Rövidített interjú a Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.

Az ősz folyamán új munkahelyed lett, amely lehetővé tette számodra, hogy a zenélés mellett egy másik gyerekkori vágyad is megélhesd: zeneművész és katona lettél egyben. Hogyan történt ez a váltás? Milyen új élményeid vannak ezzel kapcsolatban?

Valóban, a honvédségnél dolgozom, azon belül is a Központi Zenekarnál. Amikor elkezdődött a vírushelyzet, akkor a művészeti élet egyre inkább leállt, és ez mindenkit érintett, aki ebben a szektorban dolgozik. Elmaradtak a koncertjeink, a turnékat lemondták, a bérletes hangversenyeinket törölték. Ilyen helyzetben a létbizonytalanság az egész zenésztársadalmat áthatja. Eközben jött egy lehetőség számomra. Kiírtak egy próbajátékot a honvédség zenekarába, én pedig úgy éreztem, hogy meg tudom nyerni az állást, és igazság szerint így is lett.

Nagy változásokhoz vezetett ez az életedben?

Ha végiggondolom, hogy miben más, akkor igen, de nem nagyon szoktam átgondolni ezeket a dolgokat. Egyszerűen csak van egy adott feladat, egy élethelyzet, és igyekszem abban helytállni.

Gyerekkori elképzelésed volt, hogy közszolgálati tevékenységet végezz. Volt más terved is akkoriban?

Gyerekként nagyon érdekeltek a dinoszauruszok, és paleontológus akartam lenni. Mivel nagyon szerettem a biológiát is, állatorvos is szerettem volna lenni. 14-15 éves koromban fogalmazódott meg bennem, hogy ha nem zenélek, akkor valamilyen közszolgálattal szeretnék foglalkozni. Nagyon sokra tartom, ha valaki a közt szolgálja, legyen rendőr, tűzoltó vagy katona.

Konkrétan milyen katonai jellegű feladataid vannak?

A Honvédség Központi Zenekarával magas rangú emberek fogadására készülünk, eljátszunk egy adott himnuszt, vagy éppen a nemzeti ünnepeken veszünk részt, magas rangú katonák temetésén játszunk stb. Egyfajta tradíció ez, illetve összeköttetés a civil emberek és a katonák között a zenén keresztül. Vis major helyzetekben – mint amilyen ez a járványhelyzet is – kirendelnek minket kórházakba, fertőtlenítő osztagba kerülünk be, vagy akár árvíznél homokzsákokat pakolunk. Nagyjából így lehet leírni az ottani munkámat.

Hogyan jött a zene az életedbe? Milyen forrásaid voltak a családodban és az iskoláidban?

Teljesen természetes volt, hogy tanulok zenét. A családunkban ez magától értetődő volt. Zongorázni kezdtem – azt hiszem, hétéves koromban –, és pár évvel később csellózni is, de nem az én karakterem az a hangszer. A kürtön tanulást egy óracsere miatt kezdtem el. Más időpontban kellett zongoraórára mennem, és ez pont abba az idősávba esett, amikor a kürttanár növendékét a tanárnőm zongorán kísérte. Amikor a kürttanár meglátott, ahogy szokták mondani, mint a lovaknál, odajött és megnézte a számat meg a fogaimat, és azt mondta, hogy menjek vele a tantermébe. Ott adott egy kürtöt a kezembe, elmagyarázta, hogy mit kell csinálni, és kért, hogy fújjam meg. Nagyon boldogító érzés járt át, amikor először megfújhattam a hangszert, és a tanár úr ezt látta a szememben. El is kérte az órarendemet, hogy mindennap tudjunk a kürttel pár percet foglalkozni. Teltek a hetek, és egyszer csak adott nekem egy hangszert meg egy sárga csekket, hogy vigyem haza anyukámnak, mert ő beíratott engem magához kürtre.

Nézőként részese lehettem a mester diplomakoncertednek. Nyugalom és békesség áradt belőled. Sosem izgultál?

