Az egyes helyzetekkel, körülményekkel, történésekkel és emberekkel szembeni félelem kevésbé talál helyet bennünk, ha a valóságos szeretet átélése erős biztonságot épít ki mentális és pszichés rendszerünkben. Ebbe a dimenzióba csak spirituális úton juthat az ember. Ezért hasztalanok azok a próbálkozások, melyek bármilyen más úton próbálják ezt elérni. Bibó megállapítását, mely szerint „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”, sokkal inkább felszólításnak kell értelmezni, nem pedig megállapításnak. Mert az utóbbi esetben elegendő lenne minden félelemmel szemben csupán demokratának lenni.

A valódi és folyamatos szeretettapasztalatunk teremti meg azt a léttel, az élettel szembeni bizalmunkat, amely természetes és egészséges biztonságérzettel ruház fel a váratlan kihívások között is. Ezt a belső erősödési folyamatot egy ókori tanítvány így foglalta össze: „Mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.” János Jézus tanítványaként nem csupán intellektuálisan fogta fel ennek igazságát, hanem a későbbiek folyamán megértette, hogy ez olyan „személyes tudás”, tapasztalat, amely meghatározza egész lényünk értelmi és lélektani működését is.

Ennek a létigazságnak a megtapasztalását leginkább az akadályozza, hogy biztonságunkat, biztonságérzetünket olyasmiktől várjuk, melyek rövid lejáratú vagy átmeneti szeretetet adnak nekünk, ezért az általuk nyújtott biztonság is csak átmeneti vagy rövid idejű. Egy vágyott ruha, egy kiszemelt üdülés, egy óhajtott kocsi, egy áhított végzettség, egy várva várt engedély, egy könyörgött vezetőváltás vagy bármilyen más kívánt vagy vágyott tárgy, körülmény, helyzet először persze azt az érzetet kelti, hogy szeretve vagyunk, hisz megkaptuk, megtörtént. Igazából a legtöbbször nem vagyunk szeretve, csak olyasmit kaptunk vagy szereztünk vagy történt velünk, ami a „szeretve vagyok” érzését keltette bennünk. De ezek hatása nagyon mulandó, nagyon hamar kikopik belőlünk a „szeretve vagyok” érzése. És akkor a vágyunk másra fókuszál abban a hitben, hogy majd a következővel újra életre kel ez a belső megelégedettség. Mivel nem folyamatos, ezért alapvetően ellentmondásos és váltakozó kettős érzések kezdik leuralni belső világunkat: izgalom és szorongás, vágyakozás és feszültség, biztonság és félelem.

A teljes szeretet azt jelenti, hogy eljuthatunk olyan létállapotba, melyben a tartós és folyamatos szeretet birtokba veszi lényünket, és így biztonságban vagyunk, biztonságérzetünk van. Természetesen ekkor is jelentkezhetnek átmeneti félelmek, átmeneti szorongások, de a korábbi valóságos tapasztalat visszavon a szeretetbe.

Ez legteljesebben akkor válhat valóssá, ha a szeretet forrása az Istennel való kapcsolat, mivel ő az egyetlen, aki képes mindig velünk lenni, mindig akarni bennünket, mindig támogatólag kísérni. Ahogy az egyik legismertebb zsoltárimádság vallja:

„Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy… jóságod és szereteted kísér életem minden napján.”

Esetleges félelmeink gyökerének keresésénél ezt a kérdést kell feltennünk magunknak: Mire, mikre építem biztonságomat, miben gyökerezik biztonságérzetem? Mitől és kitől várom a „szeretve vagyok” érzését, hogy jól érezzem magam?

Azt a biztonságot, amelyet csak belül tapasztalhatunk meg, ne várjuk kívülről, mert csalódni fogunk!

A teljes szeretet kiűzi a félelmet.

^{Photo by Christopher Beloch on Unsplash}