Rövidített interjú a Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.

Jelentős része a zenei pályádnak, hogy gyermekekkel foglalkozol. Te milyen kisgyerek voltál?
Hiperaktív vadóc kislány voltam, aki a legmagasabb fa tetejéről integetett az anyukájának, és a legmagasabb mászókák legfelső korlátjáról lógott fejjel lefelé fél lábbal, és akinek ekkor az anyukája majdnem szívinfarktust kapott, mert nem tudta, hogy merjen-e hozzám szólni vagy sem. Kimondottan életveszélyes kislány voltam.

Mikor jöttél rá arra, hogy remekül megy neked a kapcsolatteremtés a gyerekekkel?

Mondhatom, hogy én magam is gyerek vagyok, ami nehéz, mert felnőtt üzemmódban kell létezni. A fiam születésekor 1997-ben éreztem azt, hogy megjöttek a színek az életembe, vagyis hogy mindennek elkezdtem látni a színét. A másik ilyen élményem, amikor a lányom született, mert akkor a nőiségem érkezett a helyére. Ez a két esemény sokban meghatározta, hogy utána a gyerekekhez hogyan kapcsolódtam, és azt is, ahogy a mai napig vagyok közöttük.

Mit jelent számodra, hogy a Kakaókoncerteken és a Zenevár programokon bevezetheted a klasszikus zene szeretetét a gyerekek életébe?

Nem ez a cél, hanem ez egy következmény, ami a zeneszerető életszemlélet és a mindennapos munka eredménye. A gyerekek, akik először találkoznak a klasszikus zenével, a legkomolyabban visszajelzik a zene hitelességét és erejét, ennek a nyelvnek a gazdagságát. Ezeken a programokon keresztül a gyerekektől is tanulom, hogy a szakmám mennyire gazdag és mennyire értékes. Ez egy kölcsönhatás.

Te hogyan találkoztál a zenével? Mikor érintett meg téged?

Természetes volt a családunkban, hogy énekelünk, de mivel hiperaktív voltam, testnevelés tagozatos iskolába kerültem első osztályban. Viszont abba az iskolába jött egy szolfézstanárnő, aki elmondta nekünk, hogy be lehet iratkozni zeneiskolába is. Ezután hazamentem, és nem tudom pontosan, hogy milyen hatás miatt, de azt mondtam az anyukámnak, hogy márpedig én zeneiskolába szeretnék menni. Anyukám mondhatni, hogy „szívbajt kapott”, mert a sportiskola és a zeneiskola teljesen ellentétes volt egymással, de én hajthatatlan voltam. És akkor valahogy elvittek a zeneiskolába, ahol kiderült, hogy komoly tehetségem van a zenéhez. Onnantól kezdve engem nem érdekelt a sport, mert ez a zeneiskolai hívás megpecsételte az életemet, és soha többet nem volt kérdés, hogy én zenész leszek. Ezért iskolát is váltottam.

Hogyan és mikor találkoztál Istennel?
18 éves korom előtt hallottam meg először Isten hívását. Amikor felkerültem Miskolcról Budapestre a Zeneakadémiára, akkor az egyik barátnőm elhívott a Rákosszentmihályi Baptista Gyülekezetbe egy alkalomra. Akkor ugyan azt sem tudtam, hogy kik a baptisták, de azon az alkalmon azt éreztem, hogy hazaérkeztem. Attól kezdve a zeneakadémiai életem összekapcsolódott a szentmihályi gyülekezeti élettel, illetve az újjászületésemből fakadó hihetetlen lelki gazdagsággal. Habár egyedül voltam Pesten, én a gyülekezetben „mindenkinek” a gyereke voltam. Amikor vasárnaponként ott voltam az istentiszteleten, minden héten más család hívott meg ebédelni, így rengetegféle családmodellt és hívő embert ismertem meg. Elképesztően gazdag volt az életem, tele gyümölccsel, mert nagyon sokat tudtam dolgozni ebben az időben. Emellett persze a Zeneakadémián nagyon jó hegedűtanáraim voltak, Szabadi Vilmos, Gulyás Márta, Rados Ferenc. A gyülekezet, a remek tanáraim és a rengeteg munka hatására kinyílt az életem, a belső világom teljesen átalakult, befogadóbbá váltam, és termékennyé lett az életem. Azért is maradtam Rákosszentmihályon hat évig, mert nagyon sikeres volt a szakmai életem is. Itthon minden versenyt megnyertem, és nemzetközi karrierre készültem. Viszont amikor férjhez mentem, akkor a mindennapi élet lelassította a folyamatot.

