„Testem… vérem… sokakért”

Máté 26,26–29

0
1726
Giotto di Bondone - Utolsó vacsora

A nagycsütörtöki utolsó vacsora az első úrvacsora alkalmává lett, ahol Jézus Krisztus személyesen jelen volt.

Az akkor ott elmondott szavai meghatározóak övéinek vele és egymással való kapcsolatukat illetően. Túlmutatnak a földi lét határán is, és az örökkévalóságba ívelnek át, amikor újból együtt lesznek vele, akik elfogadva bűneik bocsánatát beletartoznak azoknak a „sokaknak” a közösségébe, akikért testét és vérét áldozta a Megváltó.

Nem kérdéses előttünk, hogy az úrvacsora szereztetési igéinek elhangzásakor Jézus Krisztus még testben jelen levő volt, tehát a kenyér és a bor csak jelképezte megtöretett testét és kiontott vérét. Mindennek megvalósulása azonban nem váratott magára sokáig. Egyetlen nap választotta el csupán Jézust és tanítványait az üdvtörténet legszomorúbb, de legnagyobb jelentőségű eseményétől, a váltsághaláltól.

Számunkra könnyen elszellemiesedhet, mi több, elméletivé válhat az Úr Jézus váltsághalála. Ezért van szükségünk arra, hogy legalább úrvacsorai alkalmakkor és a nagyheti emlékezéskor elevenen átéljük, hogy az Úr Jézus valóságos testben vállalta értünk a szenvedést. S amikor mi annyira menekülnénk minden testi szenvedéstől, újra felragyoghat előttünk az, Aki hozzánk hasonlóan érzett minden fájdalmat, vállalni tudta és akarta a szenvedést másokért, ellenségeiért, érettünk. Amint a gabonamagnak az őrlést és a kemence hevét is el kell szenvednie, hogy táplálékká, kenyérré legyen, ezenképpen ő is vállalta az összetöretést, a haláltusa hevét, hogy számunkra életadó lelki eledel legyen.

Ő, aki példa volt életében, példává lett önmaga odaáldozásában is. Addig talán könnyen eljutunk, hogy a szenvedéstörténet részleteit felelevenítve együttérzéssel gondoljunk őrá, aki életét áldozta értünk, azonban ennél is tovább kell lépnünk. Késznek kell lennünk arra, hogy kövessük példáját az önfeláldozásban is. Testünket, vérünket áldozni másokért. Az első úrvacsora résztvevői, a tanítványok idővel követték mesterüket az önfeláldozásban is. Számukra nem maradt elmélet a Krisztus-követés.

Mi – késői tanítványok – hogy állunk a Krisztus-követés gyakorlatával? Tudunk-e másokért, ha nem is meghalni, legalább élni? Lehet, hogy csodáljuk a testét-vérét áldozó Megváltót, de önmagunk odaáldozását szeretnénk elkerülni. Elfelejtjük az Úr Jézus szavait: „Ha a földbe vetett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Jn 12,24) Sokunkban ébredhetnek világmegváltó gondolatok, nagy elhatározások, akár ragyogó missziói tervek a világ evangelizálására. Az is lehet, hogy szívesen beszélünk arról, akinek vére kiontatott a bűnök bocsánatára, de nem tudjuk vagy igazán nem is akarjuk önmagunkat megtagadva életünket mások megmentésének szolgálatába állítani.

Nekünk nem meghalnunk, hanem élnünk kellene másokért. Sokakért, akik még nem tudják, hogy Jézus Krisztus szeretete ma is megtapasztalható.

Sokakért, akik nem fogják ezt megtapasztalni, csak akkor, ha találkoznak olyan tanítványokkal, akik nemcsak beszélnek Jézus Krisztus örök érvényű áldozatáról, hanem bennük és általuk életre kelhet a Megváltó, és mindenkit átölelő szeretettel kész közeledni azokhoz is, akik emberi megítélés szerint erre teljesen érdemtelenek. A „sokakban” ugyanis nemcsak azok vannak benne, akik nekünk szimpatikusak, akik emberi megítélés szerint előkelőek, tehetségesek, szeretetre méltóak.

Önző célokért, anyagi előmenetelért, nagyobb tekintélyért, befolyásért hihetetlen erőfeszítésekre képes az ember. Másokért – sokakért kevesen törik magukat, még azok közül is, akik szívesen viselnék a keresztény (krisztusi) nevet.

Az utolsó vacsorára emlékezve Jézus Krisztus szeretetének újbóli átélése késztessen mindannyiunkat áldozatos életre.

Megosztás