Reformáció 500

1650
Martin Luther, Philipp Melanchthon, Johannes Calvin, Martin Bucer és Ulrich Zwingli

1517. október 31-én Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes, a wittenbergi szász egyetem professzora levelet küldött Albrecht mainzi érseknek, melyben panaszt tett a búcsúhirdetők ellen.

95 tézist is mellékelt írásához, amellyel a búcsú tanáról szóló teológiai vitára tett javaslatot.

A16. századi reformáció megindításához az utolsó lökést a bűnbocsátó cédulák árusítása adta. Az akkori egyház képviselői az utcákon pénzért kínálták a bűnbocsánatot igazoló cédulákat. Luther jól látta, hogy a búcsúval való kereskedést a Biblia nem támasztja alá. Megfigyelése szerint sokan arra a hamis következtetésre jutottak, hogy a megtérés, vagyis az Istenhez fordulás nem szükséges már, ha az embernek van búcsúlevele. Úgy érezte, nyilvánosságra kell hoznia mindazt, amit megismert, hogy mit tanít a Szentírás bűnről, bűnbocsánatról, Istenről, emberről, üdvösségről, örök életről.

Mindjárt azt is meg kell állapítani, hogy Luther és kortársai nem nevezték reformációnak az általuk indított mozgalmat. Azt mondták, hogy Luther Márton „az evangéliumot hozta napfényre”, követői „az evangéliumot hirdették”, illetve életük „evangéliumi élet” volt.

Ezekben a kijelentésekben az újszövetségi görög evangélium szó „örömhír” jelentése áll, és azok szerint, akik elfogadták, a lutheri alaptételre utal: „sola fide” = „egyedül hit által”, az egyház közvetítése nélkül, Isten kegyelméből lehet elnyerni az örök életet. Luther, Albrecht mainzi érsekhez írt levelében leszögezte: „Krisztus sehol sem parancsolta meg a búcsú prédikálását, de az evangélium hirdetését nyomatékosan megparancsolta.”

„Hirdesse a szent evangéliumot!” – kérte a svájci Zürich tanácsa Ulrich Zwinglitől. Kálvin János azt vallotta, Isten „az evangélium szolgájának, hírnökének” hivatalát bízta rá.

Egyébként a 15. század eleje óta a korabeli egyház folyamatosan beszélt reformációról. A konstanzi zsinat „az egyház reformációja” címmel vont vissza bizonyos pápai adományokat. Az V. lateráni zsinaton 1514-ben pápai bullát hirdettek ki „az egyház reformációjáról.” Magas egyházi rangú teológusok tartottak magában a Vatikánban az általános „reformáció” ügyét tárgyaló összejöveteleket. Ezek ismeretében érthető, hogy Luther, Kálvin és a többiek tudatosan nem alkalmazták koruk reformációfogalmát saját tevékenységükre.

Később mégis reformációnak nevezték a 16. század elején elindult egyházi megújulási folyamatot és reformátoroknak annak munkálóit. Ha arra gondolunk, hogy a reformációt – Isten eszközeiként – emberek hirdették meg, amellyel az Úr az evangélium élő folyamától messzire került népét kívánta felrázni és helyes útra terelni, jogosan beszélünk reformációról és reformátorokról. Megállapíthatjuk, a teológiai bázist az a közös reformátori tanítás jelentette, hogy az ember kegyelemből, hit által igazulhat meg Isten előtt, nyerheti el üdvösségét, hitének és cselekedeteinek a zsinórmértéke pedig a Szentlélek belső bizonyságtétele által megértett írott Ige, a Biblia. Így töltheti be hivatását: Isten dicsőségének szolgálatát ezen a földön. Az egyháznak pedig szakadatlanul reformálódnia kell.

A magyarországi protestantizmus első nyomtatott történeti áttekintésében (1586) Gönczi György a következőket állapította meg: Isten „az Evangéliumnak világosságát az mi nemzetünkre is kiárasztotta ennek előtte úgymint hatvan esztendővel. Jóllehet az derék tudománnak nem minden ágait és cikkelit egyszersmind árasztotta ki, hanem azmint szokott lenni egyelőszer csak valami sengéjét fondamentomul nyilatkoztatta ki az mi nemzetségünkben, miképen más országokban is.” Az „úgymint hatvan esztendő” egyértelműen a mohácsi vészre utal: a reformáció utána indult gyors térhódításnak hazánkban.

A mohácsi csatavesztés, méginkább a török 1529. évi második hadjárata után reformátoraink első, sőt második nemzedékének is központi kérdése – Károlyi Gáspárt idézve – ez volt: „Mi legyen az oka, hogy az nyomorult országunk és nemzetségünk ilyen szerencsétlen, és az pogány töröktől ilyen igen megrontatott és pusztíttatatott, kik az Istent nem esmérik és nem hívják segítségül?” Ők a romlás okát nem a politikai körülmények kedvezőtlen alakulásában, sem nem a Gondviselés hiányában látták, mivel „mindezek a nagy és hatalmas Istentől vadnak, ki azt mondja az Ésaiásnál… valamely ország és nemzetség neked nem szolgál, el kell annak veszni.”

Párhuzamot vontak a zsidó és a magyar nemzet történetének közös vonásai, főként nagy fordulópontjai között. Rádöbbentek arra, hogy tulajdonképpen az ismétlődik meg nálunk, a mi megtörtént az Ószövetség választott népével a babilóniai fogsággal: bűneink miatt gerjedt ellenünk hargra Isten és sújt ránk „bosszúálló ostorával”, hiszen a török csak eszköz a „féltőn szerető” Úr kezében.

Márpedig – Melius Péter szavaival -„Ez három vétkekért vesze el Salamontul fogva Zsidóország. Első a bálványozás, Isten igéje megutálása… Másod a tobzódás, haja-huja, éktelen undok paráznaság… Harmad az törvénytelenség. Sem igaz törvényt, sem igazságot nem tettek. Kóborlók, tolvajok voltak, özvegyek, árvák rontói. Jó törvénye volt, igazsága volt, akinek sok aranya, jószága volt. Az nyomorult szegénynek, noha igaz, jó, jámbor volt, de elveszett ügye. Semmi bűnt nem büntettek, hanem pénzért, barátságért mindent elengedtek.” Éppúgy, mint Magyarországon.

A választott nép számára azonban megnyílt a szabadulás útja és a személyes bűnbánathoz elvezető bűnismeret által számunkra is nyitva áll. Ahogyan Farkas András verselte:

„Esmérhessük magunkat bűnösöknek lenni,
Kövessük az Istent, nekünk ő megbocsátja,
És annak felette jó Magyarországot
Esmét feltámasztja és esmét hatalmat ad.”

Összefoglalva: reformátoraink a következetesen végbemenő reformációt a szó szoros értelmében a nemzet élet-halál kérdésének tekintették. Ők a kül- és belpolitikai eseményekben nem egyszerűen csak a külső körülmények kedvezőtlen alakulását látták: bennük Isten ítéletét ismerték fel. Úgy keresték a maguk számára a kegyelmes Istent, hogy őt a nép, az ország számára is megtalálják. A reformátorok – és prédikátor utódaik – úgy vigasztaltak a túlvilági boldogság ígéretével, hogy koruk mindennapi életére vonatkoztatva is hirdették a reménység evangéliumát.