Íme, mi üdvözlünk!

0
536
Fotó: Nagy Roland

Akit november 13-án köszöntünk 90. születésnapján: Szebeni Olivér nyugalmazott lelkipásztor testvér, kutató történész, a Baptista Teológiai Szeminárium egykori tanára. Lelkipásztori hivatásának gyakorlása és oktatói tevékenysége mellett elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyarországi baptisták történelmének hiteles feltárásában, a vonatkozó dokumentációk gyűjtésében. Élen járt az anabaptista történelem kutatásában és széles körű megismertetésében is. Ezen az ünnepen arra kértem, idézzünk fel néhány olyan dolgot, amely egy életen át fontos volt számára és meghatározta szolgálatát.

– „Nincs semmi magasztosabb, mint Isten igéje” – ezt olvashatjuk egyik könyved alcímeként. Milyen szerepe volt életed során a Bibliának?

– Gyülekezeteinkben járva azt tapasztalhattam, hogy a Biblia valóban életünk zsinórmértéke. Nemcsak hívő édesanyám neveléséből, hanem saját magam lelki-szellemi szomjúságából is mindig élt és irányított a szabályozó, Isten kinyilvánított akarata. Tizenhét éves koromban, a döntésem óta, főként, amikor a Szentírás két eredeti nyelvét némileg megismertem, a napi kenyeremnél is rendszeresebben olvastam az igéket. Ha bármi akadályozta volna ezt, Isten mindig ösztökélt, hogy maradjon az ő szava életem zsinórmértéke. A megismert Szentírás ma egy mély, életszerű, közvetlen hitbeli fényforrásként ragyog előttem. A „kedvenc igém” – ahogy ezt mindnyájan értjük és mondjuk is –: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” (Fil 4,13) Azt hiszem, már gyermekkorom óta azzá fogadtam. Bár megtanultam minden általam ismert modern nyelven, legszebbnek magyarul érzem. Van a Károli-fordításban egy olyan jelleg, ami őrzi szívemben ezt a változatot.

– Történelemszereteted legtöbbünk által jól ismert. Rendszerezett dokumentációidról is sokan hallottak. Ismereteiddel élő lexikonként használtál sokak számára. Minek köszönhető ez a historikus érdeklődés?

– Már egy középiskolai órán történt konfliktus is felkeltette a figyelmemet a történelem iránt, de komolyabb okom is volt történelmet és földrajzot tanulni. Szemináriumi felvételem után dr. Haraszti Sándor tanárom arra kért, hogy menjek egyetemre, és készüljek föl középiskolai tanárképzőn erre a két szakra. Egyszer a Jelenések 1,11-et éreztem úgy, hogy Isten tőlem kívánja: „Amit látsz, írd meg…” 70 éven át mindennap felírtam valamilyen változást a környezetemről. Elkészítettem a jeruzsálemi templom makettjét, és bemutattam néhány gyülekezetben. Meg is jegyezték, mi a „pitvar”, vagy a „szentek szentje”, hol állt az égőáldozati oltár, és hol volt a „Salamon tornáca”. Készítettem egy oktatókészüléket, amely bemutatott missziónkból 24 úttörőt, a képüket, az adataikat és a misszióterületüket a Kárpát-medencében. Több más egyéb „oktatókészüléket” is készítettem. Mivel nem volt kapható bibliai térkép, ezért aki szorgalmasan tanult bibliai verseket, és nyilvánosan felmondta, kapott tőlem kézzel rajzolt, festett szentföldi térképeket. Van, aki ezt máig is őrzi.

– Az anabaptisták történetének kutatása is kedvelt témáid közé tartozik. Egyik legjelentősebb könyved, amely a témában alapműnek számít, az „Anabaptisták”, 1980-ban jelent meg. Legutóbb 2017-ben „Az anabaptisták helye a történelemben” címmel színes kiadványban foglaltad össze ismereteidet. Úgy tudom, hogy anabaptista kódexet is fordítottál. Mit tanulhatunk ma az anabaptistáktól? Elődeink ők valóban?

– Az anabaptisták, mint a reformáció harmadik népe, s közülük a hutteri testvérek tanai, elzárkózásuk és önálló gazdálkodásuk tanulmányozása mindig nyújt valamennyi „szabadegyházi” közösségnek tanulságokat, nem csak nekünk. Viszont az anabaptisták közül senki sem kényszerített mást arra, hogy csakis a saját nézetük szerint éljen. Példát mutatnak arra, hogy ne váljon az ember a pénz rabszolgájává, éljen elégedetten, munkálkodjék és legyen boldog. Ahol bírják, ezt a programot követik. Világszerte nem is kevesen. Érdemes rájuk figyelnünk.

– Számos könyvet írtál hosszú életed során. Könyvekkel zsúfolt kis irodádban ma is dolgozol. A gyülekezeti munka, az oktatás és kutatás szinte felemésztette minden idődet. És a család? Miként tekintettek sokirányú tevékenységedre?

