Kezdőlap Blog Oldal 358

Arts’ok 7. és MűvészLÉT 5. | Ács Dominika fuvolaművész

Írta:
Murányi-Kovács Anita
-

Rövidített interjú, a Magyar Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.

Hogy vagy? Mivel foglalkozol mostanában a járványhelyzet okozta körülmények között?

Köszönöm jól vagyok. Aktívan telnek a mindennapjaim, amiért nagyon hálás vagyok, mert tudom, hogy ez sok embernek nehéz időszak. Világszinten borította fel ez a helyzet mindannyiunk életét, de hála Istennek zenészként aktív tudok maradni. Vannak lehetőségeim kifejezni magam, játszani, projekteken dolgozni. Sok feladatom van. A Zeneakadémián doktori iskolás vagyok, ezen kívül játszom a Győri Filharmonikus Zenekarban, tanítok is és csinálom a szabadúszó dolgaimat.

Bogányi Gergely zongoraművésszel közös zeneakadémiai koncerted lesz. Hogyan készülsz erre?

Tudatosan építem fel a napomat, hogy minden szempontból a legfelkészültebb legyek. Fizikálisan és mentálisan is nagyon megterhelő egy órás zenei anyagot végig játszani. Bírni kell levegővel, testi erővel, ugyanakkor szellemileg koncentráltan végig követni a darabot és érzelmeket közvetíteni. Nagy feladatok ezek.  Ezért szigorúan tartom magam a menetrendemhez. Először befújok, majd elkezdek a darabokkal foglalkozni. Beosztom magamnak, hogy hányszor szeretnék végig menni megállás nélkül a műveken, hogy koncert szintre tréningezzem magamat. Ez is része és a felkészülésnek, hogy koncert helyzetbe képzeljem magam.

A koncerten Schubert Elszáradt virágok (Trockne blumen) című művét is fogod játszani. Szereted a romantikát?

Igen nagyon, habár Schubertnek ezt a darabját nem gondolom kifejezetten romantikusnak. Ez egy nagyon nehéz zene, amelynek az egyszerűségét kell megkeresni és abban rejlik az igazság. Szenvedélyes embernek tartom magam, nehéz bánni az érzelmeimmel. Fontos, hogy megfejtsem Schubert mit akart közölni ezzel a darabbal. Ezért foglalkozom az eredeti dallal, hogy ezt megértsem.

Hogyan gondolkodsz a művész zenei formálásának szabadságáról?

Úgy gondolom, hogy abban a szigorú konzervatóriumi rendszerben, amelyben felnőttem vannak a zenei és a technikai tudásnak alapvető pilléréi. Ezek a hivatásunk részei, amelyekhez tartom magam. A fejlődési folyamat része minél többet megismerni zenei korszakokról, szerzőkről, stílusokról. Viszont figyelek arra, hogy ne analizáljam túl a darabokat, ne kontrolláljam túl magamat, mert az megfosztana a művészi szabadságtól. Ebben lényeges az arányokat megtalálni. Ahogyan a tudás növekszik, az ember rájön, hogy mennyire keveset tud, másrészt szabadságot is nyer általa.

Fontosnak tartod, hogy szavakkal is megszólítsd a közönséget?

Nagyon fontosnak tartom. Misszionáriusa vagyok annak, hogy le kell dönteni a falat az előadó és a közönség között azzal, hogy megszólítom őket. Fontos, hogy a közönség valóságosan érezze, hogy része a koncertnek, hiszen a tőlük kapott impulzusok a színpadon abszolút hatással vannak ránk, előadókra. Emiatt is más minden egyes koncert.

Beszéljünk a kezdetekről! Volt egyszer egy karácsony, amikor azt kérted ajándékba a szüleidtől, hogy elkezdhesd a zenetanulást.

Igen, de őszintén szólva nincs sok emlékem arról, hogyan alakult ki bennem a vonzalom a zene iránt.  A lényem része volt a zene kisgyerekkorom óta annak ellenére, hogy nem zenei környezetben éltem. Mégis korán kimondtam, hogy zenével szeretnék foglalkozni és nagyon hálás vagyok a szüleimnek, mert ők végig támogattak ebben. Bár nem voltak a zenei pályáról tapasztalataik, de látták bennem az elhivatottságot és tudták, hogy én akkor tudok boldog lenni, ha ezen az úton maradhatok. Hét-nyolc évesen kezdtem el furulyát tanulni szülőfalumban Noszlopon, amikor pedig elég nagy voltam már, akkor a szüleim elengedtek Ajkára, ahol Kovács Imrénél kezdtem el fuvolázni. Később14 évesen Budapesten, a Weiner Leó Konzervatóriumban folytattam a tanulmányaimat Horgas Eszternél. A Zeneakadémián Sebők Erika volt a tanárom, illetve volt egy évem Salzburgban a Mozarteumban, ahol prof. Henrik Wiese növendéke voltam. Nagyon kiváltságos helyzetnek érzem, hogy ilyen kiváló tanárokat tudhatok magam mögött.

Családi

Napi 4-5 órát gyakorolsz. Hogyan alakult ki ennek a gyakorlata benned?

Viszonylag természetes folyamatban alakult ki ez bennem kisgyerekkorom óta. A legtöbbször örömömet lelem a gyakorlásban, hogy mindennap egyre jobb és jobb lehessek és hogy napi szinten feszegessem a határaimat. Ezeket kihívásként élem meg. Akkor tudok a leghatékonyabb lenni, ha nagy rajtam a teher. Talán a természetemből fakadóan nem okozott számomra nehézséget a szigorú és következetes napirend kialakítása és betartása.

Alapvető derű, jókedv és vidámság árad belőled. Honnan van ez benned? Gondolkodtál már ezen?

A saját derűmről nem szoktam gondolkodni, de fontosnak tartom, hogy az ember pozitív maradjon nehéz helyzetekben is másrészt a derű alapvetően a családomból fakad. A szüleim derűs emberek és a családdal töltött időm mindig nagyon jó és minőségi. Az emberek közelsége inspirál engem és ez önmagában okot ad a derűre.

A határaid feszegetése a sportban is jellemző rád. Maratont is futottál már. Hogy történt ez?

