Régóta foglalkoztat egy ellentmondás, amit bárki megtapasztalhat hívő élete során.

A Szentírás az evangéliumok legelejétől hangsúlyozza, hogy Jézus az a Szó (Ige), amelyre a világ vár. Az Újszövetség szintén ezt visszhangozza az apostoli levelekben. Sőt, már az ószövetségi próféciák is mind őt, a Messiás személyét mutatják fel megoldásként az ember problémáira. De számtalan mai missziós hangvételű írás is megerősíthet bennünket abban, hogy a világ szomjazza az örömhírt.

Miért tapasztaljuk mégis sokszor azt, hogy bizonyságtételünk erőtlen, vagy nem is tudjuk megszólítani az embereket az evangéliummal? Miért van az, hogy ha a lehető legközelebb visszük Isten üzenetét a szívekhez, akkor is távol maradnak őtőle? Persze sokszor mi is alkalmatlanná válhatunk a bizonyságtételre, és kegyelemre szorulunk, de azt hiszem, a hiba nem mindig az örömhír hozójában keresendő, ennél átfogóbb problémáról van szó.

Egy teológiai cikk utáni hozzászólásokat olvasgatva megerősödött bennem a kérdés: valóban erre az üzenetre van szüksége a világnak? Az egyik hozzászóló rávilágított, hogy a Jézus korabeli Júdeában hittek abban, hogy az édenkerti állapotokból indult ki minden, és a problémáik gyökere a bűn jelenléte az életükben és az Istennel való kapcsolat megromlása, és mindezek helyreállítása jelenti a megoldást. Ez nem állt messze az ókori gondolkodásmódtól, annál inkább a miénktől. A mi kortársaink kevésbé hisznek abban, hogy létezett valaha tökéletes (bűntelen) világ és tökéletes kapcsolat Isten és ember között, vagy hogy ezek jelentős tényezők lennének a mai ember életében. Sőt, a halál utáni élet lehetősége vagy tetteink örökkévaló következményei sem tűnnek olyan nyomasztónak már, hogy mindenáron keressük a megmenekülés útját. A Krisztus követésében rejlő további kincsek, mint a küldetésben értelmet nyert élet vagy a közösségben megtalálható öröm sem olyan vonzó, hogy áldozatot hozzunk értük.

Mit tegyünk akkor mi, XXI. századi keresztények? Hogyan mutassuk fel a Megváltót? Hogyan prédikáljuk a megfeszített Krisztust?

A számomra megnyugtató választ egy adventi áhítatoskönyvben találtam meg (John Piper: Az öröm hajnala). Már Jézus zsidó hallgatóit is ugyanaz választotta el a hittől, mint a ma emberét: „Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt az egy dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?” (Jn 5,44) Mennyivel inkább igaz ez a mi információs társadalmunkra, ahol a dicsőséget már mindenki tetszésben (lájk), nézettségben, látogatottságban, szavazatokban méri, és ahol a népszerűséget könnyen pénzre és hatalomra lehet váltani, és ez fordítva is igaz!

Ha készíteni akarjuk a szívünket az Ige befogadására, le kell lepleznünk magunkban ezeket a motivációkat. Ha pedig másokat akarunk Istenhez vezetni, vajon nem kellene-e előbb lebontanunk ezeket a falakat? Nem lehet, hogy ezt a fontos lépést eddig kihagytuk, és visszapattant ránk az üzenet?

Azt jól tudjuk, hogy a világ mindig megpróbálja eltakarni előlünk Isten fényét, erre minden korban meglesznek az eszközei. „Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát, aki az Isten képmása.” (2Kor 4,4) Az viszont a mi felelősségünk, hogy a saját generációnkat rádöbbentsük erre a végzetes csapdára. Nem más, mint a mindenható Isten hív minket erre, akinek szava a világ kezdete óta szól – „Sötétségből világosság ragyogjon fel!” – , és ez visszhangzik a mi szívünkben is.

Ráadásul az evangéliumból elnyerhető ajándékok – a megbocsátás, az üdvösség, a küldetés, a közösség – elsősorban nem is a mi megnyugtatásunkat vagy önmegvalósításunkat szolgálják. Az elsődleges céljuk az, hogy felismerjük bennük Istent, az ajándékozót, örvendezzünk benne és dicsőítsük őt! Mennyivel másabb ez, mint egymástól fogadni el a dicsőséget!

Fogadjuk meg a könyv szerzőjének tanácsait saját adventi készülődésünkben, és vezessük erre a ránk bízottakat is!

Szólláthné Zita

„Hogyan készülhet a szív, hogy Krisztust a maga valóságosságában fogadja el? Nagyon egyszerűen.

Először is, a szívnek el kell távolodnia az emberek dicséretétől…

Másodszor, a szívnek meg kell szabadulnia attól az ábrándtól, hogy a lelket elégséges pénzzel vagy anyagi javakkal táplálni…

Harmadjára… vágyakozás kell hogy ébredjen a szívünkben olyan vigasztalás és megváltás után, amit a világ nem tud megadni.

Végül, negyedjére, Istennek, az Atyának ki kell jelentenie magát, a szívünket meg kell nyitnia, hogy ujjongva kiáltsuk, mint az az ember, aki hihetetlen értékű kincset talált: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia, múltbeli bajok miatti vigasztaló, jövőm megtartója. Végre látlak! Befogadlak úgy, amint vagy.«

Bárcsak ezt tenné velünk Isten ebben az adventben! Lehessen az idén ez a mi ajándékunk, tanúságtételünk, sokunk bizonyságtétele!” (John Piper: Az öröm hajnala)