Ne közelíts! / Szonettek
Ezek a szonettek a váci Megközelítések alkotóhéten születtek. Azzal a céllal, hogy azon emlékeimet, érzéseimet fogalmazzam meg és értelemszerűen írjam meg, amelyeket elzártam magamban, és én is mindig félve közelítettem meg. Ha nem a valós személyiségemmel közelítek Isten felé, akkor nem találkozhatok Istennel.
- Szonett
Igazság és megértés
Gyermekként az igazság fontosabb.
Később a megértés válik alapelvvé.
Ma már gyakran érzem, elárultam az igazságot,
mikor meg akartam érteni a másikat.
A megértés keserű világai nyílnak,
S elporlanak gyorsan, nyomtalan.
Nem elégítheti ki szomjas elmém,
Sosincs vége a megértésnek, csak a földi létnek.
Távolodik ezért az ember tőlük.
Bölcsnek tűnik ez a tett, de fájó,
üres tért hoz létre bennem.
Az üresség nem marad fenn sokáig.
Törekedj mégis az igazságra és megértésre,
Különben az üresség temet maga alá.
II. Szonett
Vác
Miképp döntesz?
Nem létező emlékeim
Szürke város, cementtel a ködben,
Melyben lehetséges múltam sejlik,
Ködlik fel előttem.
Történhetett volna itt és így, de nem.
Város, mely mindig közeli és távoli,
Múltammal benne, ami valós, de mégis hamis.
Emlékezni nincs mire: se életre, se halálra.
Megírni, ami lehetett volna, szeretném?
Minek? Kinek? Miért? Hogyan?
Saját valós emlékeim is fájnak,
Miért írnám meg a valótlant?
Döntéseim, emlékeim kérlelnek,
Magyarázzam meg őket magamnak:
Vajon érzéseimre vagy értelmemre hallgattam?
III. Szonett
Éva
Éji látomásban láttalak újra,
Nem akartalak így látni.
Féltem: Ne közelíts! – szóltam.
Túlságosan is valós álom voltál.
Mégis megkísértett a feledésed.
„Miért tenném ezt veled?”
Mert mindig közel voltál,
A feledés nagyobb szégyen bárminél.
Hogyan őrizhetsz meg egy személyt, emléket,
Miként marad valóságos bármi?
Válaszom nincs, eszközöm semmi.
E néhány szóval mint gombolyaggal
Játszom, de te így láthatod csak.
Neked játék, nekem talán forrás, ami most fakad.
IV. Szonett
Emlékek saját használatra
Baár-Madas
Belém kövült képek, szavak rémisztenek.
Távolodnak ugyan, de így is fojtogatnak
Feledni vágyott emlékek a fejemben,
Csak én törölhetném ki őket, csak én.
Emlékek, melyekről nem beszélnék.
Emlékek, melyek mégse porladnak.
Távolodásukra vágyom, mert rólam szólnak.
Megfejtésük és megértésük rám várnak.
„Wilhelm Meisterként” kutatok a mélyben,
A bánya nem más, mint a lényem.
Ha nem vigyázok, rám robban, és végem.
Mit is kutatok éppen?
Lehet az gyémánt vagy szégyen.
Egyik se baj, se érdem, se szégyen.
V. Szonett
A Bakony az én Párizsom
Cserhát az én Párizsom.
Túrós lepény az én madeleinom.
Galga az én Szajnám.
Kopasz-hegy az én Csomolungmám.
Jánosik az én idegen hősöm.
Kövesdi az iskolám.
Szlovák nyelv a tantárgyam.
Nógrád az én hazám?
Mindez már a múlté?
Hordom mindezt magamban,
Mint ősi titkot a vének.
Távolodnak tőlem az emlékek,
Nem közelednek már sosem,
Eltűnnek, mint a sínpár, s messze még a vége.
Zakariás éneke
Az elmúlt három hét életem legzaklatottabb időszaka volt. S most már benne vagyunk az adventben, aminek a várakozás és elcsendesedés idejének kellene lennie. Ez ebben a pillanatban szinte lehetetlennek tűnik. Mi lesz így a karácsonnyal, az ünnepléssel és a Krisztus eljövetelére való hangolódással? Hisz az nem maradhat el, ugye?
Ezekre a kérdésekre a válasz egy része a Lukács evangéliumában található meg, Zakariás énekében. Ez a régi papköltő azt énekli meg, amit nem lát majd kiteljesedni, „csupán” a kezdetét látja Isten megváltó művének. Mégis örömmel énekel. Erre a mégis örömre van szükségünk. Miben láttathatja meg ezt velünk Zakariás? Ezt szeretném bemutatni ebben a rövid cikkben.
