Úton – Baptista Művészeti Alkotóhét – Nagy-Kaszáné Somogyi Ilona írása

„Nekem az alkotóhét elsősorban az elcsendesedésről, kicsit a befele nézésről is szól. Olyankor várom, hogy az Úr mit akar felszínre hozni bennem, mi az, amit továbbadhatok másnak is. Másodsorban a találkozásról, a többi művésztárssal való együttgondolkodásról, alkotásról szól. A helyszín mindig hatással van rám, már előre várom a jövő évi találkozást.” Lona

Fotó: Nagy Hanna Viola

Még nem késő!

A tavasz első napjaiban történt. A nap épphogy csak felkelt, még erősen csípett a reggel. Mégis úgy döntöttem, hogy a szokásos reggeli kávémat vidéki kisházunk hátsó teraszán fogyasztom el. Már nagyon vártam ezt az időszakot. Szeretem, ahogy láthatom virágba borulni a kert gyümölcsfáit, ahogy minden életre kel körülöttem. A család még alszik ilyenkor, a madarak csicsergése az egyetlen társaságom. A kávéval a kezemben lehuppantam a kis terasz egyik műanyag székére. Nem nagyon voltak bennem határozott gondolatok, csak vártam, hogy hasson a kávé, és beinduljanak a rozsdás kerekek. Jó érzés volt élvezni a megérdemelt nyugdíjas kort, és nem gondolni semmire. Egyszerűen csak élni. Élvezni, hogy itt van mellettem a feleségem, aki már szintén nyugdíjas, és csak olyan terveket szőni, ami nekünk is megfelel. Kicsit a gyerekekkel is lenni, unokázni, örülni az életnek. Legalábbis ha még adatik néhány év. Ahogy a kávémat kortyolgattam, éreztem, hogy a szempilláimra mintha mázsás súly nehezedne. Alig bírtam nyitva tartani a szemem, ami azért is volt szokatlan, mert a koromhoz képest nagyon jó alvó vagyok, s most is úgy éreztem, hogy kipihenten ébredtem. Próbáltam küzdeni az álmosság ellen, de valami láthatatlan erő egyre csak az álomvilág felé taszított. Egy idő után feladtam a küzdelmet, mert tudtam, hogy úgyis legyőz.

Megadóan becsuktam a szemem, s ekkor minden elsötétült körülöttem. Az éppen virágba boruló fák, a csicsergő madarak hangja mintha ott se lett volna, s a következő pillanatban egy hatalmas terem előterében találtam magam.

Egy angyal állt meg mellettem. Fehér ruhát viselt. Nem volt benne semmi különleges, nem ragyogott, mint a nap, nem volt isteni, inkább olyan volt, mint ahogy általában a filmekben ábrázolják. Hosszú fehér tógához hasonlító ruha volt rajta. Kedvesen mosolygott és megkért, hogy kövessem. Közben a hatalmas terem zsúfolásig megtelt emberekkel. Kicsikkel-nagyokkal, mindenféle nemzetből. Olyan volt, mintha egy nagy konferencián lettünk volna. Az angyal szólt, hogy üljünk le az utolsó sorba, és figyeljük, hogy mi történik. 

Amikor úgy tűnt, hogy mindenki megérkezett, elöl a színpad környékén felállt egy fiatalember. Mivel messze is volt, háttal is állt, nem nagyon láttam, ki lehetett az. Amúgy mindegy is volt, hisz úgysem ismertem senkit a tömegből. A fiatalember egyedül állt, magányosan, összegörnyedt vállal csak a földet nézte. Elkezdett dolgozni bennem egy sejtés, hogy itt valami nem jó fog történni. Legalábbis abban az értelemben, hogy úgy tűnt, mintha az a fiú ott elöl a vádlottak padján ült volna, azaz ebben az esetben állt. Már nagyon kíváncsian vártam, hogy mi lesz ebből az egészből. Tudtam, hogy álmodom, s nem valós ez az egész, de éreztem, mégis kapcsolódom valamiért ehhez a fiúhoz. Hisz miért is lennék benne ebben az álomban, ha nem lenne fontos, hogy itt legyek? Hamarosan tíz férfi ment fel a színpadra, és leült az ott előkészített lila bársonyszékekre. Utánuk még egy férfi érkezett, jól látszott rajta, hogy mindenkinél tekintélyesebb és hatalmasabb. Csendre intett mindenkit, és megszólalt. A színpad előtt álló remegve tekintett fel a férfira, látszott rajta, hogy ismeri őt.

