„Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: »Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid… nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.«” (Lk 19,41–44)

A Szentírásban Jeruzsálem városa gyakran az egész választott népet szimbolizálja. Ez a maroknyi nemzet soha nem volt nagy világbirodalom, mégis a Teremtő akarata szerint sokszor „körülötte forgott a világ”, az utóbbi évtizedekben pedig egyre gyakrabban forrott is körülötte a világ. Isten igéje kijelenti, hogy az utolsó napokban, az antikrisztusi korban ez a forrongás el fogja érni a csúcspontját, és akkor jelenik meg a Bárány, aki az akkori Izrael maradéka számára már nem az ács fia lesz, hanem királyoknak Királya és uraknak Ura.

Az első virágvasárnapon is ő volt „a Király”! Őt nem kellett megválasztani, felkenni, mert ő az Isten választottja és Felkentje, akit szeretett népéhez küldött mint a megígért Messiás-Királyt. De a választott nép – kevés kivétellel – annyira el volt foglalva a saját bajaival, hogy vakok voltak felismerni Istennek azt a könyörülő irgalmát, amellyel meglátogatta őket a felkelő fény a magasságból (Lk 1,78).

Nem ismerték fel, hogy – vallásos kortársaival szemben – a Fiú az Atya akaratát kereste és cselekedte, hogy minél inkább megdicsőítse azt, aki elküldte őt (Jn 17,4). Neki nem a saját boldogulása és dicsősége volt az életcélja, hanem az emberek megmentése úgy, hogy közben teljesüljön az Atya akarata. Jeruzsálem nem fogadta el Jézus bizonyságtételét az Atyáról, sőt, még a „messiási csodák” sem győzték meg a Messiást áhítozó keménynyakú, világtalan népet és vezetőit. Joggal vetődött fel ismét az ősi kérdés: „Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, amit meg nem tettem?” (Ézs 5,4) A szívet szorongató eredmény: „meglátta a várost, megsiratta… mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”

Évezrednyi távlatból könnyű megállapítanunk másokról, hogy mennyire „benézték” a meglátogatás idejét.

De ne gondoljuk, hogy csak akkor és csak Jeruzsálemhez közeledett ezzel a különös mentő szeretettel és kegyelemmel az ég és föld Ura! A „meglátogatás ideje” ma is valóság: felismerhető, elutasítható, de a döntés felelősséggel és következményekkel jár. Ma a nagy kegyelem korszakában élünk, amikor Krisztus keresztáldozatát bárki elfogadhatja, hogy örök kárhozat helyett örök üdvösséget nyerjen. Ebben a kegyelmi korszakban is látnunk kell az Ige alapján (pl. Pál apostol megtérése, a szerecsen komornyik története vagy a hét gyülekezet), hogy az egyes ember és a gyülekezetek életében is időnként különös nyomatékkal jelenik meg Isten megtérésre, megbékélésre, megújulásra hívása, azaz „a meglátogatás ideje”.

Hogy mennyire valóságosan és félreérthetetlenül jelenik meg olykor-olykor Isten felszólítása az ember számára a „hétköznapokban”, arra számomra – saját életemen kívül – gyerekkori szomszédunk, Károly bácsi példája a legmegragadóbb és legemlékezetesebb.

Photo by Avel Chuklanov on Unsplash

Ez napjaink története, nem a régmúlt, nem mese.

Károly bácsi erős, az egészségtől majd kicsattanó, fölöttébb nem iskolázott, de józan gondolkodású, ügyes ember volt. Tehergépkocsi.vezetőként kezdte az akkori termelőszövetkezetben, majd később ő lett az elnök sofőrje. Ezzel a státusza, a kapcsolati rendszere és a befolyása is minőségileg magasabb szintre emelkedett. Családja jó, majd egyre jobb anyagi körülmények között élt. Gyerekként szerettem és tiszteltem Károly bácsit. Kedves ember volt, jószívű, emellett ügyes, kreatív, jó gazda volt, ugyanakkor egy kis vagányság és huncutság sem hiányzott belőle. Néha a serdülő fiaival még birkózni is láttuk a friss szalmában, nem volt ellenére a tréfálkozás, alapjában véve jókedvű ember volt, optimistán élvezte az életet. Mivel nagyon jó szomszédságban éltünk, nem volt ritka, hogy átmentünk egymáshoz segítséget kérni vagy éppen segíteni, de még egymás speciális főztjét is megkóstoltuk. Egyszer egy ilyen kóstolást követően a konyhánkban beszélgettek a szüleim Károly bácsival. A szó egy idő után az Istennel való kapcsolatra, az élet nagy dolgaira, a bűnre, a megtérésre és az örökkévalóságra terelődött. Előfordult ilyen korábban is, de bennem ez a bizonyságtétellel fűszerezett beszélgetés egy életre szóló nyomot hagyott (pedig alig múltam 10-12 éves, és még nem tértem meg). Édesanyám a beszélgetés közben – már akkor is úgy láttam, hogy Isten Szellemétől eredő komolysággal és határozottsággal – azt mondta: „Károly, neked meg kell térned, különben elkárhozol!” Károly bácsi is érezte, hogy ezt most nem lehet félvállról venni. A szokásos mentegetőző válasz általában az volt, hogy „van nekem jó vallásom”, „a papok is megérik a pénzüket, nem különbek a többi embernél”, „a templomba járás csak az öregasszonyok dolga”, „most nem érek rá, hogy megtérjek, még sok egyéb dolgom, tervem van”. A közhelyek felsorolását követően Károly bácsi egy kis szünetet tartott, maga elé meredt, majd édesanyámra nézett és azt mondta: „Jolán, ha nyugdíjas leszek, majd akkor megtérek!” Hangsúlyozom, hogy megtéretlen gyermek voltam akkor, de a beszélgetés komolyságában a szememben ez egy ünnepélyes ígéretnek számított. Persze édesanyám figyelmeztette, hogy senkinek nem garantált a holnapi nap sem, nemhogy a nyugdíjaskor elérése, de Károly bácsi ragaszkodott az eredetileg kitűzött „határidőhöz”.

