Rövidített interjú a Magyar Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.

Hogyan emlékszel a gyerekkorodra?
Szívesen emlékszem vissza, nagyon szerettem a gyerekkoromat. Van egy öcsém, akivel sok időt töltöttem, közös volt a baráti társaságunk, velük jártunk biciklizni, focizni, horgászni, és szerettünk a szüleinkkel nyaralni, nagyszülőkhöz menni. Édesapám tánczenész, ő biztatott kiskoromban, hogy üljek a zongorához, ami engem nagyon érdekelt és lekötött. Egyértelmű volt, hogy beiratkozok a zeneiskolába, és a zongorát választom hangszeremnek. A klasszikus zenét a zongoratanárnőm, Juhász Zsuzsa tanárnő szerettette meg velem, aki nagyon kedves volt, és nemcsak a tanórán belül foglalkozott velem, hanem nyáron is mehettem hozzá órákra. Emlékszem, hogy nagyon türelmes volt, foglalkozott a magánéletemmel is, és megtalálta azt a módszert a zenetanításban, ami nekem megfelelő volt. Hetedikes koromtól tudatosan készültem arra, hogy zenei szakközépiskolába fogok járni.

Milyen változások történtek veled a középiskolás éveid során?

A Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolában tanultam tovább, ami azt is jelentette, hogy kollégista lettem, Hatvanból Budapestre költöztem. A kollégiumi élet nagyon összekovácsolt minket az osztálytársaimmal, jobban, mint az iskola. Az elején persze nehéz volt, mert Hatvan túl közel van, és főként az első őszi szünetben volt egy krízis a családomban, mert nem szerettem volna otthonról visszajönni Budapestre, de végül kizökkenve a komfortzónámból sikerült beilleszkednem az új környezetembe. A főtárgytanárom Héra András volt, aki a mai napig követi a pályámat, bármikor megkereshetem és kérhetek tőle segítséget, ha elakadok egy darabbal. Úgy gondolom, hogy a zongoratudásom és a zenéről való gondolkodásom nagy részét tőle tanultam, neki köszönhetem.

 Szerinted milyen képességeknek kell együtt lennie egy zongoraművészben?
Szerintem fontos, hogy tájékozott legyen más területeken is, hogy más művészeti ágakból is tudjon meríteni. Kell a szakma jó ismerete, hogy minél jobb hangszerjátékos legyen, és legyenek saját zenei gondolatai, amiket meg szeretne osztani másokkal. Ehhez kell affinitás is, hogy ki merjen állni a közönség elé valaki. Én a legszabadabbnak kamarazenélés közben érzem magam, mert akkor megoszlik a teher az előadásban, mégis kicsit van benne szólistalét, és közben másokkal együtt lehet működni. Szólistaként a képességeimnek megfelelő versenyeken indulok, amelyek előrevisznek a fejlődésben, és kihívást is jelentenek számomra. Ezzel tréningezem a koncentrációmat, a memóriámat, a zenei munkabírásomat és az izgalmakat is.

Mely versenyeken indultál az elmúlt időszakban?

2022 januárjában indultam Grazban a Nemzetközi Bartók Béla Versenyen, ahol bejutottam a döntőbe, de díjat nem kaptam, viszont nagyon örültem, hogy eljátszottam a teljes műsoromat, amivel készültem. 2021 nyarán voltam Lyonban egy nemzetközi zongoraversenyen, ahol hasonló eredménnyel szerepeltem. Ezen a versenyen az öcsém, Olivér is indult, tehát együtt csináltuk az egészet. Együtt utaztunk, együtt gyakoroltunk, motiváltuk, inspiráltuk egymást. Jó, hogy Olivér is zongoraművésznek készül, mert sokat segítünk egymásnak, tanácsot kérünk egymástól, meghallgatjuk egymás játékát. Mára már azonos nehézségű darabokat játszunk, és nekem sokat számít az ő véleménye.

