Úton – Baptista művészeti alkotóhét 2025 – Bognár Barnabás írásai

„Ismét egy fantasztikus helyszínen adhattuk át magunkat az alkotásnak. A varázslatos környezet különlegessé tette magát a szállást is, valamint rendkívüli inspiráló erejével igyekezett lenyűgözni bennünket, alkotókat. Mikes Balázs előadásai mindennap új lendületet adtak gondolatainknak. Alig hogy eltelt ez a hét, nekem máris hiányzik, hiszen ilyen kiváló emberek s egyben kiváló művészek között mindig otthon érzi magát az ember. Hála és köszönet mindenkinek, aki támogatta az idei alkotóhét létrejöttét.”

Fotó: Nagy Hanna Viola

DAMASZKUSZI MEMOÁR

Az egész Jézussal kezdődött,

ki úgy tündökölt, mint egy Messiás,

őserő volt minden szavában,

és úgy szólt a néphez, mint senki más.

Úgy olvasta az Írásokat,

mint aki szóról szóra tudja azt,

és számonkérve magyarázta

az utcán s a templomban ugyanazt.

Útján egyre többen követték,

míg a hagyományt semmibe vette,

szektatársaim s a főpapok

jó része sokáig kinevette.

Majd elkezdtek félni tőle,

hiszen a mi igazunk volt a tét,

így papjaink arra jutottak,

hogy kiontatják Jézus életét.

Tanítványai ezek után

szétszóródtak szerte a vidéken,

s mi üldöztük, irtottuk őket

kegyetlenül, magammal az élen.

Hullottak sorra a vértanúk,

megtettük, amit a szekta kívánt,

hol fejeztünk, hol akasztottunk,

és nagy hévvel megköveztük Istvánt.

De még ez sem vezetett célra,

keresztények hemzsegtek mindenütt,

s én elhurcoltam, kit csak tudtam,

férfi és nő mind börtönbe került.

A főpaptól levelet kértem,

hadd nézzem meg, mi van Damaszkuszban,

hogy az ottani követőket

kötélen Jeruzsálembe húzzam.

Útra keltem vértes katonákkal,

s amikor már majdnem odaértünk,

„hirtelen mennyei fény villant fel”,

földre estem, s lehullott a vértünk.

Majd egy különös hang szólt hozzám:

„Saul, Saul, mért üldözöl engem?”

„Ki vagy, Uram?” – én csak ennyit mondtam,

s úgy féltem, mint soha életemben.

„Jézus vagyok, akit te üldözöl”,

mert kit te bántasz, az mind én vagyok,

a városba már egy másik út vezet,

s múltadból csak a jó, mit meghagyok.

A többiek megrémülve álltak,

rólam felsőruhám is leesett,

s ott feküdtem, mint egy újszülött,

ki anyjára először nevetett.

Majd az út is elhomályosult,

egyedül felállni sem tudtam,

de egyik társam továbbvezetett,

mert valaki várt Damaszkuszban.

Júdás volt, aki befogadott,

s ott három nap nem ittam, nem ettem,

viszont imádkoztam szüntelenül

eme érthetetlen új szerepben.

A hű tanítvány, Anániás,

az Úrtól erős látomást kapott,

hogy keresse fel azt a házat,

amelyben éppen én is ott vagyok.

S mikor ő rám tette a kezét,

a Lélek felnyitotta vak szemem

s szívem is, hogy az Ő nevéért

ha kell, a halált is elszenvedjem.

Azóta is csak egyet teszek:

– ezt a régi Pál nem is értené –

új utamnak nekifeszülve

futok egyenesen a cél felé.

HÚSZ ÉVE

Húsz éve, hogy hozzám jöttél,

kedvesem.

Milyen is volt ez a húsz év?

Meglesem.

Gyerek voltál Te is, én is

hajdanán,

házasságunk harmatcseppes

hajnalán.

Nem gondolta egyikőnk sem

azelőtt:

együtt szívunk Angliában

levegőt.

Azt meg végképp nem terveztük

előre,

hogyan legyen örök hűség

belőle.

