A munka dandárja nem az orvosokra hárul, ők csupán biztonságos szakmai hátteret nyújtanak, hanem az ápolókra, nővérekre – mondta Benyó Gábor, a Tábitha-ház orvosigazgatója.
Év végére körülbelül háromszáz-háromszázharminc ágyon végeznek majd itthon hospice-ellátást, ami az Egészségügyi Világszervezet, vagyis a WHO által elvárt mennyiségnek nagyjából a kétharmada – mondta lapunknak Benyó Gábor, a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület alelnöke, a Tábitha gyermekhospice-ház orvosigazgatója. Beszélt arról is, hogy a többi egészségügyi szakterülethez képest az ilyen típusú munka inkább „beszippantja” a dolgozókat.
– Hány intézmény végez hazánkban hospice-ellátást, ez mennyire elégíti ki az igényeket?
– Itthon a Magyar Hospice Palliatív Egyesület 2016-os adatai szerint kilencven betegellátó intézmény és otthoni szolgáltató végez ilyen típusú tevékenységet. Tizenhét ebből bent fekvő intézmény kétszázharmincnégy ággyal, hatvanöt csoport végez otthoni ellátást – ami az ország egészét lefedi nyolcvanhét telephelyen –, van négy, úgynevezett hospice mobilteam, amelyek támogató szervezetek, és a kórházaknak segítenek, illetve van négy járóbeteg-ellátást biztosító egység, amelyek szintén kórházakban működnek. Emellett megjelentek új szolgáltatók is tavaly, például Debrecenben a Kenézy Kórházban nyílt meg húsz ágy, a Semmelweis Egyetem új Korányi-tömbjében, az Onkoterápiás Klinikán tíz új férőhely, és talán ebben az évben Salgótarjánban, Majosházán és Mosonmagyaróváron is új egység nyílhat. Szerencsére bővül az ellátás, ami azért is fontos, mert a WHO, vagyis az Egészségügyi Világszervezet rendelkezése szerint egymillió lakosra minimum ötven palliatív ágynak kellene jutnia, ehhez így közelíteni kezdünk. Ez Magyarországra nézve azt jelenti, hogy összesen ötszáz ágynak kellene lennie. Nálunk az új férőhelyekkel együtt év végére háromszáz-háromszázharminc ágy lesz, ahol hospice-ellátást végeznek, ami már az elvárható kétharmada.
– Ezekből a helyekből mennyi az, ami a központi ellátás részeként hozzáférhető a lakosság számára?
– Minden típusú hospice-ellátás térítésmentes Magyarországon a betegek számára. Az előfordulhat, hogy egyes magasabb szintű elhelyezésért a szolgáltatók pluszpénzt kérnek. De összességében elmondható, hogy azok a szolgáltatók, melyek megfelelnek a szakmai minimumfeltételeknek, állami finanszírozásért fordulhatnak, és eddig mind meg is kapták.
– A médiában ugyanakkor általában arról olvasni, hogy gyakorlatilag minden hospice-ellátó finanszírozási nehézségekkel küzd.
– Valóban gyakran olvasni ilyet, ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy az állam által biztosított, a kiemelt szorzóval járó NEAK-támogatásnak köszönhetően a fenntartáshoz szükséges összeg hetvenöt-nyolcvan százalékát fedezni tudjuk. Mindez jelentősen nagy segítséget nyújt a működéshez. Mindemellett természetesen szükség van az egyszázalékos adófelajánlásokra, alapítványi vagy egyházi hozzájárulásokra is. Szerencsére előfordul olyan is, hogy nagyobb cégek, bankok, szervezetek támogatják a hospice-munkát.
– A Tábitha-ház esetében hogyan épül fel a finanszírozás?
– Kezdettől törekedtünk a stabil gazdálkodás kialakítására. Egy egyéni vállalkozó támogatásával, később pedig, 2016 óta a Baptista Szeretetszolgálat hozzájárulásával meg tudtuk oldani a finanszírozást. Hosszas küzdelem után 2017 áprilisától sikerült az állami támogatást is megszerezni. Ezt részben egy rendeletmódosítás, részben sikeres NEAK-befogadási pályázat útján értük el. Ez az állami finanszírozás fedezi a működésünk ötven százalékát. A fennmaradó rész nagyobb hányadát a Baptista Szeretetszolgálat biztosítja, a maradék tíz százalékot pedig különböző szervezetek és a civil szférából érkező felajánlásokból fedezzük. Nagyon sok munkát végeznek önkénteseink, utóbbinak általában lebecsülik a jelentőségét, pedig komoly segítséget jelent.
