Évekkel ezelőtt idős özvegyet temettem egy eldugott kis faluban. Rég elhalt férje mellé került fáradt teste végső nyugovóra. Körben beroskadt, füvel benőtt sírok simultak a tájba. A temetőben virágzó akácokról halk döngéssel hordták a méhek a nektárt. Bár koporsó mellett álltam, gyászoló és részvétben osztozó emberek között, mégis minden oly nyugodt és méltóságteljes volt. Igazi bibliai békességet éreztem. Eszembe jutott eközben a gyermekségem óta átélt sok nagyvárosi temetés, amelyekben – még ha hívőt kísértünk is el utolsó földi útjára – mindig valami természetellenességet, sötét idegenséget érzékeltem.

Ott, a kis falusi temetőben értettem meg igazán azt, ami azóta már bizonyossággá érett bennem, hogy a tudásban és az életmódban tapasztalható nagy előhaladás közepette végzetesen és károsan elidegenedtünk a haláltól.

Hogyne lenne ez így, amikor szívós igyekezettel próbáljuk rejtegetni önmagunk és mások elől egyaránt az elmúlás tényét és gondolatát. Íratlan, de annál szigorúbb szabály, hogy nem szabad beszélni róla még az egészségesek körében sem, betegek előtt pedig egyáltalán nem. Ha valaki ez ellen vét, azt érzéketlen és neveletlen embernek tartjuk. Ehhez társul még az, hogy a szervezett betegellátás következtében az életveszélyes állapotban lévő embereket még faluról is szinte kivétel nélkül kórházba szállítják, s ha betegségük végképp legyűri őket, szeretteiktől, barátaiktól, – mondhatnánk – a világtól elkülönítve halnak meg. Ebből következik, hogy kortársaink legtöbbje személyesen még soha senkit nem látott meghalni.

A régi idők embere eszmélődése első pillanatától kezdve közvetlenebb tapasztalatból ismerhette meg nemcsak a születés, hanem a meghalás tényét is. Megszokta-e végül is a halál gondolatát? Nem, arra eredendő okokból nem volt soha képes. A halállal való meg-megújuló találkozásai azonban önkéntelenül is rákényszerítették arra, hogy a maga részéről fokozatosan fölkészüljön önnön elköltözésének egyedülálló eseményére.

Mit tehet e helyzetben a haláltól tökéletesen elidegenedett mai ember? Zúzza tán szét azt a civilizációt, amelynek ez az elidegenedés is egyik káros mellékterméke? Távol legyen! Inkább aknázza ki azt az élőlények közül egyedülálló képességét, hogy közvetlen tapasztalat híján gondolati úton képes kapcsolatot teremteni nemcsak a múlt és a jelen, de a jövő tényeivel is. Keress kapcsolatot tehát a jövővel! Fordítsd magad felé a tenyeredet! Íme mindkettőben ott látsz a bőrredőkből kirajzolódva egy-egy „M” betűt. Ezt a testünkbe írt üzenetet – MM – a régiek ilyen értelemmel ruházták föl: „Memento mori!”, azaz: „Emlékezz, készülj föl a halálra!” Kövesd hát ezt a tanácsot! Ne űzd el magadtól valami pótcselekvésbe menekülve azt az időnként orvul rád törő fölismerést, hogy földi pályád véges! Gondolkozz erről elmélkedve, és szenvedd el eközben a szívedet zsibbasztó szorongást! Vívd meg e harcot ismételten, ne térj ki előle, mert csak így részesülhetsz végül belső gyötrelmeid lelki hasznából.

Mi lehet ez a haszon? Nos, az semmiképpen sem, hogy végül barátként tekintesz majd a halálra, hanem az, hogy (1) a botor vélekedéssel nemlétezőként kezelt ellenség (vö. 1Kor 15,26) valóságként tudomásul vett ellenséggé válik számodra. (2) Jótékony hozadék az is, hogy tudatosul benned életidőd behatároltsága. A „Memento mori”, első következményként ezt hozza elő számodra, de nemcsak ezt, hanem (3) sürgetni kezd, hogy megtedd a legfontosabb lépést is e dologban.

Az ókortól napjainkig sok lépésajánlat halmozódott föl. Ezek közül nem egyszerűen a legjobb, hanem minden létező lehetőség közül kipróbáltan az egyedüli jó lépés az, amit a vértanúsága küszöbéhez érkezett Pál ajánl Timóteusnak: „Ne feledkezz meg arról, hogy Jézus Krisztus… feltámadt a halálból!” (2Tim 2,8) Ha gondolataink nemcsak eljövendő halálunkra irányulnak, hanem a történelem legcsodálatosabb eseményére, Jézus Krisztus föltámadására, akkor nemcsak arra leszel képes, hogy méltósággal vállald e világi pályád végét, hanem arra is, hogy bízó reménységgel tekints a földi látóhatáron túl reád váró örök életre.

Mindebben biztos és hűséges segítőnk a Szentlélek. Hadd magasztaljam őt, aki jó volt hozzám, és könyörült rajtam, amikor serdülőkori bemerítésem után nem sokkal szívizomgyulladásos, fekvő betegen súlyos hitpróbába kerültem. Heteken át egyik rohamát a másik után zúdította rám a halálfélelem. Esténként arcomat a párnába fúrva, megvert, megalázott ebként nyüszítettem, szűköltem a rettegéstől, méghozzá teljesen magányba zártan, mert még szüleim elől is titkoltam szörnyű nyomorúságomat. Szánalmas vergődésemben az Úrhoz folyamodtam. Ő meghallotta néma sikoltásomat, és elküldte hozzám a vigaszadó Szentlelket, aki ismét élettel töltötte meg a halál fölött győztes Megváltóm szavait. Megszabadulva boldogan adhattam hálát annak, aki nemcsak önmagában, de nekem és értem is „a feltámadás és az élet” (Jn 11,25).

A Szentlelket segítségül hívva emlékezz te is az Úr Jézus megelevenítő munkájának nagy tetteire! Lásd a lelki halálból feltámadottakat: az iszákosság, az érzékiség és az önzés egykori rabszolgáit, mint dicsérik megújult, tiszta életükkel a Föltámadott életújító hatalmát. Emlékezz meg arról, hogy ő „az elsőszülött a halottak közül” (Kol 1,18)! Várd türelemmel, míg eljön a nagy nap, amikor az „elsőszülött” örök életre eleveníti majd meg hitben elhunyt, „utóbb született” testvéreit, mindannyiunkat, akik szeretjük őt!

A halál árnyékának völgyében járva húsvét felől nézz immár halálodra, és fogóddz erős hittel az első zsengeként föltámadt Jézus Krisztus halálbilincset szétzúzó, erős kezébe!

Ó, Jézus! Az örök élet
Legdrágább kincsünkké lett:
Föltámadtunk mi véled,
Halleluja! Halleluja!
(BGyÉ 112)

Győri Kornél