Jó látni, hogy a gyakorlásról mosolyogva beszélsz. Volt problémád azzal, hogy nem mehetsz a strandra vagy futkározni gyerekkorodban, hanem gyakorolnod kellett?
Volt bennem belső feszültség, amikor olyan programokat szerveztem, amelyeket felsoroltál, akkor megkérdeztem magamtól, hogy miért csinálok ilyen dolgokat ahelyett, hogy gyakorolnék, de alapvetően szeretek gyakorolni. Nekem a gyakorlás egy jó elfoglaltság, és akkor vagyok igazából nyugodt, hogyha tudom, hogy föl vagyok készülve. Törekszem a rendszerességre, és amikor kialakul egy rutinom a gyakorlásban, akkor tényleg élvezetes, mert belekerülök egy áramlásba, és ilyenkor repül az idő. Szerintem azért túlzásba nem viszem, biztos, hogy vannak nálam nagyobb gyakorlók.

Fiatal korodban hogyan gondoltál Istenre?

Keresztény családban nőttem föl, jártunk misére, tudtam Isten létezéséről, és Jézust is ismertem mint megváltómat. Fontos volt nekem, hogy hétről hétre elmenjek a templomba, mert mindig megnyugtatást adott, egyébként meg a hétköznapokban kevésbé volt számomra fontos a hit kérdésköre. Az egyetemi éveim alatt Debrecenben viszont változás történt bennem, mert megismerkedtem egy lánnyal, aki beszélt nekem a saját hitéről, ami más volt, mint az enyém. Elmentem vele egy baptista gyülekezetbe, és ott is azt láttam, hogy számukra mást jelent a hit, és arra gondoltam, hogy én is olyan hitet szeretnék, mint az ő hitük, és olyan élő kapcsolatot Jézussal, mint az övék. Ekkor elkezdtem Bibliát olvasni, és éreztem, hogy Jézus segítségét kell kérnem, mert különben más nem segíthet rajtam. Szabadulni akartam az egyetemi bulizásokból, és Istennek tetsző életet akartam élni, neki akartam engedelmeskedni. A későbbi bemerítkezésemet is, ami egyébként a Kisújszállási Baptista Gyülekezetben történt, egy engedelmességi lépésnek tartottam. Alapigém a Római levél 12. fejezetében található, amelyből számomra az volt a legfontosabb, hogy az értelmem megújulásával láthatom meg azt, hogy mi Isten akarata az életemben. Azóta tudatosabban érzem, illetve keresem a vezetését. Rájöttem, hogy függő viszonyban lenni Istennel egy jó függés, szívesen van az ember ebben a kapcsolatban. A gyülekezetet a családomnak érzem, nagyon megszerettem az ottani embereket, védve érzem magam a korábbi gondolkodásomtól.

Lehet eszköz a művészet arra, hogy Istent bemutassuk mások számára?

Igen. Azt gondolom, hogy a zenét Isten adta az embernek, szóval biztos, hogy használható erre a jó célra, hogy embereket közel vigyünk hozzá. Az instrumentális zenében ugyan ez nincs konkrétan megfogalmazva, hogy mi történik, de akár a darabok felvezetésével, vagy egy műsor összeállításával lehet evangelizációs légkört teremteni, de elsősorban azt gondolom, hogy az embernek az élete, ahogy éli a hétköznapi életét, az lehet egy bizonyság az Istenről. Szavakkal kevésbé nyílok meg, inkább a jellememmel, a viselkedésemmel igyekszem megmutatni másoknak, hogy Jézushoz tartozom.

Mely más művészeti ágak állnak közel hozzád?

Az irodalomból tudok a legtöbbet meríteni, mert jót tesz a lelkemnek. A zeneszerzők is sokat merítettek az irodalomból és a képzőművészetből is, amit szintén szeretek.

Milyen elfoglaltságokat szeretsz a zenélésen kívül?

Nagyon szeretek biciklizni. Debrecenben, ahol tanítok, biciklivel közlekedek. Szeretem a tanítást is. Kifejezetten érdekel, hogy milyen eredményeket tudok elérni a növendékeimmel, és hogy mennyire tudunk együtt egy tanulási folyamatot végigvinni. Érdekel, hogy hogyan alakul, fejlődik az osztályom idén.

A teljes interjú itt hallgatható meg:

Rövidített interjú a Magyar Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.

