„Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba. A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (Préd 12,6–7)
A szekularizáció megváltoztatta a halálhoz fűződő viszonyunkat. A modern gondolkodás nem képes megbirkózni a halál tényével. Manapság a legkiszolgáltatottabb az a gyógyíthatatlan beteg, akinek nem sok van hátra. A gyülekezetekben, ahol szolgáltam, mindig nagy óhaj volt bennem a halálra készülő testvérekkel kapcsolatban: bárcsak szeretteik körében, odahaza fejezhetnék be földi pályafutásukat! A fiataloknak is szükségük lenne rá, hogy átéljék az elmúlás tényét.
A halál mára szégyellni valóvá vált. A haldokló bekerül a kórházba. Régebben elfekvőnek, ma nem kiemelten támogatottnak nevezik. Ezek a legkevésbé felszereltek. A legtöbb ember ilyen helyen búcsúzik az élettől. Megfigyelték, ha egy betegnek van remény a felgyógyulására, ötször annyiszor látogatják a nővérek, mint amikor orvosilag egyértelmű, hogy már itt a vég. Ha a kórteremben zavarja a többit a haldokló, még inkább elszeparálják egy paravánnal. Épp akkor marad magára, amikor szerettei puszta jelenléte elegendő lenne számára, hogy emberhez méltóan búcsúzzon az élettől.
Amikor lezárja a szemét, futószalagon érkeznek a temetkezési vállalatok. Az addig emberi méltósággal rendelkező személy csupán holttestté válik: kadáver, amelynek szerveire esetleg valaki igényt tart. Többé ő már nem is személy. Nem rendelkezik semmivel, nincsenek jogai, emberhez méltó tulajdonságai, sajátos gondolatai, megosztandó érzései, valamiféle igényei. Esetleg a haldokló felgyógyul, és visszaemlékszik, hogy családtagjai már úgy beszéltek róla, mint egy „tárgyról”, elintézendő ügyről. Micsoda botrány! A temetést és az örökösödést rendezgették a halálos ágya mellett. Hogy ő most lép be az örökkévalóság kapuján, most látja meg színről színre Krisztust, most kerül mérlegre az élete? Félek, hogy ez már a hívőknél sem magától értetődő.
Tessék kimenni a temetőkbe, és végignézni egy nem keresztény, sőt, olykor akár egy keresztény temetést, végighallgatni egy temetési beszédet! Micsoda szóvirágokkal kondoleálnak. Sok üres fecsegés a hulló levelekről, az elkövetkező őszről, a tavasszal kihajtó fűről-fáról. A lelkész hitét, bátorságát, együttérző szeretetét, igehirdető képességét a temetési prédikáció mutatja meg a legvilágosabban.
Valóság számunkra Isten ígéreteként az eljövendő világ? Együttérzünk a gyászolókkal? Képesek vagyunk a bűnről olyan módon szólni, ahogyan a Biblia? Elmondani a bűn következményét? Hirdetni az evangéliumot, a bűnök bocsánatát, az élet igéjét ott, ahol minden más a halálról beszél? A bűn valóság.
A bűn következtében a halál is az. A megtérés a racionalitás világába tartozik. Az örök élet reménysége is. Itt nincs helye költészetnek, absztrakcióknak, nyelvi bűvészkedésnek. A nyers valósággal találkozik az ember a halálban, és a legnagyobb győzelemmel: amit Jézus aratott a halál felett. És a legnagyobb győztessel, Krisztus Jézussal.
Félő, hogy a halál profanizálódik: vagyis az emelkedettségnek, a szentségnek, hogy ne mondjam Istennek helye sincs benne. Így olyanná válik, amilyenné Isten nélkül válik holtában az ember. Ha meggondoljuk, hogyan haltak meg a patriarchák, Ábrahám, Jákob, Mózes, betelve az élettel, látnunk kellene, hogy ők tanítanak igazán meghalni minket. Az élet vége is az élet része. Az élet utolsó napja is az. Méltósága van az ember születésének, az életének, de a betegségének, a leépülésének, sőt, a halálának is.
Tulajdonképpen Isten az ő minden értelmet felülhaladó szeretetét (Fil 4,8) éppen abban mutatta meg, hogy Fiában, az Úr Jézus Krisztusban a legnagyobbat vállalta, sorsközösséget vállalt velünk, emberekkel, egészen a halálig. A halál az a tény, amely meghaladja az emberi tudományok, az emberi lehetőségek határait. Egyedül Isten illetékes lezárni az ember életét. Jézus mint ember halt meg. Befejezett élet után halt meg. Készült a halálra. Fájdalmak között halt meg. Ártatlanul halt meg. Imádkozva halt meg. Ebben is példát adott nekünk, embereknek.
Fotó: Eirik Skarstein unsplash.com
A sajtoszolgalat@baptist.hu e-mail címre várjuk a híreket, tudósításokat, riportokat. Legkésőbb az eseményt követő nap küldjük be a híradást.
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!















