Rövidített interjú a PAX Televízió MűvészLÉT című műsorában elhangzottak alapján.

Németh Nóra még óvodás sem volt, amikor ikertestvérével, Eszterrel eldöntötték, hogy hegedűművészek lesznek. A szombathelyi Bartók Béla Zeneiskolában hatévesen kezdett hegedülni. A művészeti szakközépiskola elvégzése után felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre Szabadi Vilmos osztályába. Az egyetemi tanulmányai közben egyre inkább a kamarazene felé fordult az érdeklődése. Egyetemi évei elején megtért, bemerítkezett és a szombathelyi baptista gyülekezethez csatlakozott. Megtérésének hatására szülei és két testvére is a hit útjára lépett. Negyedéves korában felvételt nyert a Madridi Nemzetközi Kamarazenei Intézetbe, ahol a nemzetközi zenei élet legelismertebb művészeinek irányítása alatt képezhette tovább magát. 2009-ben megszerezte kiváló minősítésű hegedűművész-tanári diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. 2011–2013-ig a Malagai Szimfonikus Zenekarban játszott. 2013-ban hazaköltözött és a Savaria Szimfonikus Zenekar tagja lett. 2016 óta a Magyar Állami Operaház Zenekarának tagja, 2017-től szólamvezetője. A Szigeti Quartet vonósnégyes tagja. Férjével vidéken élnek, két fiúgyermeket nevelnek.

Érdekes történet, hogy két iker kisgyermek kitalálja, hogy hegedűművészek lesznek, és ezt mindketten megvalósítják. Hogyan történt ez?
– A szüleim nem zenészek, viszont édesapám képzőművész, anyukám pedig programozó, de mind a kettőjüknek a kultúra, a zene, a képzőművészet nagyon fontos az életében. Amikor a nálunk hat évvel idősebb bátyánkat hallottuk hegedűn gyakorolni, akkor körülbelül négy és fél évesen eldöntöttük, hogy mi is hegedülni akarunk, sőt hegedűművészek leszünk. Hatéves korunkban kezdhettünk hegedülni, amit nehezen bírtunk kivárni, de akkora volt az örömünk, hogy az sem számított, hogy az elején még nem szól olyan szépen a hangszer. Az első tanárnőnk nagyon kedves volt, de sajnos meghalt, és akkor kaptunk egy fiatal tanárnőt, Kincses Gabriellát, aki nagy tehetséget látott bennünk. Nagyon sokat foglalkozott velünk, együtt gyakoroltunk vele olyan darabokat, amiket nagyon szerettünk. A zeneiskola számunkra várva várt program volt, persze a gyakorlás már nem annyira.

Milyen különleges dinamika jellemezte az iker testvérkapcsolatotokat?

– Igen, ez egy különleges dinamika. Általános iskolában inkább a rivalizálás jellemzett minket, ugyanakkor szurkoltunk egymásnak versenyeken, koncerteken. Később az egymás segítése lett jellemző, hallgatni egymás játékát, és erősíteni a másikat. A tanáraink, például Kalló Zsolt, a középiskolai tanárom mindig megjegyezte, hogy az ikerség különleges kötelék, és biztos benne, hogy nem lesz többet ilyen az életében, hogy két ikret tanít. Meglátjuk még szerintem, azóta tényleg nem volt rá példa.

Hogy teltek a zeneakadémiai éveitek?

– Nagyon jó élmény volt, amikor mindkettőnket felvettek a Zeneakadémiára. Abban az évben csak három vidéki középiskolából jövő hegedűs került be, és abból ketten mi voltunk. Ez nagyon nagy dolog volt számunkra. Előtte az egész addigi életünket Szombathelyen éltük, és amikor felkerültünk Budapestre, hirtelen egyedül találtuk magunkat. Eleinte albérletben laktunk, később Eszti bekerült a kollégiumba. Akkor tapasztaltam meg először, hogy se család, se barátok, és a testvéremtől is távol lakok. Ebben a helyzetben találkoztam egy lány évfolyamtársammal, aki szintén egyedül lakott. Mindketten magányosnak éreztük magunkat, ezért találkozgatni kezdtünk, és ő kezdett el nekem Istenről és a Bibliáról beszélni. Később elhívott egy kenutúrára az ifijükkel, ami számomra akkor olyan élmény volt, hogy inkább elhatárolódtam Isten létezésétől, mint hogy közeledtem volna hozzá. Úgy voltam vele, hogy Isten egy tündérmese, és nekem ne beszéljen róla senki. Viszont olyan szeretetlégkör volt ott abban a csoportban, ami különleges volt, amit korábban nem tapasztaltam egy baráti társaságban sem. Azután a barátnőm meghívott magukhoz még egy hétvégére, és elmondta nekem az ő megtérését. Addig nem találkoztam ezzel a kifejezéssel, és csodálkoztam, hogy egy keresztény családban felnövő gyereknek miért kell megtérnie, de megértettem, hogy Isten előtt mindenki egyforma, és mindenkinek szüksége van Jézusra. Ekkor kaptam egy Bibliát tőlük ajándékba, amit otthon forgattam, és elhatároztam magamban, hogy én is Jézust akarom követni. Rádöbbentem, hogy Jézus azért halt meg, hogy én bemehessek a mennybe, és innen datálom a megtérésemet, ami után másként kezdtem el hozzáállni az egész életemhez, és onnantól kezdve van az a bizonyosságom, hogy tényleg az Úr Jézussal együtt élek, és az életem végén ő vár engem fenn a mennyben, és ez csodálatos gondolat és csodálatos tapasztalat a mindennapokban is.

