Ukrán krízis – Interjú Boros Dávid lelkipásztorral

Hogyan kapcsolódott be a József utcai gyülekezet a menekültek segítésébe?

A háborús helyzet első pillanataitól fogva bekapcsolódtunk József utcai testvéreimmel az imádságba, imaalkalmakba, adományok gyűjtésébe, adakozásba. Aztán hamar láttuk, hogy a szükség közelebb jön: gyorsan kialakítottunk lakhatási egységeket, a közösségi tereket is bevonva ebbe. Regisztráltunk közösségi felületekre, illetve a rákosszentmihályiak és más testvéreink kapcsolatai révén elkezdtek érkezni a csoportok. Belvárosi elhelyezkedésünk okán úgy értettük meg elhívásunkat, hogy az egy-két éjszakás tranzitszállás és ellátás a feladatunk. Ennek szükségét nálam lehet jelezni. Amit tudunk adni, az a biztonságos és szeretetteljes szálláshely, megpihenés, felfrissülés akár kisgyermekeseknek, nagycsaládoknak, nagyobb csoportoknak. És mivel az ilyen befogadóhely ritka, érkeznek is folyamatosan a kisebb-nagyobb csoportok.

Milyen hatással van ez a gyülekezetre?

Nagyon felemelő számomra azt megélni, hogy a gyülekezet kész azonnal és nagyvonalúan reagálni. Nyilván nem tud itt lenni mindenki, de amikor kiírom, hogy mire van szükség (vendégfogadás, élelmezés, takarítás), mindig vannak testvérek, akik jönnek szolgálni. Aztán ahogy látjuk a szükségben lévőket, erős bizonyosság és buzgóság tölti el a szívünket, hogy most biztosan azt csináljuk, amit Isten bízott ránk, befogadva és szeretve-szolgálva a jövevényeket.

Hogyan hat mindez a szociális környezetre?

A közösségi médiában és a kerületben is tudott dolog most már vállalásunk. Tapasztaljuk, hogy fordul felénk a környezetünk. Igyekszünk beépíteni azt a segítségnyújtást, amit ők ajánlanak fel. Úgy gondolom, semmit nem kell megmutatnunk senkinek, de teljesítenünk kell Krisztustól kapott küldetésünket, és a világ észreveszi, amikor a magunk körül forgolódás helyett feléjük, a szükségben lévők felé szolgálunk.