Ki tudja, mért, valahogy meg-

szerettél,

s tökéletes kiszemeltem

Te lettél.

Neked tetszett az, hogy írtam

verseket,

s engem vonzott, ahogy lényed

felnevet.

Először én, aztán Te is

akartál,

vagy fordítva, a lényeg, hogy

maradtál.

Úgy kértem meg derült égből

a kezed,

nem volt kérdés, hogy mellettem

a helyed.

Esküvő jött, aztán sorban

négy gyerek,

egytől egyig egyre jobban

végletek.

A húsz év csak rajtuk látszik

igazán,

ha merülünk, csüngünk egymás

vigaszán.

Nevelésben csak az fárad,

ki evez,

én az igen, Te meg a nem,

ilyen ez.

Azt is tudjuk, ki, mit, és hogy

mért szeret,

s minden egyéb nem publikus

részletet.

Folyónk sebes, nem fog rajtunk

semmi gát,

s vad háborút nem folytatunk,

sem vitát.

Hogyha gyűlnek fejünk fölött

fellegek,

felvértezem, s rád terítem

lelkemet.

A frigyünket fent a mennyben

kötötték,

együtt iszunk majd ott fennen

örök lét.

PIROSKA ÉS A FARKAS

(Jó a gyomrod és a veséd?

Olvasd el e kedves mesét!)

Egyszer, nem is olyan régen,

faluvégi erdőszélen,

késő ősszel, majdnem télen,

hűvös is volt, úgy emlékszem,

élt egy kislány, Julianna,

szívem lángra gyúlt miatta,

sötét haja vállig érő,

szeme kökény, mint egy ékkő.

Volt egy bátyja János néven,

az elnézést már most kérem,

hiszen Jancsit tetten értem

pont egy másik klassz mesében.

Apja dolgos favágó volt,

lépten-nyomon fával boltolt,

s megszerette a finom bort,

éjjel-nappal annak hódolt.

Takaros kis házban laktak,

mit az erdé-szettől kaptak,

s törlesztgették a sok hitelt,

hóról hóra, ahogy kitelt.

De térjünk a névadásra,

hogy lett neki örök társa

bíbor színű piros kalap,

e mesének biztos alap.

Julianna tizennégy volt,

feje búbján tizennégy folt,

ezt kellett jól eltakarni,

hogy ne tudja elvakarni.

Volt neki egy nagymamája,

ki keresi, megtalálja

sűrű erdő közepében,

által folyón, által éren.

Nos, a nagyi kiötlötte,

mitől lesz szép lánya kölke:

sapka kéne unokára,

ami rálóg homlokára.

Varrt is neki egyet gyorsan,

hozzá képest, úgy gondoltam,

ettől kezdve lett Piroska

vagány nőci, s oly csinoska.

Az élete nem volt könnyű,

azért nem is olyan szörnyű,

bár dolgozott éjjel-nappal,

hiszen Jancsi nagyon kancsal.

Rámaradt hát a sok munka,

nem is egyszer meg is unta,

melótól lett keze kérges,

pedig még csak tizenéves.

Jó anyjára tekintettel,

és a fején piros szettel,

nem hisztizett, nem is sztrájkolt,

akkor pihent, ha muszáj volt.

Aztán egy nap déltájfele

jött a vadász meg a neje:

„Ágynak esett nagyi szegény,

talán meghűlt…” „Ez vélemény!” 

„Meg kellene látogatni,

ezzel, azzal ápolgatni,

nehogy nagyobb baja legyen!”

„Ettől máris fáj a fejem!” 

„Kis Piroskám, édes szentem,

van itt zöldség, épp most szedtem,

kalács is van, és finom bor,

menti nagyit a kínoktól.

Vidd el szépen és szaporán,

hadd osztozzon e vacsorán,

de az útról le ne térjél,

hogy időben odaérjél.

Útra kelt hát a leányzó,

fején kalap, messze látszó,

menetelhet majd sokáig,

szegény, beteg nagymamáig.