– Mit foglal magában pontosan a gyermekhospice-ellátás?
– Olyan gyermekekkel és családjaikkal foglalkozunk, akik életet rövidítő vagy veszélyeztető betegségben szenvednek. Tehát nem kizárólag az élet végén, nemcsak a halállal szembesülés idejében zajlik a segítség, hanem minden olyan betegség esetében, ahol ez kilátásban van. Olyan gyerekeknek segítünk például, akik egy szülési trauma vagy baleset következtében mozgás- és önellátásra képtelenek, így huszonnégy órás szülői ápolásra szorulnak. Nekik úgynevezett mentesítő szolgáltatást nyújtunk, ami alatt a gyerekek az intézményünkben, otthoni környezetben gondos ellátást kapnak, a szülők, illetve a hozzátartozók pedig egymással vagy a testvérekkel is tudnak foglalkozni. Ennek is köszönhető akár az is, hogy ilyen tragédiák esetén egy házaspár nem válik el, családok nem bomlanak szét. Létezik a tranzitellátás is, amelyet olyan súlyos helyzetbe került betegeknek nyújtunk, akiket szülőknek, hozzátartozóknak kell ápolniuk szakszerűen, ám nem tudják ennek a módját. Ők a kórházi védőhálóból kikerülve nálunk sajátítják el a speciális otthoni ápolás mikéntjét.
– A hospice-ellátás konkrét orvosi ellátást is magában foglal?
– Igen, minden szolgáltatónál kell hogy dolgozzon szakorvos, aki palliatív hospice-ellátási szakismeretekkel is rendelkezik. Ezeket egyébként egy nyolcvanórás intenzív, kötelező tanfolyamon lehet megszerezni. A munka dandárját azonban nem az orvosok végzik, ők „csupán” biztonságos szakmai hátteret nyújtanak, hanem az ápolók, nővérek. A statisztikák szerint 2016-ban ezerháromszáz fő dolgozott a hospice-ellátásban: kilencvennyolc orvos, ötszázötvenegy ápoló, száztizenegy gyógytornász, hetvenegy pszichológus, kétszáznyolc önkéntes, szociális munkás, koordinátor és huszonhat lelkész. Kapcsolat viszont ennél sokkal több emberrel van, a betegeinknek ugyanis az otthoni ellátó környezetét is meg kell szervezni. Gondoskodnunk kell a halál előtti méltóságteljes életről, illetve segíteni kell elfogadni és feldolgozni a halál tényét. Érdekes, hogy ahogyan változik a világ és az emberek, úgy lesz egyre inkább tabu a saját hozzátartozóink halála. Ennek ellenére a tragédiákról, terrortámadásokról és balesetekről szóló híreket vadásszuk a médiában.
– Mennyire kell a hospice-ellátásban dolgozó szakembereknek speciális lelkülettel bírniuk?
– Értelemszerűen orvosok, pszichológusok, gyógytornászok közül azok kezdenek orientálódni a pálya felé, akiknek van hozzá affinitásuk. Elég egyértelműen felmérhető, hogy milyen beteganyaggal kell majd dolgozniuk. Persze ettől függetlenül nekik is lehetnek nehézségeik, előfordul a pályaelhagyás. Érdekes módon azonban ez elég ritka, a kollégákat inkább motiválja a környezet, ugyanis multidiszciplináris, egymást segítő, elfogadó és megértő munka zajlik. A többi szakmához viszonyítva tehát ez a terület inkább beszippantja a dolgozókat. Az önkéntesek esetében más a helyzet, az ő felvételüket egy válogatás, majd egy képzés előzi meg. Magyarországon rendelet szabályozza, hogy a hospice-ellátásban csak képzett önkéntesek dolgozhatnak. Egy részük nem betegágy mellett van, vagyis az intézmény körüli munkákat végzi, forrásteremtéssel foglalkozik, távolabbról segít. Akik közvetlenül a betegágy mellett vannak, azoknak negyvenórás képzésen kell előtte részt venniük. Ennek része egy többszöri lélektani beszélgetés, önismereti képzés, valamint a betegekről szóló ismeretek átadása. A tanfolyamokon jelentkező, nagyjából harminc induló tanulóból átlag tizenöten maradnak a vizsga után a rendszerben, de csak tíz kezd el végül ténylegesen is dolgozni. Ezzel együtt kijelenthető: sokan jelentkeznek hozzánk, és nem csak fiatalok. Egy idősek otthonából például egy néni azért jelentkezett önkéntesnek, hogy mesét olvasson a gyerekeknek.
Forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/110407/Szerencsere_egyre_tobb_agyon_vegeznek_hospice_ellatast
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
