitestek, melyek már az idők kezdete óta hűségesen szolgálják Teremtőjüket!

„Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny. Nappal a nappalnak adja át e szót, éjjel az éjjelnek adja tudtul. Nincs szó és nincs beszéd, hangjuk sem hallatszik, mégis eljut hangjuk az egész földre, szavuk a világ végéig.” – Zsoltárok 19,2–5

Cseh Viktor

2020. december 4.