„Ezen az Úton tanultuk látni magunkat, látni egymást játékok és a művészet eszközein keresztül.
Megpillanthattuk a magunk teljes arcát, de csak akkor, ha a piciny kozmetikai tükröt valaki más tartotta a kezében. Segítettünk egymásnak, ahogy az irgalmas samaritánus is lehajolt és könyörült az úton talált elesetten.
Mint a ravennai székesegyház mozaikdarabjai, úgy álltak össze a hét üzenetei egy gyönyörködtető egységgé, amit festményben, grafikában, metszetben, fotóban vagy irodalmi alkotásban kifejezve örökítettünk meg.
Feltöltődés és inspiráció, amit ez a pár nap szerzett számomra. Hála érte!”
Fotó: Nagy Hanna Viola
Leves és rizstészta
A bevásárlóközpont folyosóit ázott emberek árasztották el. Tocsogó nadrágszárak, ázott fürtök jelezték, csak pár perce érhettek a menedékbe. A székek hűvös felülete percekig őrizte az ott pihenők nyomát.
Ő ért először a választott asztalhoz. Kockás flaneling, sötétkék pufi mellény. Őszes, rövid haja szalmakazal. Kézzel készített patchwork táskáját gondos mozdulattal a szék támlájára akasztotta, amit a fal mellé húzott, és várakozón elhelyezkedett. Hamarosan telerakott tálcákkal, energikus léptekkel, fehér hajjal megérkezett a fia. Anyja mosolyogva csóválta a fejét a temérdek ételt látva. Különösen egy lila leves látványa lepte meg. Még a tálak rendezése folyt, amikor megérkezett egy sötétbarna hajú, alacsony nő és hasonló termetű, tíz év körüli lánya. Meleg tekintettel üdvözölte az asszonyt, miközben leült mellé. Néhány udvarias mozdulat után a társalgás angolra váltott – a meny, a férfi és a kislány élénken beszélgettek, miközben az asszony kíváncsian figyelte őket. Ételek kerültek ide-oda a tányérokon. A nagymama bizonytalanul nézte az ismeretlen ázsiai fogásokat. Tagolt magyar szavakkal próbálta elmagyarázni menyének, hogy ő nem ismeri ezeket az ételeket, és azt sem tudja, hogyan kell őket enni. A kislány egy dacos nézéssel kotorta arrébb az orra elől a leveses tálat. – Too spicy, Mama! – dünnyögte, mire az édesanyja elnevette magát, majd a nagymama felé fordult.
– Mama, do you want to try? It’s only a little spicy, nem erős lenni – mondta, és már emelte is a kanalat, de az idős asszony finoman eltolta a kezét.
– Köszönöm, kedvesem, de én… én nem tudom, mi ez. Mi van ebben? – kérdezte, miközben zavartan a fiára nézett. A férfi épp az egyik tálból próbált valami ragacsos rizses ételt halászni pálcikával.
– Ez pad thai, anyu. Tudod, rizstészta, mogyoró, zöldség. Teljesen rendben van – mondta félig a szája sarkából anélkül, hogy felnézett volna.
– Rizstészta… hát jó, de én kanalat kérek, mert ezt nem tudom – bökött a pálcikák felé. Menye gyorsan nyújtott is egy kanalat, de a mozdulata túl gyors, túl rutinos volt. Mintha már sokszor végigjátszották volna ezt. A nagymama zavartan vette kézbe az evőeszközt, és megpróbált egy falatot a szájához emelni, de félúton megállt. A tészta visszacsúszott a kanálról, néhány darab a tál mellé esett.
– Ó!… – motyogta. – Régen minden egyszerű volt. Egy tányér leves, egy szelet kenyér… nem kellett gondolkodni rajta.
A fia felpillantott, csak egy pillanatra.
– Anyu, ez nem olyan bonyolult. Kicsit nyitottabban kéne hozzáállni.
– Nyitott? Hát lehet, hogy én már régi vagyok ehhez. A múltkor is…
A mondat itt félbeszakadt, mert a kislány kiborította az üdítős poharát. A férfi törlőkendőt keresett, a meny szalvétákkal itatta a lecsöpögő ragadós szirupot, és igyekezett menteni a helyzetet.