Ez nem volt tervezett dolog, csak sodródtam az árral. Édesapám maratonra készült egy nyáron és én vele tartottam az edzésekre, majd ott ragadtam és végül óriási energiát adott nekem a verseny. Nem gondoltam, hogy a célba érés hatalmas emocionális élményt fog jelenteni. Másrészt megtapasztaltam a testem erejét a futás során, ami nagyon fontos, mert zenészként a testemnek is készen kell lennie a színpadi szolgálatra. Az is érdekes, hogy zenében elég nehéz a teljesítményt mérni, futásnál azonban viszonylag egyszerű. Amikor a futásban le tudom győzni a határaimat, az nagyon jótékony hatással van a fizikális és a szellemi szintemre egyaránt. Ez segít engem abban, hogy merjek egyre nagyobbat lépni az életem más területein is. Egyébként pedig sok nehéz időszakon vitt keresztül a futás.

  • Maraton
  • Apával

Noszlopi lány vagy és a mai napig otthonodnak tekinted a szülőföldedet. Mi a legnagyobb erénye annak a vidéknek számodra?

A mai napig a szívem odahúz haza és ha szoktam álmodni az otthonról olyankor Noszlopról álmodom, pedig már 11 éve nem lakom ott. A környezet és az emberek legjobb értelemben vett egyszerűsége, az értékek, amiket képviselnek, ahogyan élnek, abban van egy olyan letisztultság és gondolkodásmód, ami hozzám nagyon közel áll. Ezt a viszonyulást a szülőfalummal sohasem szeretném elveszíteni, mert az identitásom nagy része onnan származik.

A mindennapok rutinját hogyan egyezteted össze a pályáddal?

Nehezen. Sokszor küzdelmes, mert ez is nagy fegyelmezettséget igényel. Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a zene olyan szinten hat az ember szellemére, lelkére, ami folyamatosan jelen van. Amikor egy fontosabb projekt, koncert, előadás van, olyankor a művész olyan más állapotba tud kerülni, amely teljesen magával ragadja és ilyenkor frusztráló a mindennapok rutinjára, a számla befizetésre, vagy a porszívózásra gondolni. Ennek ellenére figyelnem kell, hogy tudjam a civil életemet élni és nem begubózni a saját művészi világomba. Könnyű azt érezni, hogy az én dolgom a legfontosabb, de igyekszem fejlődni és tudatosan odafigyelni a szeretteimre és az egyéb dolgaimra azokban az időszakokban is, amikor nagyon sokat zenélek.

Ez a fajta tudatosság segítségedre lehet a családi élet és a művészeti pálya összehangolt működtetésében is. Lehet, hogy ez egy következő lépcsőfok lesz az életedben?

Igen, tervezem és gondolkodom ezen. Előre látható, hogy nagyon nehéz lesz a karrier és a család együtt. Meg kell találni a szerepek egyensúlyát és jó társra kell lelni. Biztos vagyok abban, hogy a megfelelő társsal a különböző női szerepek sok figyelemmel, türelemmel és szeretettel tudnak egymás mellett működni.

Jellemző rád az összművészeti gondolkodás. Mely művészeti ágakat érinti ez?

Balatonfüreden minden évben részt vettem egy olyan összművészeti mesterkurzuson, amelyet Horgas Eszter vezetett. Ezeken gyerekkorom ót azt szívtam magamba, hogy használnom kell a tehetségeimet, amiket kaptam. Számomra előadóként a legfontosabb az üzenet, amit át akarok adni. Ehhez kell megtalálnom az eszközöket. Az összművészeti előadásaim zenei részében a fuvolát és az éneket használom. Emellett a kortárs tánc és a színművészet jelenik meg. Ezeket nem lehet egy szinten tartani, mert mindegyik művészeti ág egy külön életet igényelne, de igyekszem ezeket együtt fejleszteni a lehető legmagasabb szintre. Az elsőbbség mindig a fuvoláé marad természetesen.

Koncertek

Hogyan tapasztalod Isten vezetését a pályádon?

Tudom és látom, hogy a pályámon mennyi vezetés és támogatás van, amit én Istennek tulajdonítok. Minden feltételt megkaptam ahhoz, hogy erre a pályára menjek, a családot, amelybe születtem, az elhívást a pályára. Ezek nem az én érdemeim, de innentől kezdve az én felelősségem. Amikor nehézségeim vannak, és kérdéseim, akkor utólag mindig összeáll a kép, hogy mi miért történt és rájövök, hogy minden jól történt. Nagy felelősség jól dönteni bizonyos helyzetekben és jó embernek maradni, tisztességesnek, őszintének. Ehhez tudni kell bízni abban, hogy Isten terve az egyetlen igazság, mert azon kívül minden más hiábavaló. Amikor könnyebb, jó időszakok vannak, olyankor pedig tudnom kell a földön maradni és hálásnak lenni a dolgokért, amelyeket kaptam és átélhettem.

Mit gondolsz a művészet és a misszió kapcsolatáról?

Aki színpadon van közvetít egyfajta lelkületet, spiritualitást, amely hatással van az erre érzékeny közönségre. Minden pillanatban nem lehet arra gondolni a munkám során, hogy ez egy misszió, de a tudatom egy részében ott van ez a gondolat. A pandémia kezdetén történt velem, hogy átértékelődött a zenei szolgálat lényege bennem. Mivel egy ideig csak templomi szolgálataim voltak, nagyon felértékelődött bennem ennek zenei és spirituális ajándéka. Hálás vagyok ezért az időszakért.

A Wesselényi Utcai Baptista Gyülekezet tagjaként mit jelent számodra a gyülekezet közössége?

Nagyjából 3-4 éve járok oda. Befogadó, kedves, érzékeny, támogató, bátorító gyülekezet és meglepően sok benne a művész ember. Tudom, hogy bármikor otthonra lelhetek ebben a gyülekezetben, ott állnak mellettem, elismernek, szeretnek és mintegy védőháló vannak mögöttem. Nagyon hálás vagyok azért is, mert a vezetőség támogatja a magas színvonalú zenei szolgálatokat és ezekhez biztosítják a feltételeket is.

