Szeretem Istent, vágyom rá. Örülök neki, már attól is, ha csak rá gondolok.

Elfogadom Istent annak, aki: végtelen hatalom, aki mindennél bölcsebb, szeretőbb, igazságosabb és kiismerhetetlen.

Hallgatni akarom Istent a szélben, a könyvben, a zenében, a madarakban, a gyerekekben, a szemekben és belül magamban.

Megérteni akarom Istent, tudva, hogy teljesen nem érthetem meg, de azt egészen biztosan megérthetem, amire szükségem van, és amit ő akar, hogy megtegyek.

Örömmel megteszem, amit csak akar. Bármit kérhet, én is tőle. Aztán ő azt csinál, amit akar.

Kiöntöm neki a szívem: az örömöm, a bánatom, a kétségem, a bizalmam, a küszködésem, a keresésem, a kérdésem, a haragom, a csalódásom, a csodálatom.

Nyitott vagyok az előtt a jövő előtt, amit még nem ismerek, de amit ő készít számomra.

Engedem, hogy békéje betöltsön teljesen, amelyben elfogadom azt a tényt, hogy ő mindent kézben tart.

Vágyom arra, hogy bennem változtassa meg a dolgokat: a gondolataimat, az érzéseimet, a szándékaimat, a vágyaimat.

Tudom azt, hogy ő mindig hív valamire, valahova, hogy ezek a hívások egy eddig még nem ismert új világba hívnak.

Megtanulok csendben figyelni és várni rá.

Mindenemet felajánlom neki, vágyom arra, hogy használhassa mindenemet – aki vagyok és amim van – csodálatos világa építésére, terjedésére.

Engedem, hogy Isten megmutathassa tetteim igazi értelmét és tartalmát.

Vágyom elérni őt.

Nekem ezt jelenti imádkozni.