A nagymama hátradőlt és a zsibongó pláza neonfényei között egyre kisebbnek érezte magát. A fia visszatelepedett mellé, és közben egy pillanatra megtorpant, ahogy észrevette anyja arcán az üres, elrévedt tekintetet.
– Mama, minden rendben?
Az idős asszony lassan bólintott.
– Persze, csak… kicsit elfáradtam. Néha olyan érzésem van, hogy ez a világ elszaladt mellettem, és már csak nézek utána.
A férfi elcsendesedett. A tányérok gőze már elült, a pad thai langyosra hűlt. A kislány vidáman kacagott valamin, a meny egy új falatot kínált. De a nagymama már nem nyúlt érte. Csak ült ott, kezei összekulcsolva a patchwork táska öblén, és próbált belesimulni a jelenbe, amely idegen volt, és nem az ő nyelvén beszélt.
A menyére pillantott, aki épp a gyermekének igazgatta a pólóját. Kedves mozdulat volt, de ott bujkált benne valami feszültség is. A nagymama észrevette, ahogy az ázsiai nő megfeszül, amikor egy közeli asztalnál ülő fiatal pár végigméri őket. Egy röpke pillantás, egy félrefordított tekintet – hang nélkül mondott ítélet.
A nagymama ekkor egy kicsit kihúzta magát a székben. A táskájára tette a kezét, és halkan szólalt a fiához:
– Néha azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki nem találja a helyét ebben a világban, de belátom, hogy másnak is nehéz.
A meny meglepetten felnézett, a tekintetük találkozott. Nem szóltak, de ebben a csendben összeért a lelkük. Két generáció, két kultúra – és mégis hasonló szelíd kívülállóság. A zsibongó pláza hangja most halkabbnak tűnt. Mintha ketten egy kis szigetre húzódtak volna, ahol ugyan még mindig nem beszéltek közös nyelven – de végre igazán értették egymást.
Találkozások
Amint sikerült megmozdítania, a kis lejtőn már szinte irányítatlanul csalingázott a nagy sárga gyűjtőedény. Az áhítat csendjét megtörte a kerekek ütemes csikorgása. A látogatók ijedten húzódtak az út két oldalára, és próbálták elkerülni a kukából kilógó fakó művirágok érdes leveleinek érintését. Néhányan értetlenkedve nézték a műveletet, megjegyzéseket tettek a kuka helyén kialakult kaotikus állapotokra és Pistike módszereire.
A nagy forgalomra tekintettel a temető kapujában polgárőrök álldogáltak. Egyikük harsányan beszélgetett és közben laza mozdulatokkal hajtotta el a kocsikat a nagykapu közeléből. A főtér felől érkező X5-ös gyors tempóban kanyarodott a kapubejáróba. A kormánynál ötvenes férfi, festett haja és szakálla makulátlan harmóniát mutatott kigyúrt felsőtestével. Mellette húsz év körüli partnere tökéletesen kontúrozott szájjal és mély dekoltázzsal néz szembe a világgal.
Még mielőtt a polgárőr bármit mondhatna, a lassan leereszkedő ablakból a kiharsogó zenével együtt érkezik egy rokkantkártya, amely számukra megnyitja a kapukat. A következő pillanatban a feltáruló kapuszárnyak mögül előbukkan Pistike és a nagy sárga szörny.
Pistike születésekor műhiba történt. Azóta sántít az egyik lábára, és fejét furcsán oldalra fordítja. Olyan, mintha mindig alulról kémlelné a körülötte lévőket. Még csak egy hónapja dolgozik itt, mióta múlt hónapban elvették a járulékokat, mert „munkaképessége sokat erősödött”.
Pistike nem tudja jól felmérni a helyzetet. A halk puffanással megálló kuka mögül kikukucskál és rémülten néz körül. A polgárőrök elnémulva figyelik az eseményeket. Mielőtt bármit mondhatnának, Pistike oldalról taszajt a kukán, ami billegve elindul és besorol a többi edény közé. Az ötvenes pasas hangosan szapulja és fenyegeti Pistikét, közben lassan begördül a kapun.