S ahogy szedte lábát bőszen

az avartól sűrű őszben,

elé ugrott ordas farkas,

felnézett rá, mert hatalmas.

„Hova, hova, piros ember,

erre, hol a vadász sem mer

sétálgatni fegyver nélkül?

Csúnya fejem beleszédül!”

„Nagymamához megyek éppen, 

hogy ellássam betegségben,

viszek neki bort s kalácsot…

Minek mondom, úgyis látod.”

„Látom, látom, hiszen nézem,

hogy e kosár így egészben

fogamnak is nagyon kedves,

de én vagyok illedelmes,

s nem veszem el orvul tőled,

s nem is futok el előled,

folytasd utad, siess tovább,

mielőtt még meggondolnád!

Viszont vigyázz, mert veszélyes,

amott a láp nem sekélyes,

volt, aki már süllyedt belé,

kerülj inkább tölgyes felé!

Meg aztán a vén fák alatt

találsz pompás virágokat,

szedj nagyidnak pompás csokrot,

kapsz majd érte finom csókot.”

„Köszönöm a jótanácsot,

megfogadom, és a lápot

elkerülöm, nehogy aztán 

ne lássam meg öreganyám!”

Sűrű erdőn kis Piroska

belefutott a tilosba,

el is tévedt jó néhányszor,

majdnem kiment a világból.

Iránytűjét elővette,

szerencsére jól ismerte,

s betájolta mama házát,

patakvízzel hűtve lázát.

Korábban is elbukdácsolt,

s majdnem mindig talpra lábolt,

szerette a rejtvényeket,

s megoldani rejtélyeket.

Tudta azt is, hogy a háznál

három tölgyfa pont ott strázsál,

hamarosan meg is látta,

eltérítve jó irányba.

Hintaszék ült a tornácon,

szinte magam előtt látom,

az ajtó meg nyitva-tárva

bámult kicsi Piroskára.

Szegény pára, s kővé dermedt,

nézegette, mint egy vermet,

hisz’ az ajtó mindig zárva,

nagyi, szegény, olyan árva.

Majd belesett óvatosan,

lábujjhegyen és csajosan,

nehogy nagyit az ő nesze

véletlenül felébressze…

Mindeközben farkas koma,

bízva benne, hogy lakoma

lesz nagyiból és a lányból,

patakozva zsíros nyáltól

sárral, boggal nem törődve,

mint a rokka, felpörögve

vágtatott a rövid úton,

úgy érezte, most van csúcson.

Előbb ért hát a rönkházhoz,

s bekopogott nagymamához:

„Ki az?” – ágyból szólt a nagyi.

S alig bírta szorítani

a fogait ravasz farkas:

„Itt a Piros! S ha alkalmas,

hoztam neked bort s kalácsot,

ha beengedsz, meg is látod.”

„Gyere bátran, nincs bezárva,

itt megtalálsz, bent az ágyba’,

beteg vagyok, fáj a mozgás,

minden csontom váltig rozsdás.”

Több se kellett a farkasnak,

és gondolta: „Hamm, bekaplak!”

Majd berontott a szobába,

s látta nagyit bő szoknyába’.

Nem habozott, be is kapta,

hálóinggel betakarta

kezét, lábát és a farkát,

s ágyra dobta minden tagját.

Főkötőt is fejre húzta,

s ügyelt arra, hogy a dunna

eltakarjon testet, lelket,

tőrbe csalva a gyermeket.

S mint belépett kicsi Piros,

– innentől e mese kínos –

„Én vagyok az, nagyim, drága,

csak nem értem túl sokára!”

Farkas meg csak egyre nyögött,

mint ki rágja a küszöböt,

olyannyira jajveszékelt,

mint aki a tűzbe székelt.

Megborzongott a leányka,

tán haldoklik nagymamája:

„Mi a bajod nagyanyókám?!”

Kiabálta egész torkán.

Húzta gyorsan az ágyfüggönyt,

közben ejtett egy marék könnyt,

s látja ám, hogy ottan fekszik,

de a látvány csak nem tetszik:

furcsa volt az ábrázata,

mint egy állat álcázata.