Ő még csak Isten látogatását tapasztalta meg az angyal üzenetén keresztül. Olyan kevésnek tűnik mindez, az Immánuel, velünk az Isten ígéretéhez képest. Ő még csak a látogatásról tud. A betegágyon vagy magányosságban élve minden látogatás örömforrás lehet. Főleg, ha maga az Isten látogat meg minket. Zakariás nem volt csalódott emiatt. Miért lett volna?
Erős üdvözítőről énekel, aki váltságot szerez Izraelnek. Akkoriban sok megváltó- és messiásjelölt rótta Palesztina útjait. Egy próbán bukott meg mindegyik, nem tudták népüket megszabadítani a Római Birodalom uralma alól. Ez a világbirodalom olyan erős volt, hogy bukása után 1400 évvel is még létezett olyan állam, ami magát jogutódjának tekintette. Egyetlen világbirodalom sem tűnik el valójában a történelem színpadáról. Ilyen értelemben legyőzhetetlen egy világbirodalom. Jézus erős szabadító, erősebb minden világbirodalomnál, de uralma nem e világból való, lelki valóság. Ezért az ő uralma legyőzhetetlen és örök.
Az uralmának ereje az irgalmasságban rejlik, de néha éppen ez rejti el a szemünk elől. A mai világ emlékeztet minket, hívőket arra, hogy a könyörület nem természetes része az emberiség életének. Ha Isten irgalmassága nem érinti meg világunkat, akkor teljesen el fog vadulni. Isten szabadítása irgalmas, akkor is, ha az ellenségeinktől szabadít meg minket.
Az ígéretek közül ebben az időszakban engem a legjobban a félelem nélküli szolgálat érintett meg. A jövőm tele van teljesen jogos félelmekkel. Sőt azon kell igyekeznem, hogy ne vegyem észre a sorsom sötétlő árnyai közt rejlő félelemforrások sokaságát. Nem szabad belegondolnom, mi mindentől „kellene” és „lehetne” rettegnem. Azt kérem Istentől, hogy legyenek olyan időszakaim, amikor nem félek. Csak ő képes elvenni tőlem. Az ő ígérete azonban az, hogy lehet félelem nélkül szolgálni őt. Hinnem, hinnünk kell neki.
Istenünk könyörülő irgalma olyan fény, ami betör az életünkbe, de olyan kedvességgel, mint a felkelő fény. Mindez nem valamiféle misztikus élmény, ahogy néha értelmezik. Hanem ennek valóságos életgyakorlattá kell válnia. Azért, mert a fényt azért kapjuk, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára. Hasek Svejkje szájából hangzik el az a mondat, front felé tartó vonaton: „Én nem húzhattam meg a vészféket, én a háborúba igyekszem.” A békétlenség útján járva sosem késő meghúzni a vészféket, és megfordulni. Sosem késő a sötétségből a világosság felé fordulni. Ez a mi felelősségünk, ha nem is tudunk ennél többet tenni. Zaklatott életünkben is ott lehet a fény, öröm és békesség. Isten elég erős, hogy elhozza mindezeket nekünk. Jézus ezért jött el. Sose feledjük.
A következő írás Fonyódon született a Jelenlét Baptista Művészeti Alkotóhéten 2023-ban.
Tóparton
Arra is élesen emlékszem, ahogyan úsztam. Még a lenyelt víz ízére is emlékszem nehezebb éjszakáimon. Élesen megmaradt az elmémben, mert az egy különleges úszás volt. Amikor János szólt, hogy az Úr az, akkor én rögtön beleugrottam a vízbe, csak a felső ruhámat vittem magammal, mert nem akartam megszégyenülni.
Abban az ugrásban benne volt az egész személyiségem és az addigi sorsom. Gyorsan döntöttem, gyorsabban, mint a többiek. Mindig is erre törekedtem. Származott ebből sok jó, de a problémáim többségének is ez volt a gyökere. Igyekeztem mindig azonnal cselekedni, hogy a problémák, nehézségek megoldódjanak, mielőtt azok létezésére bárki is rájönne.
Ez az úszás azonban másképp sikerült, mint terveztem. Ugyanis úszás közben elöntött a düh. Életem összes dühe és haragja kitört belőlem. Már megint nem gondolkoztam, csak cselekedtem. A halászhajónk még megtömve is úgy siklott el mellettem, ahogy az apró kígyók szoktak eltűnni a kavicsok alatt a kíváncsiskodók tekintete elől. Pillanatok alatt lehagytak. Pedig én úgy siettem volna. Én akartam lenni az első, aki az Úrral találkozik. Mindenkinél előbb akartam elmondani, hogy mennyire félek a jövőtől, és hogy mennyire félek attól, hogy miképpen maradhatok a hű követője, hogy mennyire félek a vezetői szereptől, s mindezen félelmeimet nem akarom elárulni a többieknek. S nemcsak azért jöttem ki halászni, mert nem bízom az ő gondviselésében, hanem ki akartam próbálni, hogy tudok-e még halászni. Halász vagyok-e még? Képes vagyok-e még bármire, amire eddig?