Az életrajzodat olvasva számomra az rajzolódott ki, hogy a hitéleti szolgálataid gyerekkorod óta kéz a kézben jártak a hivatásoddal. Feltételezem, hogy az életedben a zene és a művészet a születésedtől kezdve jelen volt.
Ez így van. Zenész családból származom, édesapám szintén zenész és zenepedagógus mind a mai napig. Nem volt nálunk kérdés, hogy nekünk vajon ki kell-e próbálnunk hangszereket. Kakukktojásnak számítottam a testvéreimhez képest, mert a bátyám és az öcsém is a klarinétot választotta édesapám után, aki eredetileg klarinéttanár. Nekem már egészen kicsi korom óta megtetszett a trombita, ahogy fénylik és szép nagy hangja van, és nem lehet nagyon elveszni a billentyűkben, mert csak három van. Utólag azért kiderült, hogy ez amúgy nehezíti a hangszertanulást.

Otthon és a gyülekezetben is zenéltetek?
Igen, édesapám karvezető Szegeden a gyülekezetben, és az énekkar mellett sokszor zenei kísérettel is szolgáltunk, akik akkoriban zeneiskolába jártunk. Így korán lehetőség volt a gyülekezetben megszokni az éles helyzeteket, ami nyilván segített a zenei tanulmányokban is, mind a szereplésnek, mind a lámpaláznak a ledolgozásában, de önmagában a hangszerjátékban való fejlődésnek is jót tett a gyülekezeti szolgálat, amit nagy örömmel végeztem már egész kicsiként.

Mit jelent, hogy egész kicsiként? Hány éves voltál ekkor?
Másodikos koromban kezdtem trombitálni, de kisgyerekként nem feltétlenül azt képzeli el az ember, hogy ő majd zenész lesz, inkább csak az aktuális örömökre, sikerekre koncentrál. Így voltam vele én is, hogy szerettem a trombitát elővenni és gyakorolni, ami nekem nem jelentett terhet, és ez a környezetemben furcsa is volt, mert voltak olyan barátaim, akiket nagyon nehéz volt rávenni otthon a gyakorlásra. Gyerekként első körben állatorvosnak készültem, de mivel különböző versenyeken jó eredményeket értem el, inkább a zene felé terelődött a pályaválasztás.

Milyenek voltak a középiskolás éveid?

Akkoriban volt egy célkitűzésem, hogy jó lenne, ha eljutnék egy osztrák vagy német zenekarba, ahol a művészeket nagyon megbecsülik. Azonban a középiskolás tanulmányaim felénél Isten megszólított és egy lelkipásztori elhívást adott az eredeti terveimhez képest. Viszont az elhívás mellé nagy békességet adott abban, hogy a középiskolát és az egyetemet elvégezzem, mert ez nem akadályozza, hanem még segíti is a lelki munkát. Ezzel egyidejűleg kimunkálta Isten az életemben a dicsőítésben való aktív részvételt, és még gitározni is többé-kevésbé sikerült megtanulnom, amivel dicsőítésvezetőként szolgálok a szegedi gyülekezetben és a MABIM dicsőítőcsapatban. Szóval így azt tapasztaltam meg, hogy a zenei tanulmányok és az átélt megtapasztalások mind-mind a javamra tudtak válni, és ezeket az előismereteket tudom hasznosítani a szolgálatomban, a dicsőítésben.

A tanári pálya milyen szerepet tölt be a hivatásodban?
Azt gondolom, hogy zenetanárnak lenni egy kiváltságos helyzet, mert lehetőség nyílik az egyéni órák során arra, hogy a diákok olyan problémákat, kihívásokat, kérdéseket osszanak meg az életükből, amiket lehet, hogy otthon nem mondanak el vagy az iskolai közegben nem mernek felvállalni. Ezáltal azt érzem, hogy pluszlehetőség az, hogy az Isten szeretetét közvetítsem pusztán a munkám betöltése által.

A Magyarországi Baptista Ifjúsági Misszió vezetőjeként hogy látod a misszió életét, jövőjét? Milyen kihívásokkal kell most szembenéznetek?
Nehéz időszak van mögöttünk, mert a koronavírus-járvány okozta posztcovid-lelkitüneteket kell helyrehozni a fiataloknál. Sok ifjúsági közösséget tényleg megviselt ez az időszak. Fontos lenne a mai fiatalokat mai módon elérni, ami azért elengedhetetlen, mert rengeteg hatás éri őket ebben az információáradatban. A virtuálisan leterhelt generációnak mégis fontos az, hogy Istent közvetítsük, és eljuttassuk hozzájuk azokat a programokat, üzeneteket, amelyek közelebb tudják őket vinni Istenhez.