„Ej, de nagy lett kicsi szemed,

frászt kapok, ha reám mered!”

„Azért van ez, kicsi lányom,

a tiéd így jobban látom.

Meggyötört e rút betegség,

erőlködtem, és hát tessék!”

„A füled is, mint szamáré,

az is olyan ordenáré,

elburjánzott a szőr azon,

nekem nem jön be e fazon!”

„Ez is megnőtt a múlt héten,

nem hallottam saját léptem,

és téged sem hallanálak,

ha kicsikék maradnának.”

Furcsa volt a nagyi hangja,

de Piroska nem firtatta,

csak kérdezte egyre tovább

meglátva a keze nyomát.

„Jaj, de nagy lett apró kezed!”

Mert ő arra emlékezett:

lágy tojás volt és törékeny,

kívül kemény, s lágy középen.

„Tudod, drága, kicsi lelkem,

túl nagy nekem az én telkem,

segítséget alig lelek,

egész holdat megművelek.”

„De a szád is szörnyű nagy lett,

belefér egy egész tablet,

kosaram is lenyelhetnéd,

vagy akár egy egész medvét!”

„Nem tagadom, az én szájam

alig nagyobb, mint a vágyam:

mehetsz végre nagymamádhoz,

a hasamban úgyis átkoz.”

Ezzel ugrott ki az ágyból,

kalap marad csak a lányból,

s mint aki nagy tusát vívott,

azon nyomban elszundított.

Mélyen aludt, mint a bunda,

ablak rezgett, nőtt a dunna,

cserép repedt, polc elgörbült,

horkantása el-eldördült.

S ha a vadász nem jár arra,

és e nagy neszt meg nem hallja,

itt lenne a mese vége,

s csak ez jutna az estére.

De a vadász jó érzékkel

szerencsére pont ott lépdelt,

és hallotta, hogy az öreg

zörög, mint a préselt törek.

Gyanút fogott, be is lépett,

vágott is rá döbbent képet,

látni vélte, hogy az ágyban,

farkas durmol, s nem épp lágyan.

„Ördög verte, gonosz állat,

kezem, ide a puskámat,

lelőlek, mint veszett kutyát,

hová tetted a nagymamát?!”

Mikor ravaszt húzni készült,

úgy elsápadt, belekékült,

s azon járt a fondor esze,

hogy a nagyit ez megette.

Hiába is elszánt nagyon,

nem lőheti tüstént agyon,

mint egy sötét, öreg hollót,

elővett hát egy nagy ollót,

aztán vágta farkas hasát,

görbítve az olló vasát:

elállt füle, szeme, szája,

ott volt nagyi s unokája.

Piroska nagy sóhajt vetett,

megfelelő szót keresett,

aztán kitört nagy örömben:

nem rekedt bent az ürömben.

Majd az öreg is kimászott,

átölelve a világot

és Piroska rezgő testét,

lejött róla minden festék.

A vadász meg elalélva

hozott követ két marékra,

s farkas bőrét jól megrakta,

a végén meg összevarrta.

Ekkor ébredt fel a farkas,

de túl nehéz volt az alhas,

s ugrott volna ki az ágyból,

feltüzelve bosszúvágytól,

de a kövek visszahúzták,

elnehezült, mint vagy húsz zsák,

s elterült a földön fekve,

testét, lelkét kilehelve.

A vadásznak több se kellett,

nyúzta nyomban a tetemet,

s hazavitte a bundáját,

melegítse lába szárát.

A nagyi meg asztalhoz ült,

evett, ivott és felderült,

új erőre kapott gyorsan,

és tovább élt megszokottan.

Piroska meg fogadkozott:

utat nem hagy, ha megszokott,

sokat tanult az esetből,

de csak így lett mese ebből.

***

Hogyha tetszett, oszd meg, kérlek,

örülnek majd Grimm-fivérek,

övék minden tisztes érdem,

én csak kicsit kölcsönkértem.

Bognár Barnabás