„József, elutaznál Kenyába, hogy megtartsd első mesterképzésünket ott?” – tette fel nekem a kérdést hat évvel ezelőtt a TCM Nemzetközi Intézet elnöke, dr. Tony Twist.

Azóta minden esztendőben örömmel térek vissza Nairobiba, hogy a szervezeti vezetőképzésünk hallgatóit oktassam. Leginkább missziológiát, tanítványképzést tanítok. Sőt, valójában nem is pusztán tanítványképzésről van szó – hanem arról a még nagyobb örömről, amelyet a „tanítványnevelők nevelése” jelent.

Hallgatóink sokféle háttérből érkeznek: iskolaigazgatók, pedagógusok, segélyezési szakemberek, szociális munkások, lelkipásztorok, sőt püspökök különféle felekezetekből. Idén augusztusban már a második diplomaosztót ünnepelhettük Nairobiban – Isten kegyelméből. Ezek a diplomák számukra (és számunkra) többek egyszerű okleveleknél: valóságos útlevelek, amelyek új, szélesebb szolgálatok kapuit nyitják meg. Többük esetében szó szerint más országokba jutnak el ezek által, hogy ott képviselhessék és terjesszék a hitüket.

Egyik hallgatóm így szólt hozzám: „Professzor úr, annyi mindent tanított nekünk!” Azonban az igazság az, hogy ők tanítottak engem még többre – lelkesedésre, elkötelezettségre, határtalan hűségre.

Lukács evangéliuma feljegyez egy különleges pillanatot, amikor Jézus Krisztus a legpozitívabb érzelmi állapotát fejezte ki, ami csak rögzítésre került az Írásban: „ujjongott”. Nem a saját sikerei, nem is a csodái miatt történt ez. Akkor került erre sor, amikor tanítványai visszatértek a küldetésből, és elmondták, mit cselekedett rajtuk keresztül az Isten. Jézus öröme nem önmagában, hanem az övéiben volt teljes. Nem saját eredményeinek örült a legjobban, hanem a tanítványaiéinak. Ezt az örömet ismertem meg én is az elmúlt évek során.

Legutóbbi osztályomból az egyik hallgató a fővárostól távol, a rendille törzs között szolgál mindazzal a „töltettel”, amit a képzéseink során átvesz. Egy másik hallgatónk, aki püspökként számos gyülekezet és lelkipásztor vezetője, új látással és megerősödve vezeti immár szolgálatát, mint aki számára „új dimenziók nyíltak”. Egy idén diplomát kézhez kapott diákunk, Timothy hosszú évek óta presbiterként szolgált. Ahogy sorra végezte a TCM képzéseit, először a nagyon nagy méretű gyülekezetének tagjaitól, majd felekezetének vezetőitől hallotta: „Annyira éretté váltál, hogy elérkezett az idő: vezető lelkipásztori szolgálatra hívunk.”

Az évzáró ünnepségen az osztályelnök így mondott köszönetet nekem: „Prof’, nemcsak a tananyagot adtad át nekünk, hanem az egész életedet is megosztottad velünk. Köszönjük őszinteségedet, hogy semmit sem titkoltál el. Ugyanannyit tanultunk a küzdelmeidből, botlásaidból – és a kitartásodból, mint az előadásaidból.”

Csodálatos volt átélnem azt is, hogy ők is megnyitották előttem az életüket: szolgálhattam gyülekezeteikben, járhattam otthonaikban, karomba vehettem gyermekeiket, sőt két hallgatóm menyegzőjén szolgálhattam is.

Krisztus Urunk legnagyobb örömének forrása nem saját „sikerességében” volt. Tanítványai gyümölcsei láttán ujjongott.

Jézust követem – ezért magam is ilyen szeretnék lenni. Lassan megy a Krisztus képére történő átváltozás nekem… De legalább ezen a területen hasonló lehetek hozzá: legnagyobb örömöm nem a saját „sikereimben” van, hanem abban, amikor hallgatom tanítványaim bizonyságtételeit, hogy miként használja őket az Úr egyre gazdagodó gyümölccsel.

Ez a lelki nagyszülőség öröme. Csodálatos dolog gyermeket nemzeni, szülni, de még magasabb rendű öröm, amikor megtudjuk, hogy a mi gyermekeink sem meddők: ők is képesek életet adni másoknak. Ez az öröm még önzetlenebb – és osztozok benne mindazokkal, akik hűségesen imádkoznak és támogatnak ezekben a szolgálatokban.

Örüljünk hát: a mennyei Atya használ bennünket! És ujjongjunk, amikor azt tapasztaljuk, hogy lelki gyermekeink gyümölcsöt teremnek!