Hogy kerültél a szombathelyi gyülekezetbe?
– Fölhívtam Révész Árpádot, a szombathelyi gyülekezet akkori pásztorát, és elmondtam neki, hogy megtértem és szeretnék bemerítkezni. Ő lelassított engem, és találkozót ajánlott nekem, ahol mindent megbeszélhetünk, ami után elkezdtem beilleszkedni a gyülekezetbe, részt vettem a zenei szolgálatokban, és a gyülekezet közössége felkarolt, majd tényleg bemerítkeztem. A családom csak egy fellángolásnak gondolta ezt az egészet, de a vége az lett, hogy két testvérem és az anyukám is megtért, majd 14 évvel később az apukám is bemerítkezett.

Az eddigi zeneművészpályádat hogyan foglalod össze?
– Minden hely fontos az életemben. Malaga azért, mert az volt az első munkahelyem, ott tanultam meg azt, hogy hogy kell egy zenekarban játszani. Szombathely az otthonom, az a zenekar, amit gyerekkoromban szinte minden koncertjén hallgattam. Az első operai élményem pedig az, hogy ez egy gigacsapat, a legjobb hely számomra, ahol zenekar létezik. Most otthon vagyok a gyerekekkel, de tervezek visszamenni. A legfontosabb eseményként azonban a művészi életemben a Szigeti Vonósnégyes létrehozását tartom.

Nagy álom volt a családalapítás az életedben. Mi a története?

– Amikor bekerültem az Operaház zenekarába, akkor felköltöztem Budapestre a 13. kerületbe egy olyan barátnőmmel, aki elkezdett járni a helyi baptista gyülekezet ifi-házicsoportjába. Arra gondoltam, hogy megnézem én is ezt a csoportot, és mivel nagyon jól éreztem magam velük, a gyülekezetbe is járni kezdtem. Egy évvel később a barátnőm a leendő férjemet is meghívta egy születésnapi alkalomra, és ott találkoztunk először. Ezután a házi csoport túrákat kezdett szervezni mindenfelé, és tulajdonképpen mi egy ilyen kirándulás alkalmával kezdtünk el beszélgetni és közelebb kerülni egymáshoz. Igazi villámismerkedés volt, mert elég gyorsan eldöntöttük, hogy mélyebb szintre kívánjuk vinni a kapcsolatunkat, és három hónap után a férjem megkérte a kezemet, majd négy hónappal később összeházasodtunk, és született két gyermekünk. Én a legnagyobb ajándéknak tartom azt Istentől, hogy családom lehet, hogy találkozhattam a férjemmel, és azt gondolom, hogy ez egy csoda. Nagyon sokat vártam rá. Harminchárom éves voltam, amikor összeházasodtunk, de igazából huszonkét éves koromtól már úgy gondoltam, hogy családot szeretnék.

Az orvos férjed hogyan viszonyult a zenéhez?
– A férjem korábban nem hallgatott klasszikus zenét. Amikor megismerkedtünk egymással, akkor volt a Szigeti Quartettel a debütáló koncertünk, amire meghívtam őt, és eljött. Azóta tulajdonképpen ő a legnagyobb támogatóm, szinte az összes koncertemen ott van, véleményt formál, már van saját zenei ízlésvilága. Jó azt hallani, amikor másoknak beszél a klasszikus zenéről, mert más látásmódot képvisel, mint én, aki kicsi korom óta a zenében éltem, és azt kell észrevennem, hogy az ő tanácsai nagyon jók.

Szerinted Isten miért teremtette a művészetet?
– Szerintem azért, hogy könnyebben kapcsolatba lehessen vele lépni. Úgy gondolom, Isten a zenét vagy bármilyen művészetet arra teremtett, hogy egy másik csatornán is tudjunk vele kapcsolódni, vagyis nemcsak az értelmünkön keresztül, hanem az érzelmünkön keresztül is.

Murányi-Kovács Anita

A teljes interjú itt tekinthető meg: