Nem felejtem el a pillanatot, amikor rádöbbentem, milyen kiváltságos gyermek- és ifjúkorom lehetett.

Sem a családban, sem más közösségben nem ért durva bánásmód, bántás, megaláztatás azért, mert lánynak születtem. Pedig édesapámnak nagy csalódást okozott, hogy másodszor is leánya született a várva várt fiú helyett.

Bibliakörön, gyülekezetben, iskolában egyforma gyereknek, testvérnek, egyszóval embernek érezhettük magunkat mi is, lányok-asszonyok. Álmodozhattunk vadászatról, lövészetről (sőt, vittek is bennünket lőgyakorlatra), de úszás, táborozás, sátorverés mind beletartozott természetes részeként a gyerekkor élményeibe, s az sem volt lenézett, hogy kötni, horgolni, varrni, főzni tanultunk, vagy éppen kertészkedni az akkor gyakorlati órának nevezett iskolai foglalkozásokon.

A Bibliában szereplő személyek, legyenek azok férfiak-nők, egyformán tanulságot hordozó példaként álltak előttem, valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy Isten szemében más értéket képvisel egy nő, mint egy férfi. De az sem, hogy behatárolt területen van csak mozgásterük. Valahogyan olyan természetes volt az, hogy ki milyen feladatot végez a családban. Sőt mi több, az sem szégyen, ha segítünk egymásnak.

Majd ahogyan nyílt számomra a világ, kinyílt a szemem is meglátni, hogy ez nem természetes állapot a nők számára. Hogy igenis sok megkülönböztetésben van részük, egészen a megaláztatásig, a kiszolgáltatottságig. A tréfás beszólásoktól, a csúf megszégyenítésektől, a bűnbakszereptől a létezésük elutasításáig, s ez világszerte nagyon komoly társadalmi, lelki kérdést, az emberi méltóság mibenlétének megkérdőjelezését is felveti.

Az isteni szeretet nagysága, mindegyikünknek szóló, személyválogatás nélküli megváltása egyre magasabbra nőtt a szememben. Különösen életközelivé vált ez a mérhetetlen elfogadás, amikor olyan asszonyokkal találkozhattam, akik kultúrája még nem tért el olyan nagy mértékben Jézus Krisztus földön járásának kulturális szokásaitól, mint a mi nyugati társadalmunké. Amikor a férfitársaságban nem szólalhatott meg asszony, csak nagyra nyílt szemmel nézett ránk, szomorú, szelíd tekintettel, gyermekeit magához ölelve. Ott, akkor vált valós értékké, hogy mit is jelentett az az elfogadó közelség, ahogyan Jézus Krisztus Palesztina vidékét járva emberként kezelte a nőket. Az asszonyok leülhettek a társaságában, hallgathatták a tanítását, megérinthették a ruháját. Meghallgatta kéréseiket. Befogadta őket tanítványi körébe, elfogadta a támogatásukat.

A kereszten folyt vér nem válogatott, minden ember bűnét lemosta, új lehetőséget kínálva fel. Elvégeztetett a megváltás. Ott állt a döbbent tömeg, nők, férfiak, talán még gyerekek is. Valami teljesen a helyére került, miközben a kárpit kettéhasadt. Kitárulkozott az isteni szeretet, karja átölelt minden embert. És Isten – immár másodszor – az asszonyokra bízta az élet üzenetét ott a temetőkertben, az üres sír mellett. Első alkalommal az Édent elhagyva az anyává válás fájdalmával megjelenő élet üzenetét, a sírkertben pedig a feltámadott Krisztus örök életre hívó, újjászülő üzenetét. Van ennél szebb feladat?!

Hordozni az élet üzenetét! Erőt, bátorságot, bölcsességet tesz tarisznyánkba az isteni szeretet. Csengjen bátorításként lelkünkben a küldő üzenet:

Vidd a jó hírt minden tájra,
Messze hallasd hangodat:
Jézus Krisztus által Isten
Minden bűnöst elfogad!