„Mondjátok meg Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád, aki alázatos, és szamárháton ül, igavonó állat csikóján.” (Mt 21,5)

„Amikor közelebb ért és meglátta a várost, megsiratta és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat!” (Lk 19,41–42)

Az Úr Jézus elhatározta, hogy felmegy Jeruzsálembe, és akik vele voltak, követték őt, bár rossz sejtelmeik voltak. Féltek. Jeruzsálemben ekkor minden évben a húsvét ünnepére a zarándokok nagy tömege gyűlt össze Mezopotámiától Hispániáig a Földközi-tenger minden vidékéről, minden országból, ahol zsidók diaszpórában éltek. Jeruzsálemben, Dávid városában találkoztak egymással a családok távolra szakadt tagjai. A rokonok és ismerősök gyülekeztek a templomtól délre, hogy a Király kapun át zarándokzsoltárokat énekelve felvonuljanak az ünnepi istentiszteletre.

Bevonult Jézus is velük együtt a városba, és ekkor váratlanul megünnepelték Jézust. Pálmaágat lengettek az emberek. Sokan felsőruhájukat az útra terítették. Erre emlékezik az egyház virágvasárnap alkalmával. Nagy tömeg csatlakozott a tanítványok kis csoportjához. Jézus azonban nem viselkedett az elképzelt és a várt messiásként. Szamárháton vonult be, ami a szegény ember igásállata volt, meg a rabszolgáké, akik a társadalmi létra legalján a legtöbbet robotoltak, és ezért a legkevesebbet kapták.

Nem is hatolt be a templom épületébe, hogy átvegye felette a hatalmat. Megállt a pogányok udvaránál, ahol a pénzváltók a különböző nemzetek pénzeit szent sékelre váltották, hogy a zarándokok be tudják fizetni a templomadót. Ott árusították az áldozatokra szánt állatokat is. Jézus bár korbácsot ragadott és kiűzte az árusokat, de mégis anélkül tisztította meg a templomot, hogy a római biztonsági emberek vagy akár csak a templomőrség közbeavatkozott volna. Valószínűleg a főpapok tudták, hogy a közvélemény szimpátiája kockázatossá tette volna a templomőrség bevetését.

Királynak, „Messiásnak” vagy egyáltalán valamiféle úrnak vagy vallási, esetleg népvezérnek tartotta-e magát Jézus? Először a kereszthalált halt és feltámadott Jézust nevezte a frissen kibontakozó gyülekezet Úrnak. Méghozzá ugyanazzal a méltóságjelzővel, amivel korábban csak az Örökkévalót illették. A cím Jézusra történő alkalmazása a legmagasabb tisztelet megadása volt, ami csak lehetséges volt Izraelben. De az Újszövetségben nélkülöz mindenféle hivatalos politikai felhangot vagy a lázító forradalmi vezér jellegzetességét. Jézus a bevonulás előtt a tanítványait elküldte azért a szamárért, amelyen megérkezett a városba. Azt mondta nekik: ha megkérdezik, miért oldjátok el, mondjátok, hogy az Úrnak szüksége van rá. De ez a kifejezés ott a rabbi-tanítványi viszony kereteit nem lépte át. Nem jelentett többet udvarias megszólításnál.

A hellenista és római világban sok égi és földi „úr” létezett. Velük kapcsolatosan általánosan használatos kifejezés volt a Jézusra is alkalmazott küriosz. Ezek az urak nemcsak megkövetelték akár a kultikus tiszteletet is, hanem éltek is úr voltukkal. Parancsaikat végrehajtották, akár élet-halál fölött is rendelkeztek. A gyülekezet szájából idegenül csengett volna egy ilyenfajta tiszteletadás. Miután Jézus számos esetben kijelentette, hogy ő Úr létére úgy viselkedik a tanítványok között, mint aki szolgál, tanította és elvárta a tanítványoktól is ugyanezt (Jn 13,12–17 vö. Mt 20,20–28).

Jézus mégis Isten kiválasztottja volt. A Bibliában a kiválasztás sohasem volt hatalmi öncél vagy valamiféle előny pusztán a kiválasztottság kedvéért. Mindig valamilyen Istentől meghatározott feladatot kellett végrehajtania annak, akit Isten kiválasztott. Kiválasztás és küldetés, kiválasztás és engedelmesség ősidők óta egybetartoztak. A Jeruzsálembe bevonuló Úr a kiválasztottak között a legnagyobb. Békességet hirdetett a városnak. Mivel azonban nem messiásváró vágyaik szerint, hanem Istentől rá bízott küldetésével érkezett, nem ismerték fel. Az ünneplés az ellenkezőjére váltott: elvetették, mint ma is sokan.