Fuvolaművészként megszemélyesítetted a Varázsfuvolát Mozart operájában, Almási-Tóth András rendezésében. Milyen hatással volt rád, hogy eljátszhattad a hangszered szerepét?

Egy opera vizsga keretein belül játszhattam el ezt a szerepet a Zeneakadémia Solti termében. Fantasztikus élmény volt. Ebben a rendezésben kitisztult a kép az opera címét illetően, ugyanis más előadásokban nem kap olyan nagy hangsúlyt a varázsfuvola, pedig Mozart ezt a címet választotta az operának. A varázsfuvola karaktere adja a misztériumát, a varázsát az egész operának, amely itt ebben az előadásban testet öltött, konkrét szereplővé vált. Valósággal átélhettem, hogy egy kicsit én vagyok a mozgatója az előadásnak. Nagyon kiváltságos dolog volt fuvolistaként valóságos szereplőnek lennem a színpadon az operaénekesek között.

Varázsfuvola

A darabban egészen azonosulhattál a fuvolával azáltal, hogy eljátszottad. Mennyire váltál az évek során eggyé a hangszereddel?

Abszolút. Most a beszélgetés közben is egy karnyújtásnyira van tőlem a hangszer és akkor érzem magam biztonságban amikor ott van a közelemben. Olyan, mintha a szárnyam vagy egy végtagom lenne, annyira természetes már, hogy ott van. Az egyik legszorosabb kapcsolatom az életemben.

A teljes műsor itt hallgatható meg:

A MűvészLÉT ötödik adásában Ács Dominika fuvolaművésszel beszélgettünk hitről, hivatásról, életről…

Köszönjük a PAX Televízió minden munkatársának kedves közreműködését!

PAX Televízió Murányi-Kovács Anitával

Murányi-Kovács Anita

Lelkipásztor-avatás és -beiktatás a Nap utcában

Írta:
Kovács Viktória
-

Különleges eseményre került sor a Nap utcai baptista templomban 2022. december 11-én. Még egy 130 éves gyülekezet életében is különleges, hogy ugyanazon alkalommal történjen egy új lelkipásztor felavatása és gyülekezeti szolgálatba állítása. Egy közösség számára természetesen kiemelkedő fontossággal bír, amikor új lelkipásztor áll szolgálatba, de a lakókörnyezetre és a helyi társadalmi életre is hatással lehet egy friss, megújuló gyülekezet. Balla Péter testvér lelkipásztorrá avatása és beiktatása során erre a fontos szolgálatra, feladatra kérték Isten áldását a nagyszámú vendégsereg előtt ezen a napon.

Délután 3-kor zsúfolásig megteltek a földszinti és karzati padsorok a nemrégiben felújított templomban. Prof. dr. Almási Tibor korábbi lelkipásztor áldást kérő imádságát Boros Dávidnak, a Budapesti Baptista Egyházkerület elnökének köszöntő szavai követték, aki egyben az ünnepség liturgusa is volt.

Az ünnepi istentiszteleten Durkó István, a Magyarországi Baptista Egyház missziói igazgatója hirdette az igét. Józsué könyvének 4. fejezetéből hozott egy olyan történetet, amikor Isten népe egy különleges csodát élt át. Izrael népe azon a napon száraz lábbal kelt át a Jordánon. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy Isten hatalmas csodáját élik át, ezért Józsué megparancsolta, hogy minden törzsből egy-egy férfi emeljen ki a Jordán medréből egy követ. A kövek kiemelése pedagógiai célt szolgált, amely emlékezteti majd őket és az utánuk következő generációt arra, hogy soha ne felejtsék el, milyen hatalmas csodát tett velük az Úr. Nekünk, keresztényeknek is az a küldetésünk, hogy újra és újra elbeszéljük Isten tetteit, hatalmát, csodáit az életünkben. Ahogyan a kőrakás mellett is kellett valaki, hogy elbeszélje Isten tetteit, hatalmát, úgy ma a lelkipásztor, a gyülekezet az, aki erről hitelesen bizonyságot tehet. Ugyanakkor nekünk magunknak is meg kell találnunk azokat az „emlékköveket”, amelyek az Isten áldásainak, az isteni kapcsolódásoknak, az ő szeretete és irgalma megtapasztalásának állítanak emléket a magunk számára. Amikor az emlékművekről beszélünk, akkor azok nemcsak kövek lehetnek, hanem akár egy embernek az élete, életműve is egy emlékmű, ezekre találhatunk pozitív és negatív példákat is a Bibliában. A mi életünk is egy életmű: a lelkipásztoré is, mert az egész gyülekezet figyeli, de a gyülekezetbe járó emberek élete is egy példa, amely az embereket közelebb viheti vagy eltávolíthatja Istentől. Ezen az ünnepnapon együtt élhetjük át, hogy Balla Péter testvér lelkipásztorrá avatásával egy ilyen emlékkő került a gyülekezet életébe. Mindig nagy kérdés, amikor egy új indulás, egy korszakváltás, egy stafétaátadás van, hogy valami új kezdődik, és most ez jobb lesz vagy több lesz-e, mint ami korábban volt. Ha Jézus Krisztus keresztjére tekintünk, ő van a középpontban, akkor reménységünk lehet abban, hogy a gyülekezet előremegy, sok csoda, sok öröm és áldás vár majd rájuk.

Az avatási szertartást Durkó István testvér vezette, felolvasta a Magyarországi Baptista Egyház szolgálati rendtartásából a lelkipásztor feladatait, a szolgálati elvárásokat, amelyekre Balla Péter testvér egyértelműen és őszinte szívvel igennel válaszolt. Ugyanígy a jelen lévő Nap utcai gyülekezet tagsága is kinyilvánította elfogadását, megbecsülését és szeretetét új lelkipásztora felé.

Ezt követően Durkó István az egyház részéről, Almási Tibor a helyi gyülekezet volt lelkipásztoraként, Barbarics Péter a Presbiteri Tanács vezetőjeként, Meláth Attila a kibocsátó gyülekezet részéről, Boros Dávid a budapesti egyházkerület, illetve Mészáros Kálmán rektor a Baptista Teológiai Akadémia részéről kézrátétellel imádkozott Balla Péter lelkipásztorért. Az avatást követően a szószéki Bibliát Almási Tibor testvér adta át az új lelkipásztor részére.

Ezután Balla Péter bizonyságtétele következett, amelyben beszélt a megtéréséről, Isten elhívásáról és a lelkipásztori szolgálathoz vezető útról. Az 1Korinthus 2,2 az az ige, amely előrevetíti a gyülekezet jövőjét, ez pedig így hangzik: „Nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről.” Mert Jézus Krisztus keresztje az, ami az abszolút szeretetről beszél, arról, hogy Isten igent mondott ránk. Igent mondott ránk karácsonykor, otthagyta a menny dicsőségét, és igent mondott ránk a legrosszabb állapotunkban is, nem csak a jó időszakokban, nem csak a jó tulajdonságainkra, a szolgálatainkra. Mondjunk igent Istennek mi is, válaszoljunk az ő hívására, bízzuk rá az életünket, mert ő szeret minket, ismer minket, és terve van az életünkkel. Engedjünk neki minden napon! Legyen így! Ámen.

Az énekkar szolgálatát követően Szili-Darók Ildikó, a VIII. kerület józsefvárosi alpolgármester asszony, majd a társegyházak képviselői, Kovács Dávid Emil református lelkész, illetve Michels Antal atya köszöntötte az új lelkipásztort, ezután a jelen levő lelkipásztorok, szolgatársak, a gyülekezet vezetősége, a volt csoporttársak bátorító, áldást kérő szavai, zenei szolgálatai következtek a köszöntések sorában.

Dr. Mészáros Kálmán, a BTA rektora Mózes szavaival bátorította Balla Pétert: „Megparancsoltam néked, hogy légy erős és bátor, ne félj, ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr, mindenütt, amerre jársz.” A gyülekezet nőtestvérei nevében Jobbágy Ferencné mondott köszöntőt, és arra kérte ifjú lelkipásztorukat, hogy a bölcsesség és engedelmesség bibliai tulajdonságaival felvértezve induljon el ezen a szolgálati úton.

A meghitt, örömteli hangulatú ünnepi istentiszteleten a helyi gyülekezet kórusa szolgált. Isten áldja frissen szolgálatba álló testvérünket, Balla Pétert, a Nap Utcai Baptista Gyülekezet lelkipásztorát!

Negyvenöt esztendeje tért haza Magyarországra a korona

Írta:
Dr. Mészáros Kálmán
-

A magyar korona hazahozatalának 45. évfordulója alkalmából hálaadó megemlékezésre került sor 2023. január 6-án a zsúfolásig megtelt Belvárosi Nagyboldogasszony-főplébánia-templomban, mely a főváros legrégebbi temploma.

Az ünnepségen többek között Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára, David Pressman, az Egyesült Államok magyarországi nagykövete és dr. Mészáros Kálmán egyháztörténész, a Baptista Teológiai Akadémia rektora mondott alkalmi beszédet.

A történelmi megemlékezésen kiemelt szerep jutott a baptistáknak a korona hazatérésében játszott kimagasló szerepükért. Ennek hátteréről és jelentőségéről Mészáros testvér a következőket mondta:

„Amint azt talán önök közül többen tudhatják, a magyar korona 45 évvel ezelőtti visszahozatalában mások őszinte próbálkozásai mellett a magyar baptistáknak is fontos szerep jutott. Ennek a ténynek a felelevenítésében meg kell említenem, hogy Billy Graham 1977 őszén hazánkba látogatott. Csodával határos módon kapott engedélyt arra, hogy az akkor még ateista, keresztényellenes ideológiai alapokon álló keleti blokk erős bástyájának gondolt Magyarországon több tízezer ember előtt hirdesse Isten megtérésre hívó üzenetét.

Dr. Haraszti Sándor, a magyar származású amerikai baptista lelkipásztor és orvos-misszionárius, aki az evangélista útjának előkészítője és tolmácsa is volt, 45 évvel ezelőtt a következő sorokat vetette papírra:

„Graham megkérdezte tőlem, hogy miért hívják meg őt Magyarországra. A válaszom ez volt: Valószínűleg nem a két szép kék szemedért. A magyar kommunista kormányzatot nem az evangélium érdekli, hanem a korona hazahozatala és a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény.”

Mivel Graham szoros baráti kapcsolatot ápolt a ma is élő, 99. évében járó Jimmy Carterrel, az USA akkori, ugyancsak baptista felekezetű elnökével, a korona visszaadása valóban reális esélynek tűnt. Majd így folytatódik dr. Haraszti feljegyzése:

„Carter elnök telefonon felhívta Grahamet közvetlenül a magyarországi útja előtt, hogy áldáskívánását adja át Magyarország népének. A koronáról is tárgyaltak. Az elnök arról biztosította, hogy az ügy az asztalán fekszik, és hamarosan jóindulatú döntést hoz a kérés teljesítésében. Ezzel az ígérettel indult Graham Magyarországra, ami néhány hónap után valósággá vált.”

Azóta többször járt Jimmy Carter hazánkban, egyházunk vendégeként is feleségével, Rosalynnal együtt. Sőt részt vett és ünnepi beszédet mondott a szigetszentmiklósi új baptista templomunk felszentelési ünnepségén 1996-ban. Jimmy Carter, az Amerikai Egyesült Államok 39., Nobel-békedíjas elnöke a magyar korona hazatérésének jubileumi alkalmára ezt az üzenetet küldte:

 „Tisztelettel a Magyar Baptistáknak és Magyarország Népének! Örömmel csatlakozom Önökhöz a Szent István koronája visszatérésének jubileumi évfordulóján rendezett megemlékező ünnepséghez. Már csak azért is, mert ezzel kezdetét vette a két ország közötti kapcsolatok javulása, és Magyarország megkapta az USA-tól a legnagyobb kedvezményben részesített nemzet státuszát. Együtt örülünk annak is, hogy a magyarországi baptisták által fenntartott iskolákban – mintegy 16.000 középiskolás diáknak és óvodásnak – taníthatják nyilvánosan a Biblia igazságait. Feleségemmel, Rosalynnal együtt küldjük jókívánságunkat. Testvéri üdvözlettel: Jimmy Carter”

Nem tartjuk véletlennek, hogy 45 évvel ezelőtt éppen ezen a napon (január 6.), a világkereszténység legősibb ünnepnapján, vízkereszt vigíliáján érkeztek vissza Magyarországra a koronázási ékszerek. Az új kegyelmi korszak kezdetét jelentő epifánia, azaz Urunk színre lépésének emléknapján, amikor megváltó Krisztus Jézusunknak a Jordán folyó vizében való bemerítkezésére emlékezünk világszerte. Itt hallotta az őt körülvevő ünneplő sokaság a mennyei szózatot: „Íme, az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm.”