– Emeld fel a fejed, fiam, és figyelj arra, amit hallani fogsz! – mondta. Hangja kemény volt és szigorú, s a színpad előtt álló félszegen felemelte a tekintetét. „Ez nem hangzott valami biztatóan” – gondoltam magamban. Ahogy a tekintélyes férfi megszólalt, felállt a szőr a karomon. Akkor előállt az első bársonyszékes. Amint elkezdett beszélni, könnyei szakadatlan potyogtak és hamarosan patakká duzzadtak. A könnypatak lefolyt a színpadról, és elkezdte körülvenni az elöl álló fiatalembert. A víz, mint egy kötél, körbefonta a testét, és a szíve környékén megállva a nyakát nyaldosta. A beszélő elmondta, hogy népének sok bűne volt, és gonoszul bántak egymással a törzsek. Tudomására jutott, hogy van egy isten, a keresztények Istene, aki tudna segíteni abban, hogy népe békességben éljen. „Imádkoztunk a keresztények Istenéhez, hogy küldjön valakit, aki elmondja nekünk, hogy mit tegyünk. Nagyon sokáig vártunk rá, de nem jött, s egy nap megtámadott minket az egyik ellenséges törzs, és megölték a falu egész lakosságát. Azért sírok, mert már minden késő, és nem tudom megmenteni a népemet. Nem tudok segíteni rajtuk. Szellemük már örökre elveszett. Bárcsak kaptak volna esélyt arra, hogy megismerjék a keresztények Istenét!”

Miután a beszélő abbahagyta a mondandóját, a patak visszavonult és eltűnt a színpadról. A fiú egész testében zokogott és nem tudta abbahagyni a sírást. Úgy tűnt, átérzi azt a fájdalmat, amit a beszélő is átérezhetett. Amint abbahagyta, a teremben furcsa dologra lettem figyelmes. Azt vettem észre, hogy egyre többen tűnnek el a jelenlevők közül. Az üres székek jelezték, hogy kevesebben lettünk. Még sikerült elcsípnem az utolsókat, akik pont olyanok voltak, mint a bársonyszékes beszélő. Ekkor értettem meg, hogy az egész falu közösségének szelleme volt jelen.

Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. A lelkem nagyon fájt. Érdekes módon átéltem ezt a fájdalmat, amit a beszélő és a fiú is. Alig bírtam elviselni a fájdalmat, a szenvedést, a kínokat, amiket legbelül éreztem.

Akkor a következő bársonyszékes is előrement, hogy beszéljen. Ruhája nagyon színes volt, bőre fekete és tele volt színes pöttyökkel. Mintha minden egyes festéknyom jelentett volna valamit. Amikor elkezdett beszélni, akkor vettem észre, hogy a teste tele van gépfegyver ütötte lyukakkal, és minden sebből vér folyik. Hamarosan ez a vérfolyam is betöltötte a színpadot, és lefolyt a fiatalember lábai köré. Amint odaért, a fiatalember testén is lyukak keletkeztek, és a vér belőle is ugyanúgy folyt, mint a beszélőből. A fiú zokogott és fájdalmasan rángatózott. Én is éreztem mindezt a fájdalmat, és kínomban ordítani szerettem volna. Az angyal látszólag nem is vett tudomást a szenvedésemről.

A második bársonyszékes így szólt:

– Népem vezetője voltam Közép-Afrikában. Szegények voltunk, szinte nincstelenek, állattartásból, a mindennapi munkából és vadászatból éltünk. Gyakran kerültünk harci helyzetbe, a szomszéd népek ellenségesek voltak velünk szemben. Egyszer járt nálunk egy fehér ember, de csak átutazóban. Majdnem megöltük, de az utolsó pillanatban megakadályozta valami, hogy mégis megtegyük. Akkor úgy gondoltam, hogy valami hatalmas szellem védheti, de később megtudtam, hogy a keresztények istenének szolgál. Vágytam rá, hogy visszajöjjön vagy legalább küldjön valakit, aki elmondja, ki ez a szellem. Népemmel együtt szívesen szolgáltam volna neki. De nem jött senki. Aztán egy nap fegyveres katonák törtek be a területünkre, és mindannyiunkat lemészároltak gépfegyvereikkel. Nem tudtam megmenti a népemet. Most mindannyian örökre elvesztek.

Ahogy abbahagyta a beszédet, a vérfolyó visszavonult és teljesen eltűnt a színpadról. Minden ugyanúgy történt, mint az előző beszélőnél. A teremből eltűntek azok, akiket akkor gyilkoltak meg. Kezdtem megérteni, hogy rajtam és az angyalon kívül mind olyanok vannak a teremben, akik már nem élnek. Ezt a fájdalmat is átéltem lelkemben. Ránéztem az angyalra, hogy mikor lesz ennek már vége, de ő nyugalomra intett. Még hátravan nyolc felszólaló. A további nyolc vezető is elmondta, hogy ők hogyan haltak meg, mely törzsi területen vártak arra, hogy a keresztények egyik hírnöke elmenjen hozzájuk, és beszéljen nekik a békesség és szeretet útjáról.

Úgy tűnt, hogy mindannyian egy emberre vártak, mégpedig arra a fiatalemberre, aki a színpad előtt állt. Egyszerűen csak elmondták a szívük fájdalmát, nem vádolták őt semmivel. Nekem lett volna mivel. Úgy éreztem, hogy ő az oka annak, hogy ezek a lelkek elkárhoztak. Egyértelmű, hogy ő a hibás. Ha elmegy és engedelmeskedik, akkor talán máshogy alakul az életük.