Ezt követően az élet haladt a maga útján, én a tanulmányaim miatt elkerültem otthonról, már szinte csak vendégként jártam haza. Egy ilyen alkalommal édesanyám megkért, hogy menjünk át a szomszédba, mert Károly bácsi felesége (ő is Jolán volt) súlyos beteg, és szeretné, ha együtt olvasnánk Igét és imádkoznánk.

Nem volt ez szokás náluk, de a bajban sokan keresik Istent, ha úgy tűnik, hogy más már nem tud segíteni. Jolán néni csodálta, hogy honnan ismerem olyan jól a Bibliát, ha nem teológiát tanulok, de sajnos a lényeget, az Ige átütő hatását nem láttam a szívében (a valóságot csak az Úr látta). A „meglátogatás ideje” hamar elérkezett Károly bácsi életében, ugyanis rövid időn belül, fiatalon elveszítette a feleségét. Isten nemcsak ezzel a gyásszal látogatta meg, hanem két fia korai halálával is. Mindketten fiatalon haltak meg, egyiküknek már családja is volt. De a „meglátogatás ideje” volt az is, hogy Károly bácsinak lett egy nagyon kedves második felesége, akivel nagy szeretetben, békében, egymás családját is elfogadva, szépen éltek hosszú éveken át, egészen Károly bácsi haláláig. Nővéremnek többször is áradozva beszéltek az életükről, a feleség gyermekeinek sikereiről és az egyéb közös örömökről. Eközben persze Károly bácsi nyugdíjas lett, távolabbi városba költözött, de arról nem hallottam, hogy megtért volna. Vajon elfelejtette az ígéretét? Nem ismerte fel a „meglátogatás idejét” a betegségben, a gyászban, az örömben? Édesanyám halálát követően eszembe jutott ismét az a bizonyos konyhai beszélgetés Károly bácsi ígéretével a megtéréséről. Évekig imádkoztam, hogy az Úr adjon alkalmat a Károly bácsival való találkozásra, hogy bizonyságtételben emlékeztessem régi ígéretére. Erre a találkozásra emberileg igen kis esély volt, hiszen nagyon messze laktunk egymástól, és a szülőfalunkba – ahol leginkább összefuthattunk volna – mindketten egyre ritkábban mentünk haza. Ennek ellenére tudtam, hogy ha az Úr akarja, és engem akar felhasználni eszközként Károly bácsi felé, akkor neki semmi sem lehetetlen. Isten akarata azonban más volt. Károly bácsinak 90 év kegyelmi időt adott ebben a földi életben – amelyből 30-nál is több nyugdíjas év volt –, és néhány éve meghalt. Adott neki hívő szomszédokat, átnyújtotta neki édesanyámon keresztül az örök életre szóló félreérthetetlen meghívót, meglátogatta jóléttel, betegséggel, gyásszal és hosszú, békés nyugdíjas időskorral, de Károly bácsi nem ismerte fel a „meglátogatás idejét”.

Károly bácsi gondolkodásmódja nem új a nap alatt. Úgy gondolkodott a megtérésről, mint a legtöbb megszólított (vallásos) bűnös: majd megtérek, ha akarok – és akkor, amikor én akarok! Bár szerinte nagyon jó vallása volt, de volt egy nagyon rossz istenképe. Azt gondolta, hogy Károly szabja a feltételeket, Isten pedig alkalmazkodik azokhoz. Az ő vallása megengedte, hogy ha csak nyugdíjaskorában lesz kedve megtérni, akkor addig azt tesz, amit ő akar. Ő is „benézte” a meglátogatás idejét, mint Jeruzsálem. Elfelejtette, hogy nem akkor térünk meg, amikor akarunk, hanem akkor, amikor annak a teremtő Isten végzése szerint itt van az ideje. Nem vette komolyan, hogy senki nem jöhet az Úr Jézushoz, csak ha az Atya vonja (Jn 6,44), és az üdvösség napja ma van (Zsid 4,7), nem nyugdíjba vonulás után. Csak az Úr tudja, hányszor kereste, szólítgatta még Károly bácsit a „meglátogatás idején”. De úgy tűnik, hogy nem küldött még egy „Jolán”-t, aki nyugdíjaskorában emlékeztette volna az Úr előtt tett ígéretére, sőt, a Jolán fiának sem engedte meg, hogy még egyszer utoljára bizonyságot tegyen neki.

Nem úgy írom ezeket a sorokat, mint Isten kegyetlen ítéletének a történetét Károly bácsi élete felett, hanem ellenkezőleg: Isten határtalan, végtelen kegyelmét és türelmes szeretetét Károly bácsi életében, a meglátogatás szinte kiapadhatatlan idejével. A határtalan kegyelem áradásának Károly bácsi vetett véget azzal, hogy nem engedelmeskedett annak idején a kegyelmes Isten megtérésre hívásának.

Van néhány megdöbbentő közös vonás Jeruzsálem és Károly bácsi esete között: mind a kettőnek nagyon jó vallása volt, mindkettőjüknek volt valamilyen istenképe, és egyikük sem ismerte fel a „meglátogatás idejét”.

Tanuljunk elsősorban az Igéből, de az életünk eseményeiből is: a virágvasárnap figyelmeztetése nem csupán az év egy szép ünnepnapjának az üzenete, hanem megtérésre, megújulásra intő folyamatos „hétköznapi” lecke hívőknek (vallásosoknak) is!