2000 évvel ezelőtt ezzel indult el Isten eljövendő királyságának látható előretörése. Aztán folytatódott Krisztus keresztáldozata által a bűn erejének megtörése. Halálból való feltámadásával pedig az örök élet diadala. Ennek világraszóló örömhírét aztán kiválasztott apostolaira bízta.

1000 évvel ezelőtt ezt az apostoli küldetést értette meg Szent István királyunk is, aki miután felnőtt férfiúvá érett, elhagyta pogány életvitelét és addig használt Vajk nevét, és az első jeruzsálemi gyülekezet vértanújának, István diakónusnak a nevét vette fel a hitvalló keresztségében, melynek jelentése stefanus, azaz „győzelmi korona”.

Azt sem tartjuk véletlennek, hogy ő volt az utolsó európai uralkodó, aki a keleti és nyugati kereszténység határán, Bizánc és Róma jóváhagyásával és áldásával lehetett Közép-Európa egyik legtekintélyesebb uralkodója. Megteremtve ezzel egy keresztény alapokon álló, egységes országot itt a Kárpátok ölelte Pannon-medencében, amely a történelem földindulásai ellenére ma is szilárd alapokon nyugszik. Amely 1000 éven át ellenállt minden ellenséges erőnek és bennünket letiporni szándékozó világuralmi eszmerendszernek.

Mi, magyar baptisták 2023-ban jubileumi esztendőhöz érkeztünk. Ebben az évben emlékezünk meg azokról a bátor reformátorokról, akik 500 évvel ezelőtt érkeztek hazánkba, és a megtérés és újjászületés evangéliumát hirdetve a Jézus Krisztus követése melletti nyilvános vallástétel baptista tanítását osztották meg a Kárpát-medence népeivel. 

Bár a sok viharos évszázad után a koronán megdőlt a kereszt, mégis minden keresztényellenes összefogás ellenére a Krisztus keresztje ma is ott ragyog és diadalmaskodik a korona csúcsdíszeként. Mert nincs korona kereszt nélkül! Mint ahogy nincs örök élet koronája sem Krisztushoz mindhalálig hű kereszthordozás nélkül!

A Biblia azt mondja: „Ha megalázza magát népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkozva keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz utaikról, én is meghallgatom a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat…” (2Krón 7,14)

Isten áldja meg magyar hazánkat és benne minden népet!

Dr. Mészáros Kálmán

a Baptista Teológiai Akadémia rektora

Öt gyülekezet közös évkezdése (2023)

Írta:
Tóth Krisztián
-

Isten kegyelméből idén január elsején találkozhatott Tatán a helyi gyülekezettel együtt az oroszlányi, tatabányai, komáromi és neszmélyi baptista gyülekezet testvérisége.

Az alkalom azért is különleges volt, mert nem egy hosszabb prédikáció hangzott el, hanem a dicsőítő dalok között rövid igei gondolatok, üzenetek voltak – a fent említett gyülekezetek lelkipásztorai tolmácsolásában. Szimon Gergő kezdte, majd Csiha Márton folytatta. Őt követte Emhő Balázs, majd Mészáros Sándor, végül Szilágyi Sándor – aki a közös úrvacsorát is vezette. Minden buzdítás után imablokkok is segítették a jelenlévők bevonódását. Akik ott voltunk, úgy érez(het)tük magunkat, mint egy nagy családban. Megoszthattuk egymással gondjainkat, örömeinket. Egy helyi nehéz helyzetbe került családért (az anyuka kórházba került, a három gyerek az apukával maradt) gyűjtést is tartottak az egybegyűltek. Az istentisztelet végén együtt teázhattunk és tovább beszélgethettünk a szép új tatai imateremben. Összegezve ezek a regionális alkalmak – bárhol az országban és persze itt Észak-Dunántúlon is – olyan valódi ünnepi események, melyeket érdemes megbecsülnünk, szorgalmaznunk és rendszeresen, még ha kb. évenként is, de átélnünk Istenünk dicsőségére és a résztvevők áldására. Úgy jöttünk el, kezdve a 2023-as évet, hogy várjuk és tervezzük a következő ilyen találkozást!

A vidéki missziós központok, regionális együttműködések gyakorlata egyébként beleillik az MBE stratégiai látásába is. Az egymást erősítő találkozáson az alábbi bátorító üzenetek, igék, illetve énekdicséretek hangoztak el. Az 1Kir 17 kapcsán emlékezhettünk a sareptai özvegy és Illés természetfeletti találkozására. Nekünk is csak az van, amit az Úrtól kaptunk. Mi is imádkozhatunk úgy, mint Mózes, hogy „bocsásd meg mégis bűnünket és vétkeinket, és tégy tulajdonoddá bennünket!” (2Móz 34,8). Hiszen ahogy Ézsaiás fogalmaz: „atyánk vagy te mégis! Mi vagyunk az agyag, te a mi formálónk, kezed alkotásai vagyunk mindannyian.” (Ézs 64,7) A Jel 4 ráirányította figyelmünket az eljövendő dolgokra, „amiknek ezután meg kell történniük” (1. vers). Arra, hogy bár véget ért a december, bizonyos szempontból még inkább adventben élünk az idő előrehaladtával! „Nagy az Úr, méltó, hogy dicsérjék…” – hallottuk a 145. zsoltár 3. versének bizonyságtételét, és tettük is közösen a következő dicsőítő dalokkal: Itt az idő, hogy dicsérjem; Nyisd meg a szívem, ó, Jézus; A fény királya ő; Ki átvezetsz a tengeren; Jézusom, áldozatodra gondolok; illetve a Hozsánna hangzottak sokak ajkán. Az 1Sám 30-ban olvasható Ciklág eleste kapcsán bátorítást nyerhettünk mindannyian Dávid történetéből, akiről azt írja a Biblia, hogy „nagyon szorult helyzetbe jutott: a nép már arról beszélt, hogy megkövezi, annyira el volt keseredve az egész nép a fiai és leányai miatt. Dávid azonban erőt kapott Istenétől, az Úrtól.” (6. vers) Isten felkentje az Úr erejével visszaszerzett mindent! Nekünk is vannak veszteségeink, de vigaszt nyújt, hogy „Krisztus szeretete szorongat minket” (2Kor 5,14). A meghalt és feltámadt Megváltóra tekintett Pál apostol, az első keresztények, sokan elődeink is, tehetjük ezt mi is ma. A Jn 16,33 szavait is elvihettük útravalóul: „bízzatok: én legyőztem a világot”. Közös úrvacsorával zártuk az alkalmat, ahol a Lk 22,14–20 mellett az emmausi tanítványok történetéből tanultuk meg az emlékezés, szövetség, közösség és a végre tekintő jelleg, eszkatológia perspektívájának négyesét (Lk 24,30). Bízunk abban, hogy mind a jelenlévőknek, mind az olvasóknak volt egy-egy olyan igemag, üzenetmorzsa, mely szívünkig hatolt és munícióval látott el minket az induló új esztendőre.

Hétindító vers | Balog Miklós: Mit rád bízott…

Írta:
baptist.hu
-

Előadja: Verebes Zoltán

Hétindító vers | Somogyi Imre: Újévi köszöntő

Írta:
baptist.hu
-

Somogyi Imre – Újévi köszöntő

Előadja: Verebes Zoltán

Jöjjetek az Úr házába,
Merüljünk el hő imába,
Zengjen ajkunkon az ének
A menny dicső Istenének!
Nincsen máshol öröm, béke,
Csak az Isten közelébe’.


Ha föld indul, zúg a tenger:
Vésztől retteg minden ember.
Vajon mit hoz a jövendő,
Köddel lepett új esztendő?
Nincs más menedékünk itten,
Csak az erős, örök Isten!


Hívő népünk, el ne feledd:
Isten veled! Ki ellened?
Ő megáldja életed,
Felszárítja könnyeidet.
Veled lesz jó és rossz sorban,
Életedben s halálodban!

2023 a Baptista500 éve: A célunk ugyanaz!

Írta:
Papp János
-

„Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” (2Tim 4,5)

Kedves Testvéreim!

Szeretettel köszöntök mindenkit 2023-ban!

Sokféle hír ér el nap mint nap bennünket, és sok bajról, küzdelemről értesülhetünk, amelyek a „szomszédainkat” és másokat érnek. Ezeknek a rossz híreknek számos negatív hatásuk van. Megdöbbentenek bennünket, félelmet és bizonytalanságot okoznak. Rémhírek kapnak szárnyra, és azon vesszük észre magunkat, hogy állandóan ezekkel foglalkozunk, miközben nem ez, illetve nem csak ez lenne a dolgunk. Rá kell jönnünk, hogy figyelmünk sokszor elterelődik az igazán fontos dolgokról. Emlékezzünk csak! Elődeink, az anabaptisták között olvasunk például a Luther korabeli Manz Félixről, aki Zürichben élt. Rövid idő adatott neki arra, hogy miután felismerte a hitvalló bemerítés igazságát, hirdethesse a meggyőződését. Elfogták, majd hite megtagadására akarták rábírni, azonban ő a meggyőződésében szilárd maradt. 1527. január 7-én délután kísérték a folyópartra, a halálos ítéletet végrehajtani. Ő énekelve, bizonyságot téve ment az úton a piaci árusok, a halas kofák között. Ekkor is a jó hírt hirdette. Egészen haláláig. Mert ez volt a célja. Nem lázadás, nem különcködés, nem az önsajnálat, hanem a felismert bibliai igazságok kitartó hirdetése még ekkor is.

Kedves Testvéreim! 500 év után is „A célunk ugyanaz!”. Nekünk, az anabaptisták és a baptisták mai utódainak is arra kell törekednünk, hogy a Krisztusról szóló jó hírt, a bibliai meggyőződésünket józanul, következetesen és bátran képviseljük. Fel kell ismernünk: a kísértő le akarja foglalni minden időnket, érdeklődésünket, és azt akarja, hogy minden mással foglalkozzunk, csak a küldetésünkkel, a lényeggel ne! Nem arról van szó, hogy nem kellene látnunk, ismernünk és értenünk a világot, amelyben élünk. Benne élünk a világban, de közben belegyökereztünk az elmúlhatatlanba, és ez, pontosabban Ő a meghatározó, ahogy a Példabeszédek írja: „az igazak gyökere mozdíthatatlan.” (Péld 12,3)

Pál utolsó apostoli levelében megindítóan bátorítja és tanítgatja erre a lényeglátásra a fiatal Timóteust az éves mottónak választott igénkben. Az öreg Pál is foglalkozhatott volna az őt ért üldözésekkel, az üldözőkkel, az akkori világ bajaival, az ügyeletes hírekkel. Krisztustól azonban megtanulta, hogy mire, kire kell nézni, figyelni. Ezért hitelesen bátorítja lelki fiát, Timóteust a bajok elviselése közben is az evangélista szolgálat tudatosságára és teljes betöltésére.