Szerinted milyen jelentősége lehet a művészeteknek a misszióban?
Azt gondolom, hogy egy út lehet az emberek számára ilyen módon közölni az evangéliumot. Sokaknak talán a művészeten keresztül visz az egyetlen út a szívükhöz. Ez is egy olyan lehetőség, amit szerintem érdemes és olykor felelősségünk is kihasználni.

Milyen különbségeket érzékelsz a lelkiségedben a világi zenei feladatok és a hitéleti szolgálatok között?
Érdekes, hogy amikor trombitásként szólóban vagy zenekarban kellett koncerteznem, akkor az izgalom nagyon el tudott hatalmasodni rajtam, és valahogy azt tapasztalom meg a szolgálatban, hogy az teljesen más. Talán azért, mert nem emberi módon akarok megfelelni más embereknek. A szolgálatban jobban ki tudom zárni a környezetemet, és jobban át tudom adni magamat Istennek, ami szerintem segít abban, hogy egyre kisebb legyek, és ne rólam szóljon a zenélés, hanem én csak egy eszköz legyek.

Hogyan folytatódott az a korábban említett történet, ami a lelkipásztori elhívásról szól?
2018-ban összeházasodtunk és megimádkoztuk, hogy nem egyből kell jelentkeznem a teológiára, hanem előbb a zenei diplomáimat szereztem meg, illetve megerősítettük a házassági kötelékünket. Ezután jött a lehetőség a teológiai képzésre, mert Szegeden levelező tagozatot indítottak 2019-ben. Nagyon jó volt átélni, hogy Isten lehetővé tette, hogy a munkámat megtartva, a családomtól nem szétszakítva egy áldott képzésben tudtam részt venni. Jelenleg Szegeden vagyok ifjúsági lelkipásztor, de természetesen mindemellett a MABIM vezetői szolgálata is egy markáns rész marad az életemben.

Mesélj a családodról!

Adri, a feleségem a valóban hozzám illő segítőtárs, mi ketten igazán kiegészítjük egymást. Zenészként ismerkedtünk meg az iskolai tanulmányok során, tehát nem volt nehéz a találkozásunk. Ikreink születtek, egy kisfiú és egy kislány. Érkezésük eléggé felborította az évek során megszokott, jól bevált időbeosztás és feladatmegosztás gyakorlatát, és meg kellett tapasztalnom azt, hogy nem akkor tudok készülni egy-egy szolgálatra, amikor én akarok, hanem amikor időm van rá. Viszont egészen új képességek is megjelentek az életemben, hogy négy óra alvással is végig lehet csinálni egy napot huzamosabb ideig, akár hónapokig is. A helytállásunk közepette persze azt is tapasztaljuk, hogy nagyon sok öröm van a gyereknevelésben.

Milyen kimagasló állomásai vannak a művészi pályádnak?

Szegeden a színházban, a szimfonikus zenekarban is játszottam, és volt lehetőségem a Szegedi Szabadtéri Játékokon is részt venni, illetve országos versenyekre elmenni, különböző kamaraformációkban benne lenni. Összességében elégedett vagyok azokkal a lehetőségekkel, amiket megélhettem. Most egyértelmű az életemben, hogy Isten egyre inkább a lelki útra és irányba terel, és a szolgálatok azok, amik dominánsabbak a zenéhez képest, de ugyanakkor ezen a területen is érzem a helyét a zenei tanulmányoknak és az ott átélt élményeknek, tapasztalatoknak.

Mit szeretsz szabadidődben csinálni?

A foci, a sport és a zenehallgatás kapcsol ki leginkább olyankor, amikor van rá időm, de ez mostanában nem jellemző. Szeretek dicsőítő dalokat is hallgatni és akár közben a kocsiban énekelni, imádkozni. Jó lehetőség egy-egy hosszabb utazásnál ilyen módon kizárni a gondolatokat, és így dicsőíteni az Istent.

A teljes interjú itt hallgatható meg: