Évtizedekkel ezelőtt valaki a feleségére panaszkodott előttem. Végül lemondóan idézte az ismerős igét – „De hát »Derék asszonyt kicsoda találhat?…« (Péld 31,10)” –, mire én rávágtam röviden: „Én!”
Erre a kérdésre te is így felelhetsz: „Én!” Azaz te is.
Akinek ugyanis olyan felesége van, mint neked, aki sok „szakmabeli” lelkipásztort megelőz olyan elmélkedések „sorozatgyártásával”, mint Áhítat naptárunk múlt heti elmélkedései is, az hálát adhat velem együtt Isten jóságáért, hiszen egy-egy jó feleség megtalálása mögött ő van, mert „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás…” (Jak 1,17). De ajándékaiban sincs, akár valakiről vagy valamiről van is szó. (Nem úgy, ahogy a népdal siráma mondja: „Mikor menyasszony, Galamb az asszony. Később lesz sárkány, Feléd tüzet hány…”)
Az idézett jakabi ige legelső alkalmazását maga Isten adja, amikor ezt mondja az első férfinak:
„Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.” (1Móz 2,18 – Károli)
Ki ismerhetne jobban egy művet, mint maga a művész, maga a szerző? Nos, ha Isten szerez valaki számára hozzá illő segítőtársat, az tényleg hozzá illő lesz, s az csak jó lehet, amint ezt a népi szólás is tartja: „Jó az Isten, jót ád!”
Manapság egyre többen – hivatalosan is – megkérdőjelezik a házasság intézményének jó voltát, sőt még kétneműségét is. De hiszen valaminek a jó vagy rossz voltát maga az idő igazolja. Aki Isten szerzeményeként fogadja házastársát, akit nem egy-két napra, hétre, hónapra vagy évre, hanem egy egész életre szerzett neki az Úr szeretetből, ajándékul, az hosszú távon próbálhatja ki. Nekem – sok hívő testvéremmel együtt – megadatott ez a hosszú táv, s amikor valaki a házasság intézményét kritizálja, megkérdezem tőle: Hatvanhárom év elég „átfutási idő” arra, hogy valaki megállapíthassa valamiről: jó-e vagy nem? Nos, mi a feleségemmel hatvanhárom éve élünk boldog házasságban. Kinek van például olyan autója, mely – noha javításokkal, de – hatvanhárom éve még mindig örömöt szerző napi használatban van?
Azóta van öt gyermekünk, tizenöt unokánk, nyolc dédunokánk. Így sokszorozódott számszerűleg is az Isten szerezte szeretet egyre bővülő nagy családunkban.
Kétségtelen, hogy – sajnos – vannak rossz házasságok is. De ennek sem a házasság intézménye az oka, hiszen többi teremtményével, alkotásával, szerzeményével együtt Isten maga „meózta” (minőségileg ellenőrizte), amikor ezt mondta róla: „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó” (1Móz 1,31). Eredetileg tehát jó volt. Az ember rontotta el. Mert mindent el lehet rontani, ha nem rendeltetésszerűen használjuk. Mi hát a házasság rendeltetése? Baptista hitvallásunk ezt így foglalja össze a házasságról szóló tételében: „Hisszük, hogy a házasságot Isten szerezte, hogy a házasfelek az ő szent akaratának megfelelően holtig tartó szeretetben és hűségben, egymás örömére és támogatására éljenek, és gyermekeket neveljenek…” Az egész hosszúra sikerült levelemet egy olyan versemmel fejezem be, amit még akkor írtam, amikor csak tizenhárom éves házasok voltunk:
A házasság, a szép családi élet
cinizmus, vagy víg viccek tárgya lett,
fehér holló a holtig tartó hűség
s a más javáért élő szeretet.
Az író és a művész úgy ábrázol
– miféle erkölcs, milyen ideál? –,
hogy olvasó és hallgató vagy néző
a ravasz csábító pártjára áll.
Hadd mondjak én az Élet érdekében
hűségre hívó hálás éneket,
ki eltöltött már boldog házasságban
erős emlékű édes éveket!
Isten kegyelme minket szűzen őrzött,
csupán egymás számára tartva meg,
s az égi Vőlegényhez húzó hűség
házasságunk szilárd alapja lett.
Mi még a testi lángolás varázsát,
a még nem ízlelt új tüzű csodát –
még ezt is Tőle nyertük – hála érte –,
meg sem kívánva soha senki mást.
A féltékenység félelmes fullánkja
bennünket soha meg nem mérgezett,
a gyilkoló gyanú sejtelmes árnya
szívünkbe nem, sosem férkőzhetett.
Ajándék voltunk Istentől egymásnak,
s mennyei mézet mártottunk alant:
egy belső bölcső gyönyört gyújtva ringott,
s mélyén az élet sejtje megfogant.
És alaptalan aggódás nem kínzott,
pedig nem volt sem bútor, sem lakás,
csak hárman voltunk: férfi, nő, meg Isten,
s a terhesség öröm volt, nem csapás.
Minden gyermek nagy szerelem gyümölcse,
s az életéért harcos szenvedés.
Hogy hány legyen? Nem volt véletlen dolga:
Istennel szőttünk „családtervezést”.
Sem karrier, sem sok kényelmi szempont
nem tört egy magzat életére sem,
s elmúltak bár az ifjú álmú évek,
csak egyre nőtt a drága szerelem.
És volt a gyermekáldásnak határa:
a fájdalomtól féltő szeretet.
Egymást becsapva vagy kijátszva soha
nem adtunk gyermekeknek életet.
A férfi és nő egyenjogúsága
természetes volt mindig, mert a hit
a szeretetnek égi talajából
dúsan hozta ízes gyümölcseit.
Ha békességünk boldog, tiszta tükrét
befújta néha sérelem szele,
minden vitánkat a bocsánatkérés
s a megbocsátás csókja zárta le.
A szeretet most is a legfőbb érték,
nincs „különkassza”, rejtett gondolat,
megosztjuk életünknek minden dolgát:
az örömöket és a gondokat.
A nevelésben sincsenek vitáink,
kényes kérdésben két szülő szavaz,
s a rövidlátó gyermekészben, -szájban
elhal minden perújító panasz.
Sorolhatnám még sokáig: mi, hogy van?
Elmondhatnék sok példát, részletet,
de inkább újra rámutatok arra,
hogy itt, manapság mindez hogy lehet.
Bár talán te ezt csupán a műveltség
és emberség kérdésének veszed,
de mi hálával hullunk térdre, vallva
a Fölülről nyert roppant többletet.
Mert nem magunknak állítottunk szobrot,
Isten csodás kegyelmét áldja szánk.
Ki mérhetetlen szeretettel szórta
országa örök kincseit reánk.
Légy áldva, Isten, e kimondhatatlan
ajándékért, mely lényeddel rokon,
hisz folytatódik majd szellemi szinten
örök örömben dicső jobbodon!
(B. M.: Házasságunk dicsérete)