Kedves Testvéreim! 2023-ban azért választottuk ezt a jelmondatot („A célunk ugyanaz!”), mert a jubileumi év kapcsán is nem csupán emlékezni akarunk! Tiszteljük elődeinket, tanulunk tőlük, de azt is megértettük, hogy akkor leszünk igazi követői Krisztusnak és az elődeink hitének, ha mi is, most is azt tesszük, amit ők. Hirdetjük az evangéliumot, a bibliai meggyőződésünket! Emlékezzünk! Ünnepeljünk! Adjunk hálát! De mindeközben hirdessük, éljük Krisztust! Nézzünk előre is! Bizonyára 2023-ban is érnek bajok, kihívások majd bennünket. Ezerszer döntenünk kell majd, hogy mire, kire figyelünk. Mit részesítünk előnyben? Krisztus-követésünkben haladunk-e előre? Betöltjük-e a nekünk szóló elhívást, a ránk szabott szolgálatot? Mindannyiunknak szól a bátorítás: légy józan, a bajokat viseld el, de mindeközben teljesen végezd el a te szolgálatodat! Ne feledd: 

2023 a Baptista500 éve: A CÉLUNK UGYANAZ!

Papp János egyházelnök

Baptisták a világban

Írta:
Baptista sajtószolgálat
-

A Baptista Világszövetséghez (Baptist World Alliance) a világ közel 200 országában több mint 64 millió baptista keresztény tartozik, akikkel – ha a családtagokat is hozzászámoljuk – 130 milliónál is nagyobb „baptista családot” képezünk. Így az egyik legnagyobb protestáns felekezet vagyunk a világon. Világszövetségünk célja: világszerte segíteni az evangélium hirdetését, szociális segítséget nyújtani a rászorultaknak, és szót emelni az emberi jogok védelmében.

A Baptista Világszövetség honlapja: baptistworld.org

Központi gondolat | Isten megtalálható – Lk 2,15–20

Írta:
baptist.hu
-

A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva Istent mindazért, amit hallottak és láttak, úgy, ahogyan ő megüzente nekik.

Boros Dávid vendége Murányi-Kovács Anita és Paróczi Zsolt.

Menjünk el mind Betlehemig!

Írta:
Balog Miklós
-

„És lőn, hogy mikor elmentek az angyalok őtőlök a mennybe, mondának a pásztoremberek egymásnak: Menjünk el mind Bethlehemig, és lássuk meg e dolgot, amelyet az Úr megjelentett nékünk. Elmenének azért sietséggel, és megtalálák Máriát és Józsefet, és a kis gyermeket, ki a jászolban fekszik vala. És ezt látván, elhirdeték, ami nékik a gyermek felől mondatott vala. És mindenek, akik hallák, elcsodálkozának azokon, amiket a pásztorok nékik mondottak. Mária pedig mindez igéket megtartja, és szívében forgatja vala. A pásztorok pedig visszatérének, dicsőítvén és dicsérvén az Istent mindazok felől, amiket hallottak és láttak, amint nékik megmondatott.” (Lk 2,15–20)

Miután mi is meggyőződtünk róla, immár nemcsak úgy, mint a pásztorok, hogy mit tett értünk Isten az ő „testté lett” (Jn 1,14) Igéje által nemcsak Betlehemben, nézzük meg, hogy nekünk mit kell tennünk az Igéért! Ha ő eljött Jézusban e földre értünk, menjünk el mi is érte, legalább emberi értelmünk határáig, az ő születéséig, hogy általa mi is megszülessünk a Lélek által, hiszen ő is azáltal született emberré, második Ádámmá (1Kor 15,4), hogy jóvátegye, amit az első Ádám elrontott, s mi már csak ezt az elrontott életet tudtuk és tudjuk örökölni tőle (Róm 5,14; 1Pt 1,18–19). Addig, amíg az ige, az örömhír szól, könnyű lélekben ott lennünk, addig könnyű eszünkben tartanunk, beleélnünk magunkat a betlehemi eseményekbe is. Talán még abba is, hogy bennem is meg kell születnie Jézusnak, hogy éljek többé ne én, hanem éljen bennem a Krisztus (Gal 2,20). Mert elméletileg tudom, hogy „Míg Jézus él bennem, Míg erejét érzem, Fut tőlem gond és félelem, És örvend a lelkem”. De már kifelé menet az imaházból elfelejtjük, miről szólt az üzenet, elfelejtjük, mit kell tennünk az üzenet hatására. Mit kell tennünk a feledés ellen? Mit tettek a betlehemi pásztorok? Ezt olvastuk: „mondának egymásnak”.

Nem elég, ha csak Isten követei – és követői – szólják az örömhírt. Ha egy-egy igehirdetés után egész másról beszélnek a hallgatók, ez azt jelenti, hogy nincs visszhangja szívükben az igének. A pásztorok szívében volt visszhangja.

Egymásnak is mondanunk kell az igét. Igen, már odajutottunk, hogy egymásnak is mondanunk kell: „Menjünk el…!” „Menjünk el” arra a helyre, ahol Jézus megszületett, s ahol a mi számunkra is megszülethet! S ha már itt vagyunk, akkor máskor is jöjjünk el erre a helyre, ahol találkozhatunk Jézussal. „Menjünk el” és jöjjünk el! Jeruzsálem hegyen épített város, ahol már csak iszonyú nagy kövekből rakott fal maradt a régi templomból, s azóta is odajárnak a zsidók a világ minden tájáról siratni a Jézus jövendölése szerinti lerombolt templomot. Ezért nevezik még ma is „siratófalnak”. Amikor 1989-ben egy főleg kisegyházi csoporttal ott jártam, a tel-avivi repülőtérről egy kb. 70 km hosszú meredek úton kellett a bennünket szállító busznak felmennie Jeruzsálembe. Ezért szerepel a Bibliában mindig így: felmenni Jeruzsálembe. Erre alapozódik régi-régi karénekünk biztató vallomása: „Örvendtem, mikor mondták nekem: Menjünk fel az Úrnak szent házába!”

Vajon igaz vallomás lenne mindnyájunk szívén és száján, hogy örömmel vesszük a templomba vagy ahogy Jézus nevezte, „az imádság házába” (Mt 21,13), azaz az imaházba való menetelt vagy jövetelt?

