Arts’ok 18.: Meláth Andrea, Liszt Ferenc-díjas érdemes művész, operaénekes, a Zeneakadémia tanszékvezető docense

Rövidtett interjú a Magyar Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.

A színpad és a katedra folyamatosan jelen vannak az életedben. A két hivatás hogyan működik együtt?
Én is tanultam az előadó művészetet, tehát amit akkor kaptam amikor készültem az énekesi pályára, most azokat a tapasztalatokat adhatom át a tanítványaimnak. Nemcsak az énektechnikát, hanem a színpadi létet is tanítom. Szerintem énekesnek lenni más, mint szóló hangszeresnek, mert az ember nem tudja saját magát elválasztani a színpadi szerepétől. Azokat az érzelmeket használjuk a színpadon, amiket mi is átéltünk, abból tudunk táplálkozni, viszont mégis csak egy szerepet játszunk. Úgy kell megtalálni a karaktert, a szerepet, hogy lelkileg ne sérüljek meg. Amikor 23 éve végeztem a Zeneakadémián, egész más volt a pályát elkezdeni, mint most, mert sokkal kevesebben voltunk, tele voltunk szerepekkel, és éreztük a szakma méltóságteljességét. Ma kicsit más a helyzet és erre is igyekszem felkészíteni a növendékeket.

Milyen alappillérei vannak az énektanításnak?

Első, hogy szöveg szerint kell gondolkodni. Általában a fiatalok a hangjukat szeretik hallgatni, de erről le kell szoktatni őket és minél hamarabb rámutatni arra, hogy a kotta mennyiféle információt ad nekünk. A zeneszerzők nem véletlenül nyúltak vokális témákhoz, ők pontosan úgy írták meg a szövegre a dallamot, hogy az énekelhető legyen. Ha ránézek egy kottára, akkor magáról a stílusról rögtön tudom, hogy például mekkora levegőt kell venni. A barokkban tulajdonképpen alig, mert akkor futnia kellett a hangnak és mivel nem voltak leírva a koloratúrák vagy a kadenciák, az énekesek szabadon improvizálhattak, csak rendszerben kellett gondolkodniuk. A zenekar nyolc vagy tíz tagból állt, tehát nem kellett nagyon áténekelni, hanem elég volt a mezzoforte hangadás. Laza volt még akkor a torok és a hangszalagok, hiszen fogalmuk se volt a Richard Strauss-i 138 fős zenekarok áténekléséről. Általában egy hétig csak a szöveg és a ritmus gyakorlását kérem a tanítványaimtól, és utána kezdhetik el a hangokat énekelni. Az öt év képzés alatt oda kell eljutniuk, hogy megtanulják mi az a legkevesebb befektetett munkamennyiség a színpadon, amellyel a legmagasabb célt érhetjük el, ugyanis, ha agyon dolgozzuk magunkat, túl sok levegőt veszünk, nyomjuk, toljuk a hangot, akkor megfeszül a hangszalag. Ezzel szemben az éneklésnek folyamatos pulzálása kell, hogy legyen az állandó feszített erőlködés helyett és a testet ehhez kell hozzá idomítani.

Operaénekesként hogyan készülsz a szerepeidre?

Minél hamarabb találkozási pontot szeretnék találni magamban a szereppel kapcsolatban. Ha a szerep közel áll hozzám, akkor nagyobb a kedvem leülni a zongorához, és megfejteni az áriákat vagy, a jeleneteket. Az operában az a nehéz, hogy a szerepformálásban el kell jutni valahonnan valahova. Az operák 80 százaléka dráma, amiben meg kell mutatni az emberi érzelmek minden stációját, hogy nyilvánvalóvá váljon miért jutott a szereplő a drámai végkifejletre. A vígoperánál pedig az a poén, hogy együtt kell örülni a szerzővel, ami sokkal nehezebb, mert ismerni kell a határaimat ahhoz, hogy ne legyek túl sok a szerepemben. Életem első vígoperája Händel Xerxész című műve volt, amiben a címszerepet énekelhettem. Az előadást Kovalik Balázs az egyik kedvenc rendezőm vitte színre, aki az elképesztő látványvilágra helyezte a hangsúlyt, amihez nekünk, énekeseknek nem kellett sok poént hozzátenni. Balázs azt kérte tőlünk, hogy legyünk drámaiak, a poénokat pedig fantasztikusan építette fel, amitől az előadás tragikomikus lett, tehát a közönség sírni is tudott, meg nevetni is. Mint Xerxész, körülbelül kilencszer öltöztem át, amiből egyszer jutottam el az öltözőig, annyira gyorsan jöttek a jelmezváltások. Volt olyan ária amire autóval jöttem be, a középrészen átszálltam egy repülőre, utána leszálltam és átmentem egy tengeralattjáróra, az ária végén pedig lementem a színpad alá, ahonnan két percen belül egy gyorsöltözés után teljesen más jelmezben ismét a színpadon voltam. A záró nagy áriára, ami tele van koloratúrákkal úgy érkeztem meg, hogy a színpad szélén a takarásban tudtam csak átöltözni, majd fölhúztak egy hevederrel az Operaház legtetejére, onnan leeresztettek a színpad közepére és nekem ott kellett lógni és mosolyogni, mint aki jól érzi magát, pedig iszonyúan tériszonyos vagyok, úgyhogy ezt mindig megköszöntem a Jóistennek, meg Kovalik Balázsnak, hogy ebben részem lehetett.