Középiskola elején még nagyon. Remegett a lábam, a kezem és igazából mindenem. Csakhogy nagyon jó tanárom volt, és amikor meglátta, hogy lámpalázas vagyok, akkor azt mondta, hogy minden héten legalább egyszer kiállít a színpadra. Így a színpadi lét fél év után már annyira természetessé vált, hogy nem tért vissza a félelem azóta sem. Ez egyébként alkati kérdés is, de rólam gyorsan kiderült, hogy nyugodt tudok maradni stresszhelyzetekben, és megfelelő trenírozás mellett hamar ki tudott alakulni bennem, hogy ne féljek.

Kik voltak a legfontosabb tanáraid?

Zempléni Szabolcsot nevezném meg elsőként. Ő új dimenziókat nyitott a hangszer megszólaltatását illetően. Mondjuk úgy, hogy előtte egy ablakon néztem ki, ő pedig kivezetett engem a házból, hogy az egész horizontot lássam. Bereczki Dávid és Szőke Zoltán a Fesztivál Zenekarból; illetve Nagy Miklós, a Luxemburgi Filharmonikus Zenekar elsőkürtöse; és Seeman László voltak még a legmeghatározóbb tanáraim, akik a legtöbbet segítettek nekem mind zeneileg, mind emberileg.

Az alap diplomakoncerted előtt nem sokkal egy izombénulás következtében majdnem kettétört a pályád. Hogyan emlékszel erre az időszakra?

Utólag visszagondolni rá nagyon könnyű, de átélni, úgy emlékszem, hogy pokoljárás volt. Amikor az ember 12 évet rászán az életéből valamire, amire felépíti a tanulmányait, és aztán egyszer csak szembesül vele, hogy ezzel már semmit sem tud kezdeni, mert rájön, hogy nem működik. Ilyenkor az ember szembesül egy kétségbeeséssel, egy hatalmas fallal, és minden sötét, és igazából nem tud mit kezdeni az életével, mert amire felépítette, az eltűnik. Nehéz leírni ezt az érzést. Három hónapig nem volt szabad játszanom a hangszeren, mert be volt gyulladva a szám. Nagy része érzéketlen is volt, nem tudtam mozgatni bizonyos izmokat, ahogyan kellett volna. A gyógyulás után is csak rendkívül fokozatosan lett volna szabad visszatérnem a gyakorláshoz, de ott volt egy diplomakoncert és egy felvételi, amelyekre muszáj volt gyakorolni, ezért még egy lapáttal rápakoltam, és a végére teljesen lenulláztam magamat. Ekkor jött a képbe Zempléni Szabolcs, a Hamburgi Zeneművészeti Egyetem professzora, akit felhívtam, és aki nagyon készségesen válaszolt a kérdéseimre, majd éveken át tanított engem. Visszatérve az alapdiplomámhoz, az valóban néhány napon múlott, hogy meglett. Három hónap kihagyás után felajánlottak nekem a Zeneakadémián egy lehetőséget, hogy a diplomaosztó előtti napon zártkörűen levizsgázhatok, ha tudnak elég professzort összeszedni, akik meghallgatnak. Rémisztő volt, mert szinte nem is emlékeztem már, hogyan kell kürtön játszani, annyira régen volt a számon a hangszer. Hat napom volt, hogy felkészüljek, és egy csoda volt, hogy sikerült. Azt nem mondom, hogy jó volt, mert ilyen körülmények között nem lehet jól játszani, de a jó Isten éppen annyira segített meg, hogy pont elég legyen.

Alapigéd a Bibliából: Békességünk van, hit által (vö. Róm 5,1). Mikor ébredtél ennek a tudatára?

Ez a bemerítési igeversem. Amikor úgy éreztem, hogy mindent elvesztettem, amit addig megszereztem, és nagyon kilátástalan a helyzetem, akkor visszhangként merült fel a lelkemből, hogy békességem van az Istennel.

Hogyan tapasztalod Isten vezetését a pályádon?

Úgy tudom megfogalmazni, hogy nagyon szeretek előre eltervezni mindent, de a kormányt nem szeretem fogni. Inkább szeretek nyitott szemmel és szívvel járni, felkészülni a legtöbb szituációra, amit Isten elém ad. Nekem csak készen kell állnom a feladatok elvégzésére. Tehát nem tudom, Isten merre visz, csak próbálok készen állni mindenre, ami elé állít.