Hogyan indult el a művészpályád? És mikor?

Az életem első turnéja 15 éves koromban volt. A konziba kerüléssel dőlt el végleg, hogy zenei vonalon megyek tovább. Konkrétan a pályám nagyon nehezen alakult ki, mert kezdő művészként ugyan sok koncertem volt, ösztöndíjakat nyertem, versenyekre készültem, viszont veszélyeztetett terhes voltam a kisfiammal, ami azt jelentette, hogy a karrieremmel kapcsolatban sok mindenről kellett lemondanom akkoriban. Egészen másfajta családmodell kellett volna ahhoz, hogy folytassam a pályámat, viszont nem hagytam abba a gyakorlást, és amikor nőtt a fiam, akkor kipróbálgattam magam ott, ahová hívtak. Kvartetteztem, trióztam, zenekarokban játszottam, koncertmester voltam. Szép időszak volt, a kisfiam jó alvó volt, sokat tudtam gyakorolni. Viszont jött egy családi tragédiánk, mert összedőlt a házunk. Amikor ezen a krízisen is túljutottunk, 2007-ben kaptam állást a Budapesti Fesztiválzenekarnál. Nekem ez a zenekar az első munkahelyem és nagyon komoly része a mindennapjaimnak. A férjem is ott játszik, és azt csinálom, amit nagyon szeretek. Elsőhegedűsként olyan rálátásom és konkrét tapasztalatom lett itt az évek során a zeneszerzők élete és a zeneművek megismerése által saját magamra és a világra, amit sehol máshol nem kaptam volna meg.

Hogyan éled meg a turnézás világát?
Alapvetően otthon ülő típus vagyok, a fél életemet gyakorlással töltöttem a négy fal között. Viszont a zenész élet soha nem volt helyhez kötött szakma, és hála Istennek, hogy annyira jó a zenekarunk, hogy ennek köszönhetően bejárhattuk a világot. Olyan sok mindent láttam, tapasztaltam, ami megváltoztatott, mert nyitottabb lettem más kultúrák iránt, és jobban meg tudok érteni teljesen másfajta gondolkodással élő embereket. A férjemmel minden helyszínen múzeumokba megyünk, ha tehetjük, tájékozódunk a helyi dolgokról, mondhatni, világjárók lettünk. Japán, a Kanári-szigetek és New York számomra az eddigi legérdekesebb helyek, ahol jártunk.

Hogyan tudtok jelen lenni a gyülekezetetek életében?

A sok utazás miatt nem tudunk minden vasárnap jelen lenni az istentiszteleteken, de Durkó István lelkipásztor bölcsessége segített nekünk abban, hogy így is meg tudjunk maradni a budaörsi gyülekezetben. Ünnepek táján gyakran szolgálunk klasszikus zenével az alkalmakon, és amikor tehetjük, akkor a házi csoportunkba is elmegyünk.

Hogyan pihensz?

Nagyon szeretjük a fürdőhelyeket, mert a gyógyvizek segítenek regenerálódni. Nekünk a július szokott szabadabb lenni, amikor a születésnapom is van, és aköré mindig tudunk valami kis pihenést beiktatni, de hozzáteszem, hogy a legnagyobb pihenésünk a kert. A kertészkedés az a fajta fizikai munka, ami valamiféle gyümölcsöt termő tevékenység, ami mindkettőnknek szenvedélye. Úgyhogy nyáron nagyon szép a kertünk. Amit még szeretek csinálni hobbiként, az a főzés, mert napi szinten pihentet.

A teljes interjú itt hallgatható meg: