Az elmúlt három hét életem legzaklatottabb időszaka volt. S most már benne vagyunk az adventben, amelynek a várakozás és elcsendesedés idejének kellene lennie. Ez ebben a pillanatban szinte lehetetlennek tűnik. Mi lesz így a karácsonnyal, az ünnepléssel és a Krisztus eljövetelére való hangolódással? Hisz az nem maradhat el, ugye?
Ezekre a kérdésekre a válasz egy része Lukács evangéliumában található meg, Zakariás énekében. Ez a régi papköltő azt énekli meg, amit nem lát majd kiteljesedni, „csupán” a kezdetét látja Isten megváltó művének. Mégis örömmel énekel. Erre a mégis örömre van szükségünk. Miben láttathatja meg ezt velünk Zakariás? Ezt szeretném bemutatni ebben a rövid cikkben.
Ő még csak Isten látogatását tapasztalta meg az angyal üzenetén keresztül. Olyan kevésnek tűnik mindez az Immánuél, velünk az Isten ígéretéhez képest. Ő még csak a látogatásról tud. A betegágyon vagy magányosságban élve minden látogatás örömforrás lehet. Főleg, ha maga az Isten látogat meg minket. Zakariás nem volt csalódott emiatt. Miért lett volna?
Erős üdvözítőről énekel, aki váltságot szerez Izraelnek. Akkoriban sok megváltó- és messiásjelölt rótta Palesztina útjait. Egy próbán bukott meg mindegyik, nem tudták népüket megszabadítani a Római Birodalom uralma alól. Ez a világbirodalom olyan erős volt, hogy bukása után 1400 évvel is még létezett olyan állam, ami magát a jogutódjának tekintette. Egyetlen világbirodalom sem tűnik el valójában a történelem színpadáról. Ilyen értelemben legyőzhetetlen egy világbirodalom. Jézus erős szabadító, erősebb minden világbirodalomnál, de uralma nem e világból való, hanem lelki valóság. Ezért az ő uralma legyőzhetetlen és örök.
Uralmának ereje az irgalmasságban rejlik, de néha éppen ez rejti el a szemünk elől. A mai világ emlékeztet minket, hívőket arra, hogy a könyörület nem természetes része az emberiség életének. Ha Isten irgalmassága nem érinti meg a világunkat, akkor teljesen el fog vadulni. Isten szabadítása irgalmas, akkor is, ha az ellenségeinktől szabadít meg minket.
Az ígéretek közül ebben az időszakban engem a legjobban a félelem nélküli szolgálat érintett meg. A jövőm tele van teljesen jogos félelmekkel. Sőt azon kell igyekeznem, hogy ne vegyem észre a sorsom sötétlő árnyai közt rejlő félelemforrások sokaságát. Nem szabad belegondolnom, mi mindentől „kellene” és „lehetne” rettegnem. Azt kérem Istentől, hogy legyenek olyan időszakaim, amikor nem félek. Csak ő képes elvenni tőlem. Az ő ígérete azonban az, hogy lehet félelem nélkül szolgálni őt. Hinnem, hinnünk kell neki.
Istenünk könyörülő irgalma olyan fény, amely betör az életünkbe, de olyan kedvességgel, mint a felkelő fény. Mindez nem valamiféle misztikus élmény, ahogy néha értelmezik. Hanem ennek valóságos életgyakorlattá kell válnia. Azért, mert a fényt azért kapjuk, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára. Hasek Svejkje szájából hangzik el ez a mondat a front felé tartó vonaton: „Én nem húzhattam meg a vészféket, én a háborúba igyekszem.” A békétlenség útján járva sosem késő meghúzni a vészféket, és megfordulni. Sosem késő a sötétségből a világosság felé fordulni. Ez a mi felelősségünk, ha nem is tudunk ennél többet tenni.
Zaklatott életünkben is ott lehet a fény, öröm és békesség. Isten elég erős, hogy elhozza mindezeket nekünk. Jézus ezért jött el. Sose feledjük.