Mi a véleményed a művészet és a misszió kapcsolatáról?

Igyekszem erre is készen állni és várni a lehetőséget. Egyszerűen csak gyakorlok, és bármilyen missziós felkérés érkezik, én arra szinte rögtön igent szoktam mondani anélkül, hogy átgondolnám, hogy belefér-e, és mindig bele szokott férni valahogy.

Mi a különbség a világi pályád és az egyházi szolgálataid között?

Abból élek, hogy emberek százainak, néha ezreinek játszom színpadon, ahol elvárják tőlem, hogy szmokingban legyek, hogy kifogástalanul játsszak a hangszeremen, és az emberek ezért fizetnek. Én ugyanazzal a tehetséggel – amit nyilván felülről kapok – állok ki a világi színpadra, és az Isten dicsőségére akarok zenélni. Szolgálni is azzal a tudattal és lelkülettel állok ki, hogy Istennek szolgálok, a Mindenhatónak. Ha felkérnek egy egyházi szolgálatra, ugyanazzal a szorgalommal és fegyelemmel készülök, mintha a Műpa nagytermébe készülnék egy Mahler-szimfóniára.

Kihívás számodra, hogy a zeneművészek világában nem feltétlenül mindenki hívő?

Nem. Ha csak keresztény emberekkel lennék körülvéve, akkor azt hiszem, hogy a tanítványi küldetésemet egyáltalán nem tudnám beteljesíteni. Azért vagyunk a világba rendelve, hogy só legyünk, fényként és gyertyaként világítsunk. Csak keresztény emberek között nagyon könnyű világítani.

Milyen zenekarokban játszottál eddig?

A legfontosabb élményem a Luxemburgi Filharmonikus Zenekar volt, ahová Nagy Miklós szólamvezető személyesen hívott ki, hogy segítsek neki megduplázni a kürtszólamot, ami rendkívül megtisztelő és nagy feladat volt. Nagyon szeretem a Danubia és a MÁV zenekart. A Medikusok, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem zenekara pedig a szívemhez áll nagyon közel. Magasan képzett orvosokból áll, akik a munkájuk mellett időt szánnak arra, hogy gyakoroljanak és összeüljenek játszani pusztán a zene kedvéért. Felemelő és inspiráló közeget jelentenek számomra. Talán hozzájuk megyek a legszívesebben játszani, ha hívnak.

Harmadik éve tanítasz az Andor Ilona Ének-Zenei Baptista Általános Iskolában. Mit adott számodra a tanítás?

Azt hiszem, egy új életcélt adott nekem a tanítás. Nem gondoltam, hogy ennyire sokat kapok tőle. Az utolsó dolog, amit ott hagynék a munka területén, az a tanítás lenne. Óriási öröm számomra, amikor bejön hozzám egy kisgyerek az órára, és azt látom az arcán, hogy örül, mert mi most egy kicsit zenélni fogunk. Szerintem lényeges dolog, hogy nem csak azért tanít egy zenész, hogy a következő zenészgenerációt nevelje ki. Habár ez is fontos, de fontosabbnak tartom, hogy egy olyan generációnak segítse a felnevelkedését, amelynek a klasszikus zene hallatán nem rándul görcsbe a gyomra, hanem szép tanulmányi emlékei kötődnek hozzá, és megszereti.

Milyen távlati terveid vannak a pályádon, a magánéletedben?

Számomra a legkomplexebb zenélés az, amikor többen jövünk össze azért, hogy valamilyen közös zenei élményt adjunk. Én ezt a zenekarban és a kamarazenélésben találtam meg. Képes erre a szólista is, de az nem az én világom. Stabil és biztonságos életet szeretnék élni. Számomra optimális család az, ahol mindkét szülő jelen van a gyerekek életében, és kellő időt és figyelmet tudnak a gyerekekre áldozni. Ilyenben szeretnék élni. Azt tűztem ki magamnak célul, hogy úgy alakítom ki az életemet, a tehetségemet és a képességeimet arra használom fel, hogy ez megvalósuljon. Emiatt jöttem a honvédséghez, mert itt családbarát az időbeosztás, a stabilitás, a kiszámítható életritmus.