Elbuktam ebben is. Nem fogtunk semmit. Kiderült, még erre is alkalmatlan vagyok. Miben is reménykedhetnék? Még ez a lassú hajó is elúszik mellettem. Ők érnek előbb oda Jézushoz. Én leszek az utolsó. Elsőből utolsó lettem. Mindig is az ilyen helyzeteket viseltem el a legrosszabbul. Mindez azért történt meg velem, mert elfelejtettem, hogy az úszó lassabb, mint a hajó. Hogyan fogom akkor megoldani az életem sokkal bonyolultabb és összetettebb problémáit. Ez az úszás átváltozott a szégyen úszásává. Tanítványtársaim enyhe mosollyal figyelték vergődéseimet. Szerencsére nem nevettek ki. Pedig megtehették volna, és még igazuk is lett volna. Hogyan leszek én az ő vezetőjük? Erre is alkalmatlanná váltam.
Amikor kiértem a partra, akkor láttam őket vidáman beszélgetni, kenyeret és halat enni. A Mester nélkülünk is szerzett halat és kenyeret. Néha úgy éreztem, csak koloncok voltunk a nyakán. Nélkülünk többre jutott volna, de ő ezt soha nem éreztette velünk. Ő volt a Mester, sőt már tudtuk, hogy sokkal több annál.
Kínomban, figyelve ezt az idilli jelenetet, nekiálltam behúzni a hálót a partra. Nagyon nehéz volt, de a dühöm segített. Kivontam a halakat a partra. Sokat és nagyokat fogtunk. A többiek már nem törődtek ezzel. Ők csak Jézusra figyeltek. Aki megosztotta velük a kenyerét és halát. Velünk, akik életünk legnagyobb fogását csináltuk meg. A Mester annak is tud adni, akinek hatalmas gazdagsága van. Neki valahogy mindig is többje volt, mint bárki másnak. Ezt éreztem akkor is, amikor azt se tudtuk, hol fogunk éjszakázni. Az ő gazdagsága mindig is valós volt a számomra.
Végül én is csöndesen csatlakoztam az evéshez. Ez a csönd nagyon hosszúra nyúlt. Kicsit szégyelltem is magam: nem tudtam, mit fog mondani nekem. Állandóan meglepett a szavaival. Nyilván látta a dühöt az arcomon, az egész testemen. Látta, ahogy frusztrálva küszködtem a halakkal és a hálóval. Nemcsak az úszás közben szégyelltem magam, hanem most is. Sosem szerettem ezt az érzést.
„Jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” – kérdezte tőlem. Igen, hiszen ezért ugrottam bele a vízbe, hogy siessek felé. Elvégeztem a munkát, s csak utána jöttem enni. Azért, mert csak vele akartam már lenni. Nem akartam, hogy a munka újra elszakítson tőle. „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.” Igen, a szeretetem Jézus felé sosem volt kérdéses. „Legeltesd az én bárányaimat!” Igen, még lesz feladatom. Ujjongtam belül. Vajon elég leszek hozzá? Lesz hozzá elég szeretetem, képességem és türelmem? Megannyi soha meg nem válaszolható kérdés.
„Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Talán ő sem hisz bennem. Mindenkinél jobban tudja, hogy szeretetem milyen gyorsan tűnik el, pillanatok alatt. Igen, szeretem. Ebben a pillanatban, a jó időkben, tele hassal, lenyugodva; amikor magabiztos vagyok. De mi lesz, amikor majd megint elönt a düh? Amikor kinevetnek, kigúnyolnak, és amikor rosszul sikerül, aminek nekikezdtem. Ő ismeri ezt az oldalamat is. Azt, amit ugyan igyekszem titkolni, de nem nagyon vagyok rá képes.
„Őrizd az én juhaimat!” – mondta a Mester. Én elszomorodtam. Vajon nem elég neki a szeretetem? Vajon képes leszek – a mai nap szégyene után, az elsuhanó hajó képével az agyamban – bármire is? Ekkor értettem meg, hogy az én szeretetem kevés és nem elég, de nekem csak ennyim van. Csak ennyim maradt ilyen idős koromra.
„Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged.” Talán ez volt az általam kimondott szavak közül a legkeserűbb, de a legigazabb is egyben. Letörve álltam ott és kiszolgáltatottan. Tudom, hogy ezt akarta megtanítani nekem. Azt, hogy az életem tele lesz megtöretettséggel, ki leszek szolgáltatva az embereknek. S az én szeretetem csak az elsuhanó hajó látványaként tűnik majd fel és el. Mégis én, az örökké igyekvő, de mindig lemaradó, az örök késlekedő követhetem őt. Ez elég nekem.