Szépen lassan mindenki eltűnt a teremből, noha több ezren lehettek. Minden egyes alkalommal én is átéltem azt, amit a beszélő és a fiatalember. Már nem akartam ott lenni, de az angyal előreszegezett tekintettel tovább figyelt. A színpadon már csak a tekintélyes férfi állt és előtte a földre roskadva a vádlottnak tűnő férfi.

– Állj fel és emeld fel a tekinteted, fiam! – szólt hozzá. Hangja ezúttal szelíd, de határozott volt.

Ekkor az angyal megérintette a vállamat, és abban a pillanatban én is a színpadra kerültem. Ott álltam a tekintélyes ember mellett, és félve néztem a lent álló fiatalemberre. Az arca meggyötört volt, bűntudat és mélységes szomorúság tükröződött szemeiben. Arca mintegy eltorzult az előbb átélt fájdalom nyomán. Vonásai ismerősek voltak, de akárhogy gondolkoztam, nem tudtam hova tenni ezt az arcot.

– Mit értettél meg ebből, fiam? – kérdezte a tekintélyes ember.

A fiú csendben hallgatott és csak zokogott. Azt gondoltam, soha nem hagyja abba a sírást.

– Tudtam, hogy ezt az egy talentumot bíztad rám, és el akarsz küldeni közéjük. Úgy éreztem, hogy nem tartozom neked semmivel. Sőt még nehezteltem is rád, hogy nekem csak ennyit adtál. Miért pont nekem kell olyan messzire elmennem? Most már látom, hogy az az egy is mennyi ember életét megmenthette volna. Bocsáss meg, hogy nem engedelmeskedtem! Akkor a tekintélyes ember lement a színpadról, és átölelte a fiút, mintha csak a gyermeke lett volna.

– Még nem késő, fiam! – mondta neki. – Tedd meg, amit kértem tőled, és indulj el! Tudom, hogy képes vagy rá.

A fiatalember felemelte a fejét, szemében ott ült a csodálkozás, hogy nem azt kapta, mint amire számított. Ahogy megkapta az újabb esélyt, arca kitisztult, és fény ragyogott a szemében. Ahogy ránéztem, a térdeim megremegtek és majdnem elájultam a felismeréstől. Az a fiatalember ott a színpadon – én voltam. Szóra nyitottam a számat, de hang nem jött ki a torkomból. Az angyal megérintette a vállam, és a következő pillanatban már a kerti teraszunkon ültem a kávéval a kezemben. Nehezen tértem magamhoz, mert annyira élő volt az egész, szinte még mindig éreztem a fájdalmat a testemben, lelkemben. Ahogy felnéztem, megláttam az angyalt, aki velem szemben ült. Nem értettem, mi történik. Meglepett, hogy még mindig ott van.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte. Úgy tűnt, mintha a hangja nagyon messziről szólna hozzám, pedig itt ült velem szemben. Lehet, hogy az érzékelésemmel történhetett valami az álom folyamán. Nem értettem, miért kérdezi, csodálkozva néztem rá, mint aki most ébredt fel egy eléggé felkavaró álomból. Amikor végre össze tudtam szedni a gondolataimat, ez volt a lehető legértelmesebb, amit csak mondani tudtam:

– Itt élek!

Rám mosolygott s odalépett hozzám. Megérintve a vállam hangosan kiáltott:

– Olvasd!

Az érintéstől úgy éreztem, hogy testem elkezd zsugorodni, és már csak annyi lettem, mint egy apró gombostű feje. Aztán egy koppanó hangra lettem figyelmes. Felriadtam. Ismét önmagam voltam, teljes emberi valómban. Gyorsan felültem az ágyban, és ahogy körbenéztem, az ismerős kollégiumi falak meredtek rám a félhomályban. Az egyetem campusán voltam. A Bibliám volt az, ami a földre koppant. Biztosan elaludtam olvasás közben, s a földön landolt. Gyorsan körbenéztem, hogy nincs-e ott az angyal a szobában, mert az előbb még annyira erőteljes volt a jelenléte. A falon levő térképre esett a tekintetem, ahol Afrika homályos alakja rajzolódott ki. Pár éve erős késztetést éreztem arra, hogy elmenjek közéjük. A szívem a torkomban dobogott, alig tudtam megnyugodni. Csak az a szó visszhangzott a fejemben, amit az angyal odakiáltott: Olvasd! Olvasd! Olvasd!

Olyan hangos és követelőző volt a hang, hogy nem tudtam neki nem engedelmeskedni. Felemeltem a Bibliámat, gyorsan felkapcsoltam az asztalon álló lámpát, és ahol a jegyzéket találtam, elkezdtem olvasni:

„Szolgáinak pedig azt parancsolta: Vegyétek el tőle azt a talentumot, és adjátok oda annak, akinek tíz van. Mert aki jól gazdálkodik azzal, amit kapott, arra még többet bíznak és bőségben lesz. Aki viszont nem használja, amit kapott, attól mindent el fognak venni.”

Nagy-Kaszáné Somogyi Ilona

https://lonatortenetei.wordpress.com