– Pistike az osztálytársam volt – mondja mellette a nő, és kontúrozott szájjal rámosolyog az oldalról felfelé bámuló rémült fiúra.
Újratervezés
– Helló, Son! Miben segíthetek?
– Helló, Szidi! Keresd meg, mikor tudok indulni leghamarabb Damaszkuszba!
– Máris mondom. A busz egy óra múlva indul, menetideje: 7 óra 35 perc.
– Hét óra? Nekem ennyi időm nincs! Minél hamarabb ott kell lennem!
– Értem. A magánrepülőt elvitte a felesége, vásárolni ugrott Kairóba. A repülőjárat három óra múlva indul, menetideje: 4 óra 25 perc. Figyelmeztetem, hogy az utazás most nagy kockázattal jár, bármikor lezárhatják Izrael vagy Jordánia légterét. Szárazföldi megközelítés esetén a buszok konvojban közlekednek az esetleges támadások kivédése érdekében.
– Tudod te, kivel beszélsz?! Velem nem szórakozhat senki! Olyan védelem alatt állok, hogy nem köszöni meg az, aki az utamba áll!
– Rendben, uram! Akkor foglaljam a jegyeket?
– Igen, persze a szokásos módon, a bevetés szerinti protokollt használd! Két, nem inkább három ügynököt viszek, szétszórtan. Kettő velem, egy az előttem haladó buszon. Ha visszatért a feleségem, küldje utánam a magángépet, fegyveres kíséret is legyen rajta! Ha Isten velünk, népes csapattal térünk vissza!
– Intézem! Ha gondolja, értesítem az édesanyját, hogy a közelben lesz. Emlékeztetném, hogy ígéretet tett, hogy ha arra jár, felkeresi a rokonokat Tarsisban.
– Meg ne próbáld! Még a végén keresztülhúzza a terveimet. Szidi, te huncut! Majd máshonnan szerez kóser süteményt!
– Értettem. A kocsi fél óra múlva a szálloda hátsó bejáratához gördül. Kéz- és lábtörést!
A busz ringatózva hagyta el Jeruzsálem utcáit. A környék már csak nyomokban emlékeztetett a kétezer évvel ezelőtti tájra. A Jordán keleti partján haladtak tovább, már eltűnt a régen vadban gazdag Hule-mocsár, a Golán-fennsíkra vezető meredek kaptató.
A Hermon-hegy masszív tömbjét baloldalt maguk mögött hagyva a buszok lassan leereszkedtek a termékeny Haurán síkságra. Ahogy a Hermon csúcsának körvonalai fokozatosan elhalványultak mögöttük, a nap is nyugovóra tért. Ez kicsit enyhítette a forróságot, amit még a klímával lehűtött busz belsejében is érezni lehetett. Besötétedett, a buszon utazók feje kábultan billent jobbra-balra egy-egy kanyargósabb útszakaszon.
Hirtelen, a semmiből eléjük kanyarodott egy kamion, legalábbis úgy fénylett, mint az üdítőskocsi karácsonyi reklámja. Az utasok káromkodva értetlenkedtek.
– Mindenki őrizze meg a nyugalmát! Majd én megnézem, mi történt! – állt fel a helyéről segítőkészen Son, nyomában a két segítője.
Ahogy kiszállt a buszból, a felé áramló fény tovább erősödött, mintha többszörösére kapcsolt reflektorokkal nézett volna szembe. Minél jobban erőltette a szemét, annál kevésbé volt képes felfogni a jelenséget. Kezét előrenyújtva próbált közelíteni az ismeretlen felé még mindig azzal a meggyőződéssel, hogy majd ő eloszlatja a közeledő veszélyt. Kísérete értetlenül nézte, ahogy főnökük hirtelen a földre rogyott. Nem láttak semmit, de egy különösen erős hangot visszhangzott a völgy…
(Folyt. köv.)