– Gyermekeim, majd unokáim, akik nagyon sokszor tartózkodtak nálunk, soha egyetlen papírszeletet sem vettek el, téptek szét vagy használtak, ha arra a papa már valamit felírt. Némelyik még segített is nekem. A feleségem volt az igehirdetéseim legfigyelmesebb hallgatója, mindent elvégzett helyettem, és most, hogy hazament, roppant szükségét érzem, milyen sokat dolgozott mellettem és helyettem. Amikor 2008-ban a Spurgeon-díjat megkaptam, említették, hogy kellene egy Spurgeonné-díjat is alapítani, hiszen őnélküle semmire sem lettem volna képes. Egy svájci újságírónő felkeresett, és amikor kérdéseire válaszoltam, meglepődött és megjegyezte: „Mondja, kérem, látta ön egyáltalán a gyermekeit?” – Igen, láttam és az édesanyjukkal mindennap imádkoztunk értük. Küzdelmes éveik voltak. Isten megtartotta őket.

– Sokaknak segítettél tudásoddal, végül te is doktori címet kaptál. Hogyan történt ez? Angol nyelven megírt disszertációdnak mi a témája?

– Először Magyarországon próbáltam doktori vizsgára jelentkezni, egyházunk akkori elnöke így magyarázta meg az elutasítást: „Sorrendiséget kell figyelembe venned. Segíts másoknak, hogy letehessék előbb a sajátjukat.” Le is tették öten is, valamennyiben több-kevesebb részem volt. 76 éves koromig tanítottam a teológiánkon. Azután évente egy-két szakdolgozatot mentoráltam. Bármikor jön hozzám bárki, fiatalabb vagy idősebb, szívesen segítek neki tetemes forrásanyagomból. Segítettem egyháztörténelmet, nyelvet, belföldön és határon kívül. Az utóbbi években nem csak baptista egyháztörténelmi témákban konzultálok, minden ellenszolgáltatás nélkül. A lábam nehezen lendül mozgásra, de a kezem írni képes. Nyugalmazott lelkipásztor voltam már, amikor az Egyesült Államokban élő egykori tanárom, dr. Haraszti Sándor beíratott a plimouthi (FL, USA) Nemzetközi Szeminárium doktori iskolájába. A beiratkozás költségeit is vállalta. Lelkesen fogtam hozzá a munkához, és 1999 nyarán, 71 évesen lettem doktor. A disszertációmnak elég hosszú az angol címe, magyarra egyszerűsítve azt mondhatom, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyék területére szervezett Nyírvidéki Missziókerületünk ébredéséről írtam. A két világháború idején Sallay László baptista úttörő és Szikszai Béni református ébredési munkás kb. 25 000 ember megtérését érték el.

– Utoljára hagytam a lelkipásztori munkát. Négy gyülekezetben szolgáltál, mégis most a Kiskunság hívőiről írtál könyvet, ahol már teológusdiákként is prédikáltál, feleséged is onnan származott. Nem kis nosztalgiával írsz benne a tompai tájról, a korabeli emberek különös életéről. (Kár, hogy ez a könyv nem jelenhet meg.) Milyen hatást gyakoroltak az első szolgálati helyeden átélt események egy életen át végzett hivatásodra?

– Mindennek meghatározó szerepe volt nemcsak az első szolgálati helyemen, hanem egész életemben. Feleségem személyének közvetítésével otthonomnak érzem azt a tájat mindmáig. Megszerettem a Kiskunságot, az embereket, sajnáltam őket a roppant terhekért. Ahol tehettem, segítettem nekik. Nem csak beilleszkedtem, velük is robotoltam sokszor. Isten adott erőt megállni, megtartott és nem engedett elesnem. Nagyon hálás vagyok az Úrnak minden kegyelmi munkájáért. Hálából teszem az Úr oltárára önmagamat és gyülekezeti emlékeimet, életem évtizedeit a történelmünk legsúlyosabb korszakaiban. Dicsőítem és magasztalom az Urat, aki fölemelt az átlagból, megszabadított nyomorúságaimból, és megengedte, hogy szembeötlő ráncokat ne szántson testemre az idő, ne váljak magatehetetlenné. Ne tegye a meglévőknél súlyosabb betegség idős napjaimat elviselhetetlenebbé. Milyen nagy kegyelem mindez! El sem tudom mondani!

Néhány cseppet merítettünk egy hosszú élet tengeréből, de ez is bőven alkalmas arra, hogy az újabb generációk is, akik talán személyesen nem találkoztak Szebeni Olivér testvérrel, képet kapjanak Isten gazdagon megáldott szolgájának munkásságáról. Szebeni testvér nehéz idők tanújaként vallja, hogy az általa megismert szellemi értékeket az Úrtól kapott kincsként őrizni kell és hallgatóinak, olvasóinak, diákjainak átadni. Ezt megköszönjük. Kedves Olivér bácsi! Hadd folytassam a címben megkezdett éneket a születésnapodon: „szíveinkből szeretettel, nyájasan köszöntünk!”

Az interjút készítette: Marosi Nagy Lajos

Fotó: Nagy Roland

Megosztás