Akkor ott Betlehemnek mondták azt a helyet, mely nemsokára mind a pásztorok, mind a napkeleti bölcsek számára az imádat, az imádság házává, röviden: imaházzá lett, ahol találkozni lehet Jézussal. „Menjünk el” az imaházba! Menjünk el, jöjjünk el ne csak karácsonykor, ne csak valamilyen nagy ünnepre vagy ünnepélyre, mert nemcsak akkor lehet találkozni Jézussal, hanem mindenkor. Nincs szó arról a Bibliában, hogy ünnep volt, amikor a pásztorok Betlehembe mentek. De azóta ünneppé, az egész keresztény világ ünnepévé lett az a menetel. Azóta lett, s attól kezdve lesz igazán ünneppé a te számodra is, kedves olvasó, amikor találkozol Jézussal.

„Menjünk el…!”

Igen ám, ennyi igei bátorítás, biztatás, buzdítás után tényleg el kéne, legalábbis illene elmennünk, de ez áldozatot jelent: valamit vagy valakit ott kell hagynunk, el kell hagynunk – legalábbis egy időre, és ez valamilyen veszteséget vonz maga után, s „az idő pénz” a közismert szólás szerint, ahogyan az is közismert mondás, hogy mindenki a piacról, a piacból él. Az áldozat azonban nem minden esetben jelent veszteséget. A legnagyobb veszteség, ha valaki az életét veszíti el. De amit elveszített az ember, azt meg is találhatja, sőt lehet az elveszített életnél még jobbat találni, olyat, amelyik elveszíthetetlen. A nagy apostol így vall erről a Bibliában: „akár életben maradok, akár meghalok… nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1,20–21)

Egy legtöbbünk által ismert hívő ember pedig a megtérése után két évre – tehát amikor már kipróbálta – ezt írta: „Csak nyerek, míg Őt hallgatom, És bűnömet veszítem. Ó, de áldott ez alkalom, S megnyerve benne minden!” Betlehemben „a pásztoremberek”, az akkori munkásemberek mint közösség is foglalkoznak az elhangzott igével, és ilyen egységes célt fogalmaznak meg a gyakorlati életre vonatkozóan: „Menjünk el…!” A hallott igéből elhatározás születik az egész közösség számára. Ne csak hallgassuk, ne csak beszéljünk róla, hanem cselekedjünk is szerinte, érte (Jak 1,22)!

Bennünk születnek-e elhatározások az evangélium hallgatása, meghallgatása közben, illetve után arra vonatkozóan, hogy mit fogunk cselekedni? Van-e a hallott igének bennünk cselekvésre késztető hatása? Ha nincs, miért nincs? Talán azért, mert nem látunk mást is mozdulni? Ha senki sem mozdul, akkor én sem. Mások sem veszik komolyan ezt a találkozást. A pásztorok mindnyájan mozdulnak, mikor mondják – szinte kórusban: „Menjünk el mind…!” Ez azt jelenti, hogy nemcsak egyesekben, némelyekben születik elhatározás az ige hatására, hanem az egész közösség egy véleményen van az ige felől. Támogatják egymást a cselekvésben! Ha a gyülekezetben egyedül akar valaki valamit megvalósítani, egyedül nem is nagyon képes, még akkor sem, ha éppen a legfontosabbról, az újjászületésről van szó. Vajon el tud-e indulni valaki Betlehem felé, Krisztus felé, ha mindenkitől mást lát? Ha mások ellentétes tettei elgáncsolják? De ha mindenki elindul, akkor a gyengébbeket is magával ragadja.

Aki el akar és el tud indulni, erősnek számít a gyülekezetben, de annak tartozása van azok felé, akik nem akarnak vagy nem tudnak elindulni: „Mi erősek pedig tartozunk azzal – írja elő az apostol, mert ez előírás –, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk. Mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, mégpedig annak javára, épülésére!” (Róm 15,1–2) „Menjünk el mind Betlehemig!”

Ez a „mind” jelentse számunkra azt is, hogy „egészen”, „mindvégig”, ne elégedjünk meg azzal, hogy mások mondják, legyen a hitünk meggyőződéssé (Zsid 11,1); Krisztushoz közeledve ne álljunk meg félúton, ne legyünk „félutas” keresztények, és ne elégedjünk meg félinformációkkal! Például azzal, hogy véletlenül épp Betlehemben született meg. Isten világában nincsenek véletlenek, mert „a világ, a világmindenség túl kicsiny ahhoz, hogy Isten is meg a véletlen is elférjen benne” (Gyökössy). Csak Isten tudja – de ő tudja –, hogy miért éppen Betlehemben kellett megszületnie, és nem Kapernaumban vagy Tibériásban, hiszen már 800 évvel a születése előtt megjövendöltette prófétájával, Mikeással. És ez köztudott volt az akkori vallási elit előtt: „Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt. Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet. Összehívatta a nép valamennyi főpapját és írástudóját, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak. Azok ezt mondták neki: A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: »Te pedig, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legjelentéktelenebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izraelt.«” (Mt 2,1–6) A próféciák beteljesedése Istennek és az ő szavának, a Bibliának a szavahihetőségét, hitelességét bizonyítja. A beteljesedett próféciák, jövendölések pedig eszközei az emberek hitre jutásának (vö. Róm 10,17).

A „Menjünk el mind Bethlehemig” jelentse továbbá azt is, hogy mindnyájan menjünk el, ne maradjon el és ne maradjon le senki a Krisztussal való találkozás lehetőségének útján! Tartsunk össze, biztassuk, segítsük egymást ebben! Először is személyes példánkkal.

Meddig megyünk el a hallott, hallgatott ige megcselekvésében? Gondoljuk át azt is, hogy végül is miért született meg, miért lett emberré az Isten! Azért, hogy meg tudjon halni, hogy emberi testben elkövetett bűneink miatt emberi testben szenvedje el a büntetést, a legnagyobb büntetést, a halálbüntetést. De ez karácsonnyal kezdődött, az ő emberré születésével. Ezért kell a vele való foglalkozásunkat nekünk is az ő születésével kezdenünk. Odáig kell visszamennünk először is az időben, ameddig a pásztorok elmentek. Meddig? Betlehemig.

Mert aki nem jut el Betlehemig, az nem fog eljutni a Golgotáig, a megváltásig.

1...357358359...798358. oldal a 798-ból
© 2016-2024 Magyarországi Baptista Egyház