Milyen más művészeti ágakat kedvelsz? Mivel töltődsz fel szellemileg, lelkileg?

Bármerre járok, akkor az ihletettség határozza meg, hogy miből táplálkozom. Ha van egy jó kiállítás a környéken, akkor az ugyanúgy fel tud tölteni, mint egy ettől teljesen független dolog, például egy séta kint az erdőben. Van, hogy egyszerűen csak dúdolgatok valamit, vagy meghallgatok egy jó zenét. Ezen kívül az aktuális hangulatomon és a lelkiállapotomon is múlik, hogy mi tölt fel.

Természetjárás?

Azt soha nem szeretném feladni, de most a járvány idején nehéz megvalósítani a kijárási tilalom miatt. Voltam sajnos covidos is, és az idő alatt még nehezebb volt, mert még a küszöbömet sem léphettem át.

A teljes interjú itt hallgatható meg:

Rövidített interjú a Magyar Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.

A Baptista Központi Énekkar karnagya vagy 38 éve. Jómagam pedig az énekkar tagja vagyok ötödik éve. Sajnos az elmúlt időszakban nem találkozhattunk a járványhelyzet miatt. Hogy vagy és mivel foglalkozol mostanában?

Kétirányú a válaszom. Jól vagyunk, köszönjük, bár nem könnyen. A feleségem idős szülei már több mint egy éve nálunk laknak, annyira elesettek. Apósom 95 évesen októberben ment el az örökkévalóságba. A mama itt van, az ellátása körül forog minden, de egészségesek vagyunk. Kétszeresen is vigyázunk, hogy semmiképpen se jöjjön hozzánk a vírus. Nem tudunk senkit sem fogadni, hiszen ez a vírus annyira gonosz, hogy akkor jön, amikor a legkevésbé számítasz rá. Másrészt szomorú vagyok, mert nem tarthatunk kóruspróbákat, nem találkozhatok a kórustársakkal, hiszen az éneklés az egyik legveszélyesebb tevékenységnek számít a járvány terjedése szempontjából. Maszkban nem tudom elképzelni, hogy énekeljünk. Formális próbáknak pedig nem látom értelmét, ezért kivárjuk a végét. A tagoktól azt a visszajelzést szoktam kapni, hogy felértékelődött az énekkarba járás a gondolkodásukban attól, hogy most nincs, most nem lehet azt tenni, ami egyébként természetes volt.

Az énekkar tagjaként magam is megélem, hogy nagyon hiányoznak a próbák és a szolgálatok. Személyes tapasztalatom, hogy karnagyként rendkívüli állóképességgel, koncentrációval, szakmai ismeretekkel rendelkezel. Türelmes, megértő, segítőkész és elfogadó vagy velünk. Mekkora kihívás neked minden kórustaghoz megtalálni az utat?

Nem nagyon szoktam így vizsgálgatni magam, de most megpróbálom kívülről nézni ezt az egész szituációt. Kezdem egy olyan furcsa dologgal, amire sokan nem is gondolnak. Gyerekkorom óta részt vettem a gyülekezeti szolgálatban, és 16 éves korom óta már énekeltem is az énekkarban. A nagy tűz és érdeklődés bennem a gyülekezeti énekkarban bontakozott ki. Az itt szerzett tapasztalatok sokat segítettek nekem a továbbiakban, például amikor felvételt nyertem az első hivatásos kórusba Debrecenben. A hivatásos kórus pedig olyan zenei tapasztalatokkal gazdagított, amit a gyülekezeti munkámba tudtam beépíteni. Nem szabad elfelejteni, hogy a Jóisten kegyelméből én egy olyan családba születtem, ahol a felmenőim nagyon tehetségesek is voltak, és gondoskodtak is rólunk. Négyen voltunk testvérek, és mindegyikünknek volt hangszere, sőt nekem három hegedűm is volt. Édesapám ezt hogy érte el, nem tudom. Így utólag kifejezhetetlen kincs, hogy mi nem pénzt örököltünk, hanem taníttattak bennünket. Másrészt oly mértékű zenei gyakorlatra tettem szert, hogy már nem kell gondolkodnom azon, hogy tartsak egy próbát. Vannak olyan részei a próbának, amelyek teljesen természetesen belülről fakadóan jönnek belőlem. Ezek nem kerülnek különösebb erőfeszítésbe, és a felszabaduló energiámmal megpróbálok viccelődni és görbe tükröt tartani a kórustagok elé. A megszerzett rutin átsegít engem azokon a nehézségeken, amelyeken egy kezdő karvezető botladozik. Ezekhez hozzájárult persze az is, hogy taníthattam a baptista teológián és a Zeneakadémián is karvezetést. A tanítás nagyon sokat jelentett nekem, mondják is, hogy tanítva lehet megtanulni bármit is.