Milyen szerepe van a pályaválasztásodban a baptista közösségnek?

Már anyukám pocakjában is az énekkarban ültem Újpesten és egészen kiskorom óta nagyon szerettem imaházba járni. Három éves lehettem, amikor először énekeltem a gyülekezetnek apa gitár kíséretével úgy, hogy fogalmam sem volt a szövegről, mégis nagyon magabiztosan nyitottam ki a szám. Tulajdonképpen maga az éneklés soha nem fordult meg a fejemben, mindig a karvezetésre fókuszáltam és évekig tanultam zongorázni, orgonálni, harmóniumon Beharka Pali bácsinál. Később az Újpesti Nyári Zenei Táborban is a karvezetés érintett meg, viszont ott éneket is kellett tanulni, és az egyik tanárom azt mondta, hogy nekem nem háttal kell állnom a közönségnek, hanem szembe kell fordulnom és énekelnem kell. Végül tanárképzőre mentem, mert azt hittem, hogy a tanítás lesz az életcélom, viszont ott is az történt, hogy az énektanárom és a korrepetitorom is állandóan azt mondták, hogy muszáj, hogy az énekléssel foglalkozzak. Akkor letettem ezt a döntést a Jóisten elé és attól kezdve nyíltak előttem az ajtók az énekesi pályámon.

A művészet és a misszió hogyan kapcsolódnak össze a gondolkodásodban?

Egyrészt fontosnak tartottam mindig, hogy például, ha Oláh Gábor hív és éppen ráérek, akkor együtt szolgáljak a Központi Baptista Énekkarral, mert nekem ez jóleső érzés. A másik oldalon pedig a szakmai körökben soha nem rejtettem véka alá, hogy baptista vagyok, amit kiváltságként élek meg.

2020-ban a Magyarországi Baptista Egyház vezetősége zeneművészeti munkásságod és eredményeid elismeréséül neked adományozta az év baptista művésze díjat. Mi volt az első gondolatod, amikor erről a díjról értesültél?

Arra gondoltam, hogy kör bezárult, tehát ahonnan elindultam, ahol felneveltek és ahol a sok zenei tudást kaphattam, arra a kiindulópontra jutottam vissza az elismeréssel, így értem, hogy a szimbolikus kör bezárult.  Minden díjért alázattal vagyok hálás, mert nem ez vezérel, nem ezért dolgozom, de nagyon köszönöm.

Milyen szabadidős elfoglaltságaid vannak, amelyek kikapcsolnak és feltöltenek?

A torna és az olvasás nagyon ki tud kapcsolni. Képes vagyok rövid idő alatt elolvasni bármilyen hosszú könyvet, ha az nagyon érdekel, viszont ehhez szabadnak kell lennem egy-két napig. Apukámtól tanultam, hogy nem a sorokat kell olvasni, hanem az oldalakat fotózni, ami olyan élményt nyújt, mintha egy filmet néznék. Kedvenc olvasmányaim Emily Brontétól az Üvöltő szelek és az Elfújta a szél, Margaret Mitchell könyve.

A teljes interjú itt hallgatható meg:

A MűvészLÉT 4. adásában dr. Meláth Andrea Liszt Ferenc-díjas, érdemes művész, operaénekes, a Liszt Ferenc Zeneművészeti egyetem tanszékvezető docense volt a vendég.

A műsor itt tekinthető meg:

Murányi-Kovács Anita