Anyai nagyapád Tóth Gábor volt. Előfordult, hogy te helyettesítetted őt a szolgálatban kisfiúként.

Igen. Nagyapám, amikor hatéves voltam, elkezdett engem harmóniumozni tanítani. Egy évvel később elém tette a négyszólamú A hit hangjai kötetet, és azt nekem meg kellett tanulnom. Persze nem a legnehezebb énekekkel kezdtük. Nem voltam még nyolcéves, amikor az istentiszteleten „bedobtak a mély vízbe”, és a kevésbé látogatott alkalmakon játszanom kellett. Ez nekem megtisztelő kihívás volt. Én ezt a zenei szolgálatot kaptam, de szerintem nem tudtam, hogy ez mennyit ér, és egy kicsit elkanyarodtam a műszaki pályára. A Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán mérnöki diplomát szereztem. Viszont folyamatos maradt a gyülekezeti szolgálatom, mentem mindenfelé szolgálni. Olyan is előfordult, hogy végighegedültem Händel Messiását, amikor pedig odaértünk ahhoz a részhez, felálltam és elénekeltem a basszusszólót. Viszont amikor bekerültem hivatásos kórusba, akkor rájöttem, hogy zenét is felsőfokon kell tanulnom, ezért felnőttfejjel három szakon szereztem diplomát a Zeneakadémián. Ezután tudtam bekapcsolódni a felsőfokú tanításba is.

Visszakanyarodva a gyermekkorodhoz, a gyülekezeti szolgálatok mellett tagja voltál a Magyar Rádió Gyermekkórusának is. Ezalatt történt veled, hogy Pablo Casals Jászol című oratóriumában a kis Jézus szerepét énekelted katalán nyelven.

Igen, ráadásul 1964-ben a szüleink öcsémmel, Lajossal együtt elengedtek a kórus japán körútjára. Rábíztak minket Istenre és egymásra, nem mellesleg jelentős anyagi terhet is vállaltak ezzel. 38 városban 48 koncertet adott a kórus két hónap alatt. Ez komoly testi, lelki erőnlétet kölcsönzött mindenkinek. Azon versenyeztünk mi, gyerekek, hogy ki nem lesz rosszul az éhségtől vagy a fáradtságtól. Szégyelltük a gyengeséget, de egyébként óriási élményt nyújtott ez az utazás. A Casals-darabban pedig itthon, meghallgatás alapján énekelhettem szólót az Erkel Színházban. Még ma is tudom a dallamát meg a szövegét. Ez megint csak egy olyan zenetörténeti esemény volt, amiről akkor fogalmam sem volt, hogy mekkora jelentősége van.

A családi élettel hogyan tudtad/tudtátok összehangolni a művészi pályádat, a szolgálatokat?

Ez is egy különleges dolog. A feleségemmel, Ráduly Irénnel a gyülekezetben ismerkedtünk össze. Apósom, Ráduly Emil Debrecenben volt karmester. Amikor lelkész édesapámat odahívták szolgálatra a 60-as évek közepén, akkor kerültem én is oda, és ott ismertem meg Incikét. Először csak jó barátok voltunk. Ő jó csellista volt, majd konzervatóriumba ment, később a Zeneakadémiára ének szakra, ahol Réti József növendéke volt. Viszont amikor megszületett első gyermekünk, akkor elhagyta a pályát, és óvónő lett. Tehát ő, aki célzottan zenei pályára készült, végül végzett óvónő lett, én pedig, aki műszaki pályára készültem, zenész lettem. A feleségem nagyon támogatta a pályámat, a gyülekezetben pedig kezdettől fogva együtt muzsikáltunk. Ha zenekar volt, ő csellózott, én hegedültem, ha énekkar, akkor ő abban a szólamban énekelt, ahol szükség volt rá. Később, amikor jöttek a gyerekek, mindegyik valamilyen hangszeren tanult és énekelt velünk az énekkarban. A fiam, Zsolt, aki sajnos azóta már nincs köztünk, mert a Jóisten visszahívta magához, végzett énekművész volt. Mindkét lányunk Írországban él, és a legnagyobb boldogság, hogy az elmúlt esztendőben megszületett az első unokánk. Még csak „online nagyszülők” vagyunk, de nagy öröm számunkra, hogy a gyerekeink mindennap felhívnak bennünket, és a kis Emily mindig nagyon örül a beszélgetésnek. Megható, hogy neki egyébként két nevet is adtak a szülei, Emily a dédpapára, Iris pedig a nagymamára emlékeztet.

Hogyan gondolkodsz a művészet és a misszió kapcsolatáról?

Úgy gondolom, hogy akkor kapcsolódok a misszióhoz, ha a tevékenységemmel Krisztusra mutatok, és megpróbálok minél több embert megnyerni a tevékenységem által az ő követésére. Értéktelennel nem csaphatom be a Jóistent.

Ehhez kapcsolódik művészi hitvallásod is, a Malakiás 1,8 „Mert vak állatot hoztok áldozatul, és nem tartjátok rossznak. Sántát vagy bénát hoztok, és nem tartjátok rossznak. De vidd csak azt a helytartódnak: kegyes lesz-e hozzád, és szívesen fogad-e?”

A zenei tevékenységem akkor emelkedik művészi fokra, ha méltó a Jóisten szolgálatára. Méltó alatt azt értem, hogy közérthetőnek kell lennie, elérhetőnek kell lennie, meg kell pendítenie valamit a hallgató lelkében. A hívő baptista művész feladata, hogy amit rábízott a Jóisten, azt a lehető legmagasabb szinten végezze, és azon keresztül továbbítsa az üzenetet. Ezeket a dolgokat állandó bibliai és imakontroll mellett lehet csinálni. Ez a mezsgye azért nagyon veszélyes, mert könnyen öncélúvá, magamutogatóvá válhat az ember, de ha engedi magát átjárni az adott mű szellemiségével, akkor talán ettől meg tud szabadulni. Tudni kell, hogy ha a sátán nem bír bennünket elviselni, akkor megpróbál elveszejteni. És mennél kiemelkedőbb lelki tevékenységet folytatok, annál jobban támad. Persze a támadása valahol visszaigazolja az ember tevékenységét. A másik, hogy azért tanultam annyit a zenéről, hogy fölfedezzem azt, hogy bizonyos zenei eszközökkel mit akar elérni a zeneszerző, és ezt át tudjam adni a kórusnak és a hallgatóságnak is. A hallgatóságtól persze nem mindig várható el, hogy zeneileg is értse, amit hallott, de ha az előadás végén könnyes szemmel odajön valaki, és azt mondja, hogy nem tudja, miért, de nagyon tetszett neki a koncert, akkor tudom, hogy ez azt jelenti, hogy megérintette őt.

Hogyan tapasztalod Isten vezetését a művészeti életedben? Régebben erre a kérdésre azt válaszoltad, hogy ha valamihez nagyon görcsösen ragaszkodtál, azt sosem tudtad elérni, viszont amit el tudtál engedni, azt százszorosan visszakaptad. Most mit válaszolsz?

Pontosan ugyanezt.

Murányi-Kovács Anita

A teljes interjú